reggeli hangulat/gondolat-minimália:.

Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza rézlemezekbe burkolta a reggelt.

hangulat. smsben.

"játszótér.
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"

Talpig fehérben, feketében:.

Felhő lábakon rohan a hajnal
szembekacagom és ezer bajjal
karon öltve táncolok az égben
talpig fehérben,
talpig feketében.

Nevető szemekkel simulok a naphoz
a bolond szélhez a kongó haranghoz
dörzsölöm a testem. Szív a kézben.
talpig fehérben,
talpig feketében.

Csillogó párák pajkos mezejében
csurranó felleg-pázsit tocsogó levében
hajam-tekintetem lobog.

Fülledt éjszakák szomorú jegében
könnyesen nevetek, bohócorrom ében.
Ölelve világot, szeretem egészben:
talpig fehérben,
talpig feketében.

teremtés:.

habzik a vér a fejem fölött,
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat
…
.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.



A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.


Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.

Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.

- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...

Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?

Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.

Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.


És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.

Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.

- És most?

Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.

- És most?

Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.

A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.

Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.

alkony:.

Igen, utaztam. Végre. Izzadt voltam. A hónaljam környékén kis, nedves folt ütött át pólómon, ingemen. Csillogott az arcbőröm az izzadságtól. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nem elaludni. Borostás arcomat ritmikus időközönként megsimogatva próbáltam éberséget színlelni, a napszemüveg mögött azonban gyakran hosszabb ideig csukva volt a szemem. Egy két literes üvegből néha-néha vizet kortyolgatva ébreszgettem magam. Büdös voltam. Az utazás kellemetlen szaga keveredett a csomagjaim súlya által kipréselt izzadságommal. Kicsit szégyelltem is, de hát mit tehet az ember ha utazik- próbáltam távol állani az emberektől.

Dobolt az üveg testén. Az meg tűrte. Közben kint alig változott a táj: bokor, fa, alagút, mező, domb, ház, még egy ház, bokor, fa, alagút... ez is álmosító, nem? Keskeny helyen sok ember. Mind álmos, mind törődött. Mind büdös. Meleg van. Ahol meleg van, ott izzadtság is van. Kevés hely van. Sok a sóhaj. Sok a csend. És még a napból is sok van. A fokok szaporodnak a folyóson. Kint matt a felület. Hátul még látszik ez-az, egy bokor, egy fa, egy alagút: a szokásos. Igen. Egy lány. Messze utazik. Moldovába. Feltette csomagját, fogta a zacskó csipszét, a két félliternyi teáját(egyik zöld volt, a másik barackos), az olvasnivalóját, a telefonját és lehuppan a székbe, ölébe veszi a fentieket, majd háromszor keresztet vet és elkezd olvasni. Csodálkoztam. A csodálkozás felébreszti az embert. Felébredt. Akkor istenen kezdett el gondolkozni. Isten istenségéről. Meg ilyesféléről. Izzadt, még mindég. Szétnézett. A szomszéd fülke zárva volt. Leengedte az ablakot, hátha attól felébred. Kifele nézett, meg befele is. Végül is ez a gondolat, ez a gondolkodás, nem? Alagút jött. A fehér csík fel-le futkározott, mint egy játékosabb veréb, vagy mi. Egyszer csak alagutastól eltűnt. És akkor.

Először csak nézni kezdtem. Nem láttam még, csak néztem. Olyan lágyan volt fényes, hogy nem zavarta a szememet, de ébresztett mégis. És akkor csak megláttam.

És akkor csak meglátta. Az ég, a ficánkoló, pajkos kábelek tekervényesen sikló játéka mögött. Az volt az. Egy nagy felhő állott ott, barokk-cirádás teste mint egy festmény. A nap valahol mögötte, festett tarajat neki, a hasát is színes csíkokkal díszítette volt, az meg hálásan gomolygott a napnak. Körülöttük pajzán fényesség. A napot nem látta, de a felhő mögül sok száz fénynyaláb nyúlott bele e felhő fölötti sötétebb magasságokba, míg az elröpülő madarak fénylő teste meg-megvillant a felhő alatti területeken. Nézte a kerengő bolondokat, nézte és irigyelte őket, mind egy szálig, nekitámasztotta két kezét az ablaknak és úgy irigyelte őket. Tehetetlenségében teljesen felébredt. Éberen irigyelte tovább őket. Valami gyorsan hátra lökte. Egy forgószél pofátlankodott be a folyósora, letépte róla az összes izzadt, mocskos, bűzlő ruhát, meztelen testére tollakat szórt, feketévé varázsolva kihajította őt a rohanó gépezetből s feldobta a magasan álló, nappal szeretkező felhő elé. Félelme mérhetetlen volt, csak tériszonya merte félelmét túlszárnyalni. A felhő mögül elővillant egy pillanatra az extázisban égő, vörös nap, majd zuhanni kezdett. Nagyra tátotta fekete csőrét és ordítva károgott. A szellő röhögte. Ő meg csak zuhant. Félelmében kitárta a szárnyait és a farktollait, és akkor az áramlat alája kapva a magasba röpítette. A szíve hangosan dobogott. Félt, de már nyugodt volt, a rémületet elfújta a szél. Szállt, magasan, rávigyorgott a felhőre, teleszívta a hólyagját levegővel és csak repült, repült, túlrepült még a tarajos felhőn is, még a többi, nemrég még irigyelt bolond madáron is, tovább, csak mind tovább, bele a napba, és kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta legyező-farkát és a szárnya acéllemezként feszült az áramlatok között és csak suhant, sebesen, eszeveszett gyorsasággal, szinte láthatatlanul, bele a buja napba, bele a melegen kavargó testébe, bele a vörösségébe, bele abba a nyugalmat ígérő fényességbe... behunyta szemeit, már fájt ez a boldogság. Már fájt ez a sebesség. Már fájt minden. Ő csak repült, repült, feszülő vitorlaként, feketén sikló lopakodóként hasította az eget. A kalauz kérte a jegyet. Előhalászta a pénztárcáját, beletúrt, kiszedte belőle a jegyet. Megmutatta. A kalauz tovább ment. Megtörülte gyöngyöző homlokát. Ő is. Majd sóhajtott egyet. Meg kéne írjam. Csak zuhanjak le a végén. Manapság nem bukik a hepiendre. Senki.

a lány:.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a kapaszkodóra, bámulta a kinti rohanó világot. Félelmetes, ahogyan szaladt tova a világ, egymást kergették füzek és hársok, remegett minden levelük, a füvek még talán gyorsabban is rohantak volna, csak ne lettek volna olyan sokan. A felhők velük igyekeztek, csak ők lassabban, méltóságosabban, felhőhöz méltóan. A madarak forradalmárok voltak. Lázadtak a pimaszok: néha mindnél jobban siettek előre, aztán meg hátra fele is mentek, majd megálltak a levegőben az ebadták, és nem akartak tovább mozogni. Álltak, megmerevedve a magasságos egekben, a nagy, megfagyott semmibe kapaszkodva. De a fák rohantak. És néha a házak is. Könyököltek a fák közé, mire azok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiből majdnem csetepaté lett. De nem lett mégsem, mert nem volt idő rá: rohanni kellett. Még az este is valahogy hamarabb akart megjönni. Csak a felhők méltósága tartotta vissza, merthát nem engedheti meg magának, hogy siessen, ha egy egyszerű, vándor bárányfelhő sem siet... úgyhogy igyekezett módjával igyekezni.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a fogózkodóra, száznegyven fokban meghajlott teste a fenekében csúcsosodott és a feneke a szememben. Természetesen megbarnult, finom, csillogó bőrét csókolta minden napsugár. Kék szeme a távolba meredt, abba a messzi semmibe, ami nem rohan. Még a felhőkön is túl van, a közelnél is láthatatlanabb. A pupillája aprócska volt, mert a távol maga a nap. Jobb kezével simogatta a bal könyökét, meg a rögtön fölötte lévő területet. Látszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. A hófehér, pántos topja alig takart valamit. A mellbimbói át akarták szúrni az anyagot. Simogatta a könyökét, meg a fölötte lévő területet. Kilátszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. Lábujját mozgatta a barna saruban, mérsékelten rövid barna, kockás szoknyája illemet tudóan meg-meglibbent a szemérmes szélben. Én meg mindezt néztem.

A lány nem nézett rám. Pedig éreztem, hogy figyel engem. Hogy szól hozzám.

Figyeltem minden pórusát. Az orrcimpája meg-megremegett. Hosszú szempillái természetes bőségükben és ritmikus időközönként bele-belesepertek a levegőbe, illatos kékszem-forgószelet kavarva a kreolan ragyogó arc előtt. Az arca nem mozgott. Az ajkak mozogtak. Szépek. Teltek. Kívántam. Kívánom. Néha picit megnyíltak: olyankor sok-sok levegő szaladt be a tüdőkbe, és a mellbimbók tényleg majdnem átszúrták az anyagot. Ilyenkor sóhajtottam. A levegő kiment, a köldök és tájéka megint eltűnt kicsit. A láb másként fonódott. Igen...

Egyszer megérintette az ablakot. Az ablak belepárásodott zavartságában. Kissé meg is hajlott. A finoman kreol, szép ujjak a tenyér fele világosodtak. Rátapadtak az ablakra. Az meg hullámzani kezdett. Néztem. Az ujjak hozzáragadtak az ablak üveg-felületéhez. Kint rohant minden. Az ablak hullámzott. Még akkor is hullázott, mikor az ujjak egyenként lassan, fényesen elválva eltávolították a kezet az ablak felületéről. A mozgást valami melegen kavargó fény kísérte. És mintha kint már nem is rohant volna semmi. Sóhajtott. Akkor lettem figyelmes rá. Sóhajtott. Minden rohant kint.
A tükörképét vettem észre. A háta mögötti fülkék ablakaiban. Ebből a szögből egybefolytak az alkonyi fényben. A tükörképe a fenekét mutatta. A zsenge test ezen fejlett, telt részét. Megláttam a hátát is, azt is, ami kilátszott és azt is, ami a fehér anyag alatt várta a csodát. Láttam a könyökét is, a bal könyökét, ahogy el-eltűnik a jobbkeze ujjainak a simogatása alatt. Láttam a lábát is, meg a combjából illedelmesen kivillanó, picike részt is. A szoknya itt is meg-meglibbent, persze csak mérsékelten. Az ablak már itt sem hullámzott, de a kint itt is rohant. És akkor az egyik fülke megnyílt, egy gyerek futott ki, talán fiú volt, vagy lány, esetleg: még nem jelentkeztek a jegyek. És kiszaladt, a lány ránézett, mosolygott, aztán rám nézett, nem mosolygott már, csak visszafordult az ablak felé. Újra a messzit nézte. Az anyuka kijött és bevitte a gyereket. A visszacsusszanó ajtó tükrében újra megláttam a lányt. Megfordult a tükörben és rám nézett. Könnyes volt a szeme. A pupillája kitágult. Már nem a napot nézte, ami a messzi, hanem engem. A kék gyűrű égett, egyenesen engem égetett, bennem égett. A könny leért az arccsontjáig, onnan a hanyagul göndör fürtökön tovább. Az egyik a földre cseppent. A másik a nyakára. Én mindkettőt megcsókoltam volna most. Engem nézett. Az arc, ez a nem-mozgó arc, ez a szobor, ez a beszélő némaság valahogy fájt. De már nem féltem. Kinyújtotta a kezét. És én a szemét néztem, de mindent láttam: a szoknya, a fehér top ráncainak a mozgása, a bőre fényének csillogó intenzitás-váltása, a libbenő haj-spirálok, a köldök és környéke, a kint rohanó ordító, zakatoló mindenség, a mellbimbók, ahogy engem a szemekkel együtt célba vesznek... mind-mind egyszerre értek el agyamba. Még egy könny elcseppent. De nem esett le: lebegett a levegőben, mint a kinti pofátlan madársereg. De a madarakkal ellentétben ez szent volt. És csak nézett rám, és nyújtotta a kezét és könnyezett és nézett rám, és ajkai megnyíltak, levegő áradt rajtuk keresztül a tüdejébe és kifele jövet tágra nyíltak az ajkak, szavakat formáltak, és én megijedtem, hogy egy tükörképet bámulok, miközben ő, a lány valóban rám néz és kezét nyújtja és könnyezik és szólna hozzám és esetleg azt hiheti, hogy én nem őt figyelem, hanem valahova elkalandozott a tekintetem ezért hirtelen ránéztem, rá, az igazira, levéve a tükörképéről a szemem és a lány ott állott, a kapaszkodóra könyökölve, elfordított fejjel, lágyan lengő, csillogó fürtökkel, remegő fényű bőrrel, száznegyven fokos szögben és a könyökét simogatva nézett valamerre, messze. Sóhajtott. Hangos volt. Kint minden szaladt, gyúródott a messzeségbe. Lehajtottam a fejem. Elengedtem a kapaszkodót, zsebre dugott kézzel vissza ültem a helyemre. Sóhajtottam. Mennyire megváltoztam. És ő is... Majd behúztam a fülkeajtót. Kint, a folyóson egy lecseppenő könnygolyó törte meg a csendet s visszhangzott percekig. Senki sem vette észre.

Havakról

Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett... 

  

A szavakról

Képzeljünk el egy elképzelhetőnek elképzelhető, ám soha meg nem valósítható társadalmat. Ebben a társadalomban mindenki meztelen, mindenki anyaszült pucér, csóré, és semmi ruha sincsen, hiszen nincsen rá szükség. Minden kedvez ennek a társadalomnak, az idő, a halál, a betegségek, az éghajlat. Egy új egyed születik – egy régi egyed meghal. És ez így van rendjén. Minden szökőévben kettő után hal meg egy s minden negyven évben minden frissen született egyed után kettő, olykor három is meghal. Minden évben tíz hónapig meddőség van. Ezek a meztelen emberek meg egész évben kefélnek, basznak, dugnak; repesztik ezerrel, poroznak mint állat, töcskötölnek, amennyi beléjük fér. Reggeltől estig, estétől reggelig. Nincsenek betegségek, medence alakú vízesés-kaparta mélyedések vannak, abban tisztálkodnak, vagy szexelnek épp, ha kedvük úgy tartja. Kis, egyszerű házikójuk van, mindenük a természettől ajándék, és csak annyi. Dekoráláshoz értenek, a faragások, a díszek, a szövetek, amivel az épületeket agyaggal összefogják: tele vannak díszítéssel, a falak, az ajtók, a kisebb és nagyobb használati cikkek: csurom ornamentumok. Nincs vezérük, közösen kommunikálnak, érzetek alapján, amik nem szavak, nem komplex dolgok, csak valami olyasmik lehetnek, s kb. olyan hatásúak, mint az 'itt' 'ott', 'erre', 'arra', 'ide', 'oda' szavaink, vagy az 'így' – 'úgy', 'ennyire' – 'annyira'. Mutogatnak. Szemmel, kézzel, ujjakkal, lábujjakkal fejeznek ki és értik meg egymást. Tekintettel. Házasság itt is van, és nagyon komolyan veszik. A szertartás egyszerű, levelekből, ágakból, és mandulavirágokból és vadcseresznye virágokból eszkábálnak össze egy kunyhót, s oda vonul vissza az újdonsült szerelmespár. Egy apró lángocska világít, kínlódik a kunyhóban, de nem is a fény a fontos: mikor a többiek, a násznép elvonult az új pár szerelmi kunyhója előtt, akkor a szerelmespár elfújja a gyertyát, betakarják egymás testét fehér lepelbe, hogy ne legyen „szem előtt” és lefogják egymás szemét, majd egymás fülébe súgják azt, hogy: szeretlek. Meg azt, hogy: gyönyörűbb és értékesebb vagy nekem sok-sok mandulavirágnál és vadcseresznye virágnál és levélnél és ágnál, fontosabb, értékesebb vagy nekem, mint a falu, mint a többiek, akikkel és akikben nap mint nap örömöm lelem, fontosabb és értékesebb vagy, mint az egész világ... még önmagamnál is fontosabb és értékesebb vagy te nekem. Majd együtt dalolnak, egymásnak súgnak még szerelmes szavakat, egymást csókolják, miközben suttogják: „szeretlek, szeretlek, o, mennyire szeretlek téged!”. Mert tudják: szavukat senki sem fogja hallani. És ők se egymásét, csak majd, ezután háromszor évente: kétszer a nagy meddőség alatt, egyszer, mikor a nő gyereket szül a férfinak. És feküsznek ott, és megérintik egymás ajkát és csókolóznak, játszanak az arcaikkal, mert az csak a párok jogosultsága. Fogják egymás kezét és beszélnek, suttognak, szöszmögnek, énekelnek, hőrögnek is szavakat, szavakat krákognak és gurguláznak- kihasználják a nyelvük határait, a fizikait. A szavakat megtanulják és általuk a másikat is. Öröklik a tudást, a nyelv tudását, nem tanulják, mint a mi világunkban. Mélyen, a gének szintjén öröklődik ez.

Minden pár egy új szót visz bele a köztudatba. Azt a szót, ami a legjobban összeköti őket, ami meghatározza őket. És ha elég erő szabadul fel a szó hallatán: magába fogadja a Közös Tudat. A szavakról tudni: hány pár volt, a szavakból meg azt, hogy milyen párok. Mert a szavak minősége a pár minősége.

Én is voltam itt. Érdekes hely... megtanít arra, hogy nem jó locsogni. Mert ha valaki megszólal nyilvánosan: az megszentségtelenítette az Isteni Jegyet- meg kell halnia. De senki sem csinál semmit: önnön hangja válik méreggé és sorvasztja el a hangoskodó egyént. De nász után... nász után, mikor kijöttem a mandulavirág-kunyhómból, oldalamon nőmmel, akit rögtön birtokba is vett két társam arra gondoltam: ilyen jót még soha sem szeretkeztem...

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

hajnal

Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

Gondolatok egy kádban

Képek és fények
és zöldek és kékek
és narancsok, vörösek, feketék.
délutáni napot ölel körül az ég.

Csendben, majd harsányan
elmerülök egy kádban
s csodálkozó tekintettel verem szét
millió habbuborék sercegő énekét.

Szabadság a végtelenben.
Meztelen és időtelen
csuklik bele egy lét fáradt magánya
nevető, anyagtalan, pinduri álmába.

halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.

Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.

cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

aludj csak: én álmodom..

 .. egy lassan tíz éves film címe. asszem. Vagy még több. Sandra Bullock játszik benne, érzelgős romantikomédia, vagy hogyhíjják az ilyeneket... hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez?.. nem tudom.. vagyis: megválik. Olvasd!


 Valakivel nemrég beszélgettem. Természetesen az időről, mi másról lehet valakivel beszélni, ha az a valaki épp véletlenül, amúgy, mellékesen, a legjobb barátod? Nos.. beszélgettünk. S egyszer csak azt mondja nekem az a valaki, aki, amúgy, mellékesen: a legjobb barátom, hogy- idefigyejj, baszki, igen sokat nyaggatjuk a múltat. Merthogy jó ám azt a részét nyaggatni, amiből lehet tanulni, dde az a máásik piszkálása, azé a bibisé, az már egyáltalán nem jó. El kell engedni. Meg félre kell tenni. Vagy nem. S most, hogy megelőzzem az ilyen kitmitkellfélretennimellőznirendberakni-féle kérdéseket: terrrmészetesen múltunk iszonyatos és ránk iszonyatosann kihatással lévő női egyedeit értjük azon a ködösített rejtett alanyon. Mert ragaszkodunk-forma hozzájuk, biza.

 S hirtelen emlékezni kezd az ember. Megnyittya vala azt a DONOTOPEN-zsákot, amibe a tiltott emlékek vannak bele tapodva-gyömöszölve.. s engedi az embernek távolba bambuló fia elkápráztatni magát az által, ami már nem is létezik, ugye, fizikailag körülhatárolható módon: az emlékei, tudniillik. S képek bukkannak fel. Hangok. Illatok. Jók, rosszak, hogy pálanna se tudjon belekötni:P. Most csak egy derengett fel. Amire találó a cím is, leggalábbis pillanatnyi hangulatomban.

 A személyek, rajtam, azaz önmagamon kívül nem fontosak most. Reggel, este... mind egy. Az idő sem számít igazán. Csak én. Aki álmodik. Leszarom, hogy esetleg „nézzteoda, a kis Egós”-nak titulálhatnak egyesek, esetleg. Mert akkoris csak én.

 Fekszem. Vagy ülök. Vagy hasalok. Vagy guggolok. S Ő alszik. Érdekesen tudnak az Ő-k aludni. Ahány Ő, annyi alvás. Ki összegömbölyödik, mint egy hermelin, vagy mormota, a téli durmi alatt.. ki meg csak oldalra libben, megcsalva engem az álmaival. Ki felém fordul, hozzám bújik, ki meg el, egyedül, magába. Ez nagyon soknak hangzik, ooolyan igazi falubikája-féle tapasztalatoknak.. pedig nem. Mindegy. S nézed Őt. Bámulod, ha úgy teccik. Legelteted a szemezeted. Lehet, hogy egy egész élet roghan le eszeveszettül, a képkockák fókuszában az arccal, az alvóéval. Lehet, csak őt látod, lehet magad is melléképzeled-alkotod. Talán még egy-két puját is, ki tudja... talán csak az arca változik a képek során, dundi csecsemő-pofiból a kamaszodó nyurga-csontos pattanás-tanyán keresztűl, mignem csak egy jóságos öregasszony magábaaszott orcája látszik, s egy ráncos mosoly a ráncos arc sarkában, ahogy ráncaiba elmerűlve alszik. S álmodik. Tiszta Klimt, tudom. Pálgium a zzegész világ, bakker! Ám folytassuk. Ilyenkor tiszta az arc. Nincs tudat rajta. A szemek sem befolyásolnak: feltöltődnek épp új ragyogással. Az arc: most őszinte. Nem tettet, nem takar semmit, sem mosollyal, sem könnyekkel.. csak önmagát adja. Ilyenkor, mikor a fény csak halványan szűrődik be akárhová is(mert sötéjtittő nékütt nem lehet alunni, nah..) annyira ellazító berohangászni a pofiját. Az Ő-ét. Szemöldököknél jó kezdeni. Olyan mint a bobszánkó: iramot ad, sebességet. A vonala. Majd a pici ráncocskákat, ami, hateccik Kultakutrinak, hanem: minden arcon vannak, a pici arc-pihék erdejét végigfésülni, a meg-megremegő száj-szögletre egy-egy virtuális csókot cuppantani(másképp felkölteném szegényt..). S ez mind megszakításokkal. Sajna. Mert tudom, ha soktat bambulok, Ő felébred, s akkó lőttek mindennek. A tekkknikám: számolok. Egy-kettő-három-négy-öt-szemet leválsztani-egy-kettő-szem vissza-egy-kettő-három-négy-öt-szem leválik- egy-kettő-és újra.. működik. Ha igazán alszik. Mélyen.

 Most jön azabizonyos üntrebáré-débárázs: mikor az ember, valaki mellett, Ő mellett egy egész életet, mi több: életeket álmodik meg-át-stb., egy szikrányi idő alatt, miközben Ő alszik... s ezek az életek valahogy az agyazatában tárolt emlékeknek a szerves részévé válnak: EZEKET az életeket hajíccsa el, mondjon le róla, csomagolja-gyömöszölje-tapodja be egy zsák fenekére, attól a naivitástól éltetve, hogy „ááááááááááááááááááááááááááh, úgysem leszitt ebbő mán’ semmi, s már lejárt lemez, stb...”.. nem kellene rögtön maga után vonnia azt a kérdést ez a tett, hogy: „Embeeeer, há’ noooooormális vagy?” ? Nem az-e a naivabb, aki ezeket a kincseket, az élmenyeket, s egyúttal az önmagához azokkal a bizonyos emlékekkel hozzáfejlődött Többet fogja, ledarálja, mint a cégpapírokat szokás, mint az, aki ezekhez foggal-körömmel ragaszkodik, s magához öleli? Ja... a kapcsolat póker-paklijában a szakítás erős lapként van jelen. De ez csak egy lap, azistenszerelmééére! S egy lap miatt eldönteni azt a kártyavárat, amelyből már sosem lesz téglaház, ahelyett, hogy gyönyörködnénk ennek merészségében, komplexitásában és megismételhetetlenségében... szerintem nem vall uralkodó Ráááráációra. Vége. Semmi sem lesz belőle. Egy piszkozat aza terv, ami alapján ugyanbiza építeni lehetett vón’, több kevesb sikerrel. Egy piszkozat. De az enyéééééééééééém!!! S nem van köze seenkinek hozzája, úgy ám. Mert elrejtem, mert elrakom. Hogy majd egyszer, mikor majd megkérdik, akkárhányszor is történjék ez meg, hogy hovááámerültelszééépszemed viláága, azt válaszolhassam, titokzatos, boldog mosollyal, amiből sugárzik a szeretet: „áááááh... seehova..”. hogy én igazán Én legyek.