röviden, kérem, csak röviden.
kínban játszó, benne fetrengő, de nem baj, csak röviden, nem elnyújtani, mert nincsen idő reá. félszavakban is ott az igazság, megtalálni nem kiváltság, de mára már kényszer. zagyván kapar a torok, zörög a hang, félénken villannak meg a tekintetek, majd remegő szájszéllel konstatálja az ember: őt is lenyúlták előlem. meg hogy: bezzeg engem senki sem nyúl ne senki elől. meg hogy: a fene egye meg.
napi rutinok halvány fényében teng a lét, reggeli kávé, korty tea, valami harapnivaló, kint zajok, bent csend s a többi igazából szemét. meg én.
lehet túlzás ez az egész, bár ezt állítani senki sem meri, vagy pusztán csak annyi van, hogy könnyebb nem-állítani. mert kényelemesebb. s a kényelem mindenek felett való.
még álmomban is zakatol az agyam. minden helyzetre jut néhány lehetőség s minden lehetőség végtelen számú további lehetőséget takar. az ember összefut az utcán valakivel, zakatol az agya, hogy tenni kéne most mit, közben az illető ajkait nézi, vagy a szemét, vagy a nyakát, a melleit, közben érzi az illatokat, az övét is, közben a zajokat is hallja, tudomásul kell vennie, hisz ott van, neki zörög a világ, de közben úgy kell tennie, mintha figyelne rá, hát figyel is rá, mert az a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb megoldás egy ilyen helyzetre. meghívhatlak? persze. hová? ahová szeretnéd (máris ismét felbúgva zakatolnak a gondolatok, térképeket, fotókat tölt be az agy, alkalomhoz illő lokált keres az agy, haza mégse viheted, pedig azt szeretnéd, az meg blődség volna, hogy né, veszünk egy üveg fehéret s kiülünk a fellegvárra mitszólsz. legyen ez, vajon. hű, de jól néz ki ebben a ruhában. kár, hogy el van jegyezve). rendben akkor menjünk ide. hogyvagy, mitcsinálsz, mitiszol? villan az ajkán a fény, betölti arcod, szemei tükrében látod a sziluetted, már megint látod, ő meg figyel téged, csodál téged, legalábbis te ezt szeretnéd. használja a kezét, tudja használni a kezét, téged érint vele, még ha csak a csésze fülét is fogja, belekortyol, kimérten, kecsesen, civilizáltan. nem vagyunk mi állatok. eszedbe jut, mikor gumicsizmával topicskolt a sárban, rád ugrott, feldöntött, rád kente, lecsókolta, szeretett. én is jól vagyok, csodálatosan, végre megnyílt a jövőm, stb. megérintene, de nincsen idő rá, rohanunk tovább, ő arra, én vissza, el. szomorú vagyok, valahol tragédia ez, két ember, aki szerette egymást, akik szeretik egymást, elrohantak most egymás mellett, az időre meg a körülményekre hivatkozva, izzad a homlokom, a hónaljam is izzad, meglazítom a nyakkendőt, a szemüveget a homlokomra tolva törlöm zsebkendőmmel arcomat, közben az órámra nézek, kísértés, hogy visszarohanjak, utána, hátranézek, még látom libbenni a szoknyáját meg a haját, mielőtt befordulna a sarkon, istenem, de gyönyörű, s én tőle rohanok, el, ez őrültség, félek és kívánom és akarom, mindenkit akarok, aki mellett elrohanok, de én rohanok tovább, mert fontos dolgom van, mert fontos vagyok, mert felnéznek rám és egy embernek, akire felnéznek, rohannia kell, soha meg nem állni, kreatívnak lenni, felettébb merészen, fiatalosan újat mutatni, mert ezért élünk, nem, végül is. az illatát még mindig érzem, hullámokban jönnek az emlékek, a nyakkendő megint túlságosan szoros, a homlokom ismételten gyöngyözni kezd, félek, mondanám, ha merném, de nem merem, mert félek. a kezeimben papírokat tartalmazó mappát viszek, meg egy ernyőt, mert esősnek ígérkezett a reggel, a szemüvegemen megjelennek a szitáló cseppek, a fejemben érzem a légnyomás-különbséget, jó reggelt, önnek is, mit adhatok, csak a szokásosat, becsomagoljam, természetesen, mennyi lesz, hétnegyven, köszönöm viszlát, viszlát.
és, végre, esik az eső. esernyőt kibontani, jólesően nyugtázni, hogy jó döntés volt magunkkal hozni és egy pillanatra, csak egy pillanatra megállni.
s miközben áll, rájönni, hogy az élet, az az élet, amelyre vágyott, mely mellett letette a voksát gyerek korában épp elillant, az ellenkező irányba, lobogó szoknyában. a gondolatra megsemmisülni, épp csak egy perc erejéig, mert késésben vagyunk, épp ezért rohanni kell, be kell hozni a lemaradt időt. szapora léptekkel indulni hát tovább. a könnycseppeket az esőre lehet fogni.
