Ünnepi térben tépem szárnyaimat.
„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.
Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...
Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.
December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.
Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.
Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.
Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.
...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.
Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.
Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.
Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.
Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.
Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.
A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”
