Az
ember hajlamos belefásulni dolgokba, mindegy, hogy mit értünk
dolgok alatt. Bámulatos, hogy csak milyen rövid idő kell elteljen
ahhoz, hogy bizonyos közönnyel vizsgálja magát, vagy a
környezetét, aránylag koherens és következetes szempontok
mentén. Ez a vizsgálódás, megfigyelés, ez a fásultság nem
beletörődés. Nem jelenti a fásultság, mint állapot, feltétlen
elfogadását. Tudomásul veszi, hogy most ez van és figyelni kell,
hogy mikor lehet másképp, hogy akkor lépjen, energiát, idegeket
és nem utolsó sorban: időt megtakarítva. Mindenki fukarkodna, ha
a saját idejéről, a saját idegeiről vagy a saját energiájáról
van szó. Esetemben sincs ez másképp.
Ez
a fásultság: zsibbadtság. A relatív közöny, ami a fásultsági
állapotban az emberen eluralkodik, az állapot tipikus jellemzője.
A szerelem rózsaszín felhőjének, illetve szemüvegének az
analógiájára: mintha szürkébe látná, bizonyos arányosan
koherens és következetes szempontok mentén, a világot. Nem rossz
dolog ez, és jó dolognak sem mondható. Leginkább tényekre, vagy
tény-szerű jelenségekre lesz figyelmes, és ezen tények, vagy
tény-szerűségek alapján ilyen vagy amolyan elemzési
következtetéseket hajlamos levonni, majd az összegzett információt
eltárolva tovább szemlél, relatív-közönyösen, zsibbadtan,
fásultan.
A
történet most kezdődik.
Az
ember hajlamos belefásulni saját kémiájának a stabil
semlegességébe. Ezért is lesz aztán meglepő, sőt, az új
meglepetésével hatni tudó egy-egy pillanat, amikor az ember teste,
szubtilisan bár, de határozottan, néhány pillanat alatt
kijelenti: igenis, élek.
A
hely, ahol dolgozom: egy teakereskedés. Réz mérőedényekkel,
klasszikus mérlegekkel, illatos teákkal teletömött, ezüstösen
csillogó fémdobozokkal, kellemes, meleg fényekkel,
tea-mécsesekkel, üveg és porcelánedényekkel és egy olyan
illattal vagyok nap-mint-nap körülvéve, amelyet, a tömörség
kedvéért szeretek diszkréten mosolyt teremtőnek nevezni.
Egyre
rutinosabb mozdulatokkal szokom a napi teendők ceremóniáit, és
egyik ilyen pillanatban történt. Az ajtó, mivel kelet felé
nyílik, fény-kontúrral vette körül, mikor belépett. Nem
szeretem bámulni az embereket, így, miután megállapítottam, hogy
vásárló, ráköszöntem és megkérdeztem, hogy segíthetek-e.
Ijedt angolsággal mondta, hogy nem, ő csak nézelődne. Nyugodtan,
mondtam, az ilyenkor használt formulákkal megfűszerezve. Kék
szeme volt és én nem szeretem a kék szemeket. Szeplői
rozsdavörösek, lófarokba lazán bekötött haja ott vöröslött a
mosolya körül. Gyönyörű ajkai voltak.
Kivörösödtem, mint a munkakötényem, tenyerem felettébb izzadt, elöntött
a forróság, hirtelen nagyon melegem lett, pedig a bordó légkondi
okádta magából a 23 fokot. Dadogtam. Nem találtam a szavakat, és
olyan jelzőket használtam, mint a „glorious”, „marvellous”,
„brilliant”, amitől úgy éreztem magam, mint egy gyenge
genetikai állománnyal megáldott, ványadt angol nemesi sarjadék,
aki ráadásul tipikus amerikai angolsággal dadog. Kényelmetlenül
éreztem magam, annál is inkább, mert csodálkozva figyelte agyam
egyik része, hogy mint idétlenkedik a másik része. Viszont mindez
eltörpült a csodálat mellett, amit a lány kb. 22-23 éves alakja
kiváltott. Néztem s miközben a szemeim teljességgel rá
koncentráltak, agyam váltotta a hátteret a lány mögött: láttam
hegygerinccel mögötte, tengerparttal, vetetlen, fehér ággyal a
fürtjei mögött, meg láttam hóban, nevetve, virító szeplői
perzselő fényében. Láttam az ölemben, a hátamon, alattam,
fölöttem. Remegtek a lábaim. A kezeim is, így az 50 g-os
tea-csomagot két kézzel fogtam, a biztonság kedvéért. Izgultam,
imponáló bók-formulák és mosolyt csaló, angol nyelvű poénok
alig követhető gyorsasággal váltakoztak az agyamban csak épp
egyiket sem tudtam megragadni. Bámultam őt, bárgyún vigyorogva,
vörösen, mint a rák. Sikerült összeszednem magam annyira, hogy
megkérdezzem: honnan érkezett hozzánk. „From Sweden”, mondta
ő, és szeplős mosolyával tovább pirította az arcom. Nekem meg
csak annyi jutott hirtelen eszembe, hogy az északon van, a
Skandináv-félszigeten, meg Láng Zsolt A szomszéd nő-jének
köszönhetően a min fitta, amiről sejtettem, hogy mit jelent, így
nem dicsekedhettem el a svéd nyelvi kompetenciáimmal.
Fizetett,
mosolygott, köszönt és elment. Kapaszkodtam a pultba és közben
rohantam volna utána, hogy
sziahelóvárjmegmárnagyonaranyosszeplősmosolyodvanéshanemnagybajénelhívnálakegyitalraegysétáraegymozibaegybárhova,
csak mégegyszerlássalak. Mozdulni nem tudtam azonban, mert alig
bírtam állni a lábaimon.
A
fenti történet tanulságos számomra. Egyrészt azért, mert, amint
gyanítottam: van bennem, ilyen szempontból is, élet. Másrészt
azért, mert bebizonyosodott: a kémia nem ismer nyelvi korlátokat:
ha tarkón csap, nemcsak magyarul nem tudok normálisan beszélni, de
angolul sem (és valószínű, hogy a többi, általam használt
nyelven sem). Harmadrészt meg azért, mert következő ilyen
alkalommal tudom, hogy mindennél fontosabb rákérdezni az illető
nevére: egy név identitást takar. Egy névtelen, kék szemű,
szeplős mosolyú, vörös hajkoronájú svéd lány alakja sokkal
inkább ki van téve a felejtésnek, név nélkül. Meg neten is
nehezebb rákeresni (ami tűnhet viccesnek, de egyáltalán nem elhanyagolandó dolog).
fotó: http://andrea-h.deviantart.com/#/d4b3tdp
fotó: http://andrea-h.deviantart.com/#/d4b3tdp
