Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.

Életek éneke

„ Már maga az a tény, hogy a lány derekát meg kell fogjad...

tehát a tapintás az ujjakon keresztül... ott már átviszel érzéseket.

Nem beszélve arról, hogy a páros tánc közben azért az ember

kommunikál. Nemcsak úgy, hogy az ujjaival, hanem hogy

közösen csinálsz valamit, megcsinálsz valamit...

érzéseket vált ki.”

Életek Éneke¹

Zenészek vagyunk és mind, mind belehalunk.

De amíg élünk, addig szóljon.

Talán nem is olyan rég volt az, mikor az ember közelebb volt- mihez is? Én úgy nevezném: eredendő önmagához. Vályogból a háza, kenderből a ruhája, bőrből a bocskora, csizmája. Kínnal, keservesen, hogy a már létező kliséisztikusságra én is tegyek egy lapáttal, szóval: kínnal, keservesen, ám mégis: az asztalán hús volt a hús, kenyér a kenyér, a tojás sárgája valódi, hamisítatlan sárga volt, aranyló sárga, mint az öregapám megmaradt pár foga vagy a máléliszt. A kolbász kolbász vala, a moslék moslék vala. A nap végén az izmokban a hamisítatlan munka utáni izomfájdalom. A kakas idegesítően csergett hajnalban, még fel sem kellett húzni, tölteni sem kellett, legfeljebb málészemmel; a kasza sem kért benzint, csak rendenként, azaz minden lehúzott rend után egy falás fenkövet. Gúnyolódok. Igen. Meg irigykedek.

Aztán ott volt a tér.

Az a tér, ami nem munka volt. Kicsi volt a tér, ugyan biza kicsike, legnagyobb részét az alvás tölté ki, de mégsem volt olyan kicsi, hogy ne fért volna bele egy kis mulatság.

Mulat-ság.

Gyerekként, falusi parasztgyerekként ott tébláboltam én is. Forogtak. Pörögtek. Csapkodtak, mint a kakasok. Dobigálták a szoknyásokat, jobbra, aztán balra, jobbra megint. Por volt a levegőben. Izzadság. Meleg. Pálinka szag és zsíros ételek illata kavargott a levegőben, néhol valamilyen illatszer is felsejlett, de inkább zavaró volt, mint kellemes: nem illett a környezetébe. Igen, tánc.

Táncnak hívják.

Annak idején az volt a tánc. Az is. Mert már ott settenkedett azért a Guns n' Roses, a Neoton és a Hungária is. És arra is táncolni lehetett, aztat is annak híták. Igen, tudom. A por nem kellemes. Irritáló. A többi szag is kellemetlen, kényelmetlen, nem is lehet illat, ugyanbiza mit képzelek. Izzadt népek? Na persze- csak egy Tankcsapda-koncertre kell elmenni, ott ugyanis aztán van Izzadság. És ezzel be is volna dugva a szám. Néptánc: letudva.

Pedig nem. Nem. Az emberek arca árulta el, hogy nem. Néztem őket. Ugyanazokat az arcokat nézem most is, lakodalmakban, temetéseken. Ritkábban, de talán éppen azért figyelmesebben. Az arcok megtörtek. Az arcok használtak. Kihasználtak, elhasználtak. Ráncosak, egyre ráncosabbak; komorabbak, egyre komorabbak. Gyakrabban néznek a lábuk elé, mint előre, gyakrabban elfele, mint a másik szemébe. Az élet, most, falun: más. Nem minősítem- az arcok megteszik helyettem. Pontozzák a színvonalat. Ezek az arcok sokat láttak már, mindenfélét. Évgyűrűk ezek. Jelenlétükkel tüntetnek. Az az államelnök lenne valamirevalónak mondható, akinek sikerülne kiretusálni néhányat ezek közül a kemény kritikusok közül.

Amire elnökök és izmusok nem képesek: megteszi azt néhány hegedű, brácsa, bőgő. Megteszik azt a rezgő húrok által megidézett múltbéli emlékek tucatjai. Megszólal a királynő, bütykös kezek facsarják a húrokat, az öreg vonó strapabíró, még nem adja fel. Az arcok elkezdenek lassan simulni, a tekintetek a távolba révednek, vagy inkább mindenki magába, oda, be, egy kicsit. A bátrabbak, a türelmetlenek elkezdik, előbb csak lassan, kimérten. Méltósággal. Csak felkeltünk egy rövidet lejteni, semmi akció, csak nyugodtan. Nem akarok leizzadni. Születik a por, kezd megjelenni. Muzsikás por ez, nemes az anyaga: cipők százai ritmusra tapodták finom szeműre a behordott sarat. Sűrűsödik a levegő is, nehézkessé válik, megtelepszi a tüdőt hamarosan. Fülled a levegő. Pedig nyitva az ablak. Több is már. Mégis. A nehéz levegő, a poros ki-pára meg burkot fon a kultúrotthon termében. Buborék. A fiatalok, a merészebb idősebb korosztály is felbátorodva teszik magukévá a szabad teret. Az öreg nénik fejének egyre nagyobb a vigyorgó kilengése, a taták meg egyre darabosabb könnycseppet pottyantnak örömükben. Zene.

Zene.

Tánc.

Ritmus.

Minta.

Minta a mozgásban. Akusztikus díszítések keresztül-kasul fonják a falak közé szorult emberek közé szorult levegőt. Zene. Ritmus. Tánc. Nincs por. Nem érzem, nem látom. Nem érzékelem. Nincs már veríték. Ki figyel már arra. Tenyerem egy nyurga derékon, jobbra billen, balra, jobbra megint, balra ki, forgás, pörgés, kidobós, hát mögött vissza, át a kézből a másikba, susog a szoknya, bár hangját nem hallani. Szédülök. Jó érzés. Burok a burokban. Nincsenek arcok. Mint a körhintán, ha nem nézel semmit, ha nem forgatod a fejed, együtt hagyod mozogni a testeddel. A lány mosolyog. Facsaró víz. Érzem. Nedves a háta. Ő is szédül. Ő is szereti. Egy kis cifrázás erről, forogunk egyet, aztán mostmá túl is valamit, had essen ki a szeme annak, aki néz! Most aprózzuk, most forgunk, most én forgok körülötte, őt meg pörgetem veszettül. Minek is híjják ezt... eufória?

Zene, meg a belőle fakadó eszméletlen, alig felmérhető erő. Sült hús illatától meg töltött káposztáétól terhes a levegő. Meg portól. Meg a táncban párolgó testektől, a nótázók leheletétől. A pálinkától. Így, összesítve: a boldogságtól. Az emlékektől. A fiatalságtól.

Zenészek.

A pap, a tanító és a rendőr-csendőr után a legtiszteltebb tagjai a rurális közösségnek. A helyi rocksztárok ők, ha szabad az autentikus terminusz technikuszokhoz nyúlnom. Minden szem a kezére. A táncolóknak a lábuk a szexepiljük, a zenészeknek a keze, s mindkettőnek az átszellemültség az arcán. Idolok. Példaképek. H.m.cs.²-k, vagy kisistenek- mindegy, hogy minek nevezzük őket. A lényeg ugyanaz. Markukban a tömeg. Kezükben a közönség. Nem a fejet irányítják ők(az a tanító meg a pap dolga- így is gond van a két prímással az egy fejben, hát még ha a zenészek is ide akarnának befurakodni... bizony felettébb tumultus lenne!), az nem érdekli őket: a lábra hatnak, a fülre. A szívre meg a tüdőre. Az ember elevenjére, ha lehet így fogalmazni. Onnan aztán lehet mozgatni az egész embert. S mozog is az szívesen, ránctalanul, megbabonázva. Elevenebben, mint valaha.

Emlékek.

Mert nem „mai”. Mert nem „eleven”. Nem élő. Nem élő?

Élő. Haldoklik. Szuszog még. A film is mutatja. És néha isteneset dobban a szíve.

Epilógus: nem tudok néptáncolni.

Csak kínozom. Valamikor abbamaradt a képzésem. Azóta sem kezdődött újra. De érzem. Valahányszor elkerítve, mintegy állatkertben látom a színpadon a pattogó csizmákat-cipőket, a dobbantó istennyilla-lépéseket: reszketek. Tapot a talpam, sietne ő is felzárkózni, szeretne beszállni. Lépkedne ő is. Vele nincs is gond. Bátorságommal van. Nem akarom magam röhögtetni. A többivel együtt inkább úgy döntök, hogy kizárom magam a játékból. És senyvedek, mikor az unokatestvérem a nővérével egy-másfél órát ropják, megállás nélkül ismétlik, váltogatják a lépéseket, kihasználva teljes repertoárjukat. Nézni kész élvezet. Csinálni- talán már nem is tudom.

1Életek Éneke(2008), 90 perces színes dokumentumfilm. Rendezte: Bereczky Csaba. Hivatalos weboldala: http://www.eletekeneke.hu/hu/index.html (2009-11-24)

2Helyi menő csávó

A fotók átmunkált képek a filmből.

játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...