.. egy cirkusz van, kavarodó gondolatok. jegyet is szednek a bejáratnál és még meg is paskolják az ember gyerekének a kicsiny, kerek, pirospozsgás arcocskáját, vagy az ember nőjének a kerek, feszes seggét. jó ez a paskolás, meg aztán: senki sem haragszik ezért, mert a cirkuszisták csak barátságosak akarnak lenni. ha elfelejtenék valakinek a valamijét megpaskolni, akkor valószínűleg botrány volna, hogy de őt most mért nem valahol. és akkor elfoglalom a helyem, feleség egyik oldalt, mellette a kölök, meg a másik mellettem, de mellém rakja a ficánkolósat, hogy már ezt se tudjam nyugodtan nézni, mint otthon a meccset. és akkor trombiták, mit trombiták: harsonák harsannak, dobok, gongok gongulnak, dobulnak és a fények elhalnak, de valahogy a porond az fényesebb és a porond üres, csak homok van rajta (homokos az egész porond, jut az eszembe, röhögök rajta de csak magamba, mert a feleségemnek nem mondhatom el, mert ő úgysem értené) és akkor bevonul valaki, aki alig látszik ki a porondból és nagy hangon ordítani kezdi, hogy höllgyejim és úúrrajim, mélyre tisztelt pubblikumm, aa ma esti prrodukció világot elkápráztató és ugyanakkor kétségbeejtő volta miatt vegyék ki a gyerekek szemét és tegyék zsebrre, mert amit most fognak hallani az maga lesz a szinesztézija habos tortájának a tetején a konyakba mártogatott cserresznye maga. bevonul, kérrem alássan, bevonul maga a... de lássuk inkább, személyesen-azzal nagyot nevet és hopp és eltűnik a kis mitugrász és helyébe senki sem jelenik meg, egy jó darabig. csak várunk, csak várunk, és nem jön semmi, meg senki, meg egyáltalán, egy nagyobb bögöly repült be a fény-pászmába, egy-két összezavartabb pofa megkönnyebbülve tapsolni kezd, hogy éljen, éljen a... majd kétségbeesésében bevörösödött főttrák-arccal hátrapillant, és konstatálja, hogy mindenki őt nézi, és hogy most mindenki szörnyenbunkónak tartja, mert még azt sem sikerült neki kiszűrnie, hogy ez csak egy közönséges bögöly és akkor meghúzza magát a relatív-kényelmes székben és elsüllyedne legszívesebben, és akkor megjelenik a levegőben a fények kereszttüzében egy kopott vászon, és azon megjelenik egy nagy g-betű és nem érti senki sem, hogy akkor most mi van, de senki sem hurrog, senki sem türelmetlenkedik, senki sem fütyül, csak figyel mindenki, én meg megint röhögök, azaz röhögnék, mert eszembe jutott a g-pont, de a feleségem ezt sem értené és akkor inkább hagyjuk. a táblát tartó kötél nyikorog kicsit, de nem zavaró, mert van bár valami, amit eseményként lehet számon tartani, no, meg azt is, hogy az első sorból az egyik idősebb házaspár elvonul az előadásról. mikor látta az előttem (alattam) ülő, hogy bámulom őket, akkor magyarázta: úgy hagyták a gázt. s ég. s a fazék s benne a csülök. de nem is nekik való. magának is tetszik, tudom.-mire én hümmögni kezdtem és elfordultam, hogy vegye észre, hogy hagyjon már békén, de nem vett észre, nem akarta a dög észrevenni, csak a feleségem belső combvonalát, igaz, csak addig, amíg köhintettem egy annyira hangosat, hogy a fél publikum ránk vetette meddő tekintetét. szóval akkor lássuk, hogy jól írtam: ülünk a porond körül, a csendben, a porondon egy tábla, amin van egy g-betű, előttem a perverz szomszédom, akinek én lerúgnám a fejét (lábam ügyébe esik), mellettem a pulya meg az asszony és én még mindig kuncogok a g-pontos poénomon, ami fenomenális, majd elmondom a haveroknak is. aztán megjelenik egy o-betű is. lőttek a g-pontnak, állapítottam meg. de megnyugodtam rögtön, mert azt hittem, hogy valami pincsikutyás műsor lesz, vagy még jobb: medvés és az a neve az állatnak, hogy gordonbleu. mért, kérdeztem a feleségemtől (ez már annyira jó poén volt, hogy muszáj volt megosztanom vele, hát megosztottam vele), ez egy egész korrekt név volna egy pincsikutyának, egy medvének meg pláné, habár lehet, hogy egy csótánynak lenne a legizgalmasabb. kész, meg voltam már győződve róla, hogy most gordonbleu fog következni, a csótány. és ha bejön (hű, de jó poén volna, atyaúristen, de jó poén volna) akkor a pofájába fogom ordítani (vagy mije van egy csótánynak), hogy ezaz, gordonkám (a gordonka sem rossz név, csak akkor hogyan becézed, gordonkaka, vagy ugye, gordonkácska) szóval ezaz, gordonka, nomén észt ómen, vagy mi. s akkor mindenki röhögne. le kéne adnom a hasamból, mert túl keveset mozgok. kéne sportoljak valamit, valahogyan. csak most vettem észre. meg aztán az a hülye másik betű. mert hogy megjelent, már az is. mit is keres ott egyáltalán. meg mért pont ez a három (így nem jön ki a gordonka). és lesz még vajon, meg minek lesz, ha lesz, ilyesmin gondolkodtam, miközben még mindig a gordonka a nomén észt ómenes csótányon röhögtem. elfogyott a kakas, söröm se maradt, kezdtem unni az egészet.
volt ennek az érdekes hely-idő-körülmény-együttesnek, meg kell hagyni, egy kiegyensúlyozó hangulata. ülsz és mások is ülnek és ez így jó. és nem kell senkinek sem több, de kevesebb sem kell, mert mindenkinek pont ennyire van szüksége. a porond üres volt, de ez nem volt feltétlenül rossz, megfigyelted az embereket, aztán a porondot, aztán a sátor mennyezetét, aztán a porondot megint. és akkor megint az embereket kukkolhattad, de valahogy (lehet, hogy a fény miatt) mégis mindig a porondra kívánkozott a tekinteted, ott csüngött volna folyton és akkor az alig szemtelen, de szem nélküli gyerekek nevetni kezdenek, egyenként, majd szép sorjában és aztán egyszerre hahotáznak mind, nem tudom, hogy mért, de mi, a nagyok nem értjük. és elefánt-trombitálást hallani, meg tigrisek ordítását, zene-foszlányokat valahonnan, kis dudákat. s a gyerekek tapsolni kezdenek, meg dobolni a lábukkal, pedig mind vak az összes. mi nem értjük, nem értjük tényleg, a hangok meg változnak, körbe, körbe keringenek, mint egy hang-örvény a porond fényeiben, és eltűnnek, majd megjelennek megint, néha erősebben, néha gyengébben, máskor színek is kísérik, pedig mintha a fények nem is változtak egész végig. már órák óta ülünk itt így és észre se vesszük, vagy észrevesszük, de nem érdekel, mert most a gyerekek miatt furdal a kíváncsiság, hogy mit látnak ők szemtelenül, amit mi nem. márpedig látnak: kezük kinyúlik, simogat valamit a levegőben, egy állat fúj a közelemben, legalábbis úgy hangzik, körbenézek de semmit sem látok, de aztán már dorombol is, és én még mindig nem látom a hangforrást, és arra gondolok, arra kell gondolnom megint, hogy ugyan biza: vajon kit is várunk. mert hogy úgy beszéltek volna róla, mint egy darab valamiről. persze lehet, hogy egy csapat neve és akkor sokan is lehetnek aztán. de meg ha nem, akkor az sem baj, vagy nem tudom, csak tudnám, hogy ki ő, aki nem érkezik el ide, hozzánk, mert nem bosszantó ülni és nézni az üres porondot, csak épp megalázó, hogy ezt a gyerek jobban élvezi, mint én. mindegyik gyerek jobban élvezi, mint én.
csakis egy személy lehet, semmi kétség. valami mágus, vagy bohóc, vagy mi. varázsló. vagy légtornász. akrobata. vagy tűznyelő, vagy mi. nem tudom. de már esküszöm, hogy nagyon érdekel.
az az érzésem, hogy napok óta itt ülünk. még a kölyköknek is beesett az üres szemüreg környéke, de a feleségem már borzasztóan néz ki. senkin sem látom az aggodalmat. lehet meghülyültem, vagy ilyesmi. közben valaki elkezd ordítani egy mikrofonba s valami ilyesmit ordít bele (de nem lehet tisztán hallani, hogy mit, mert recseg és zörög az egész), hogy ...náljuk, de ... úr nem tud ma megj...ező alkalommal holnap délu... c órától ingyért megt...úr fergeteges és szenz... dását.
mindenki szedelőzködni kezd és mi is bizsergő végtagokkal vonulunk kifelé. talán holnap, mondja izgatottan a feleségem és látszik: már-már szexuális töltetű ez a várakozás. vagy éppen teljesen olyan. a gyerekek is visszakapták a szemeiket úgyhogy most boldogok. kifelé menet (nagy tolongás, zsörtölődő hangok, szuszogások) valaki megszorítja a karom és a fülembe súgja nyájas hangon, hogy „ejnye, ejnye, godot úr, igazán nem szép magától, hogy ma sem tartotta meg a műsört. na. és ez már a hányadik. következő alkalommal ne mulassza el, ha kérhetem, mert a mélyretisztelt pubblikum idegei sincsenek drótból. persze csak ha kérrhetem”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése