vasárnap, február 05, 2012

egy elcsípett entellektüel dialógus, finomkodó modorban (részlet)

- kedves kolléga, be kell vallanom, hogy ön remekül lovagol a nyelven. ez önnek nyilvánvalóan sok vita megnyerésében segített. de akkor is tény az, hogy két fajta irodalom létezik, legalábbis a szakma szempontjából: az egyik a szép irodalom, a másik a ponyva irodalom. ez a kettőn kívül pedig, már megbocsásson: semmi más nincsen.
- ne nevezzen, kérem, kollégának. feláll a hátamon a szőr, ha lekollégáznak, ez olyan lenéző foghegy-baráti hátbaveregetés-féleség, mint amit az öcskösökkel csinálnak a placcon, hogy "ejnye, kölök, van még mit tanulnod". 
- de, ha jól értesültem, ön is szakmabeli, nem-é?
- azért, mert hasonló dogmákat tömködtek belénk, még nem tartom magam az ön szakmabelijének. az irodalomról meg az a véleményem, hogy két fajta van, valóban, csak én másként nevezem az általam beazonosított két kategóriát: van az élő irodalom és van az előbbinek a halott változata. minden olyan szöveg, amit nem azért olvasnak, minden olyan könyv, amit nem azért lapoznak, mert muszáj: élő szöveg, élő könyv. a többi, lélegeztetőgépre kötött irodalmi alkotás már halott. már nem él. már csak muszájból létezik. kérem várja meg, hogy befejezzem. lehet, kissé romantikusnak tűnik a szövegek ilyentén katalogziálása, bevallom, nem mentes a tudománytalanságtól, de megéri elgondolkodni rajta. az ember azt, amit nem külső muszájból tesz: szeretettel teszi. a muszáj itt egy külső, erőszakos ráhatás az elmére, az én-re, talán jobb szó is volna erre, de most nem tudok semmit improvizálni. hisz az is kényszer, ami belülről fakad. a tudásvágy, a tanulni akarás egy belülről indukált állapot, mely folyamat tartósabb és energiatakarékosabb, illetve inkább energia-megtartóbb, mint a fent említett, külső kényszer. az, amit én magamhoz akarok venni, amit én magamévá akarok tenni valamely belső indíttatás folytán: sokkal inkább enyém, mint az, amit nyomást gyakorolva belém akarnak tömni. hisz az információra is meg kell érjen az ember és, ha már megért rá, akkor ki tudja megmondani, hogy ki talált meg kit: az ember az információt, vagy az információ az embert? az a baj a régi szövegekkel, hogy régiek. és régiségükkel nem veszítenek semmit sem kvalitásaikból, egyetlen tulajdonságukat leszámítva: érthetőségüket. ha egy kód elveszíti érthetőségét, mi értelme van a létezésének? ha valami elveszíti funkcionalitását: mi értelme van annak, hogy tovább létezzen? evolúciónak hívják, szelekciónak, természetes kiválasztódásnak. az irodalom is fejlődik. evolvál. és néha csodálkozva figyelem a "kollégákat", amint magyarázzák "az irodalmat" a "következő nemzedéknek". ez az egyik lehetséges megoldás, valóban, a problémát áthidalandó: magyarázni. feloldani a kód homályát, a szövegnek értelmet adva, átfogalmazva azt. ez az unalmasabb, bár néha sikerrel jár a metódus. a másik a közös helyek újra beépítése az új, kortárs szövegekbe. ez érthető is, elérhető is és ki meri azt mondani, hogy kevésbé értékes, mint az elődje. hogy plágium? lehet. de eredeti-e az eredetinek tartott történet, vagy az is valami másnak a másolata? meggyőződésem, hogy az utóbbi.

másrészt: az önnel hasonszőrűek szakbarbárok. szőrszálhasogató, túl sok idővel és túl kevés valós problémával küzdő népség, aki azzal tölti az idejét, már bocsánat, hogy az újat leminősítse (igaz, meg kell vallani: hellyel-közzel joggal) és a régit dicsőítse. mert a régi, az milyen csodálatos s az új mellette csak halvány délibáb. ez, kérem, meglátásom szerint: minimum beteg. a szakma, ahogy ön nevezi: szervetlenné teszi azt is, ami élő. kivesézi, kibelezi az élőt a művekből, majd ott hagyja az egész döglött alkotást a boncasztalon. s a kibányászott néhány szöveg-orgánum a trófea, meg valami, még a babérkoszorú szimbolikus dicsőségénél is elvontabb filológusi dicsőség. amit, jobbik esetben, majd valaha valamilyen anyagi formában, meghálál az intézmény, meg a szakma. rosszabbik esetben az illető az áldozatával hal, a boncasztalon. egyedül, aszottan, kiszáradva az életből, szervetlenül elhull.
- tisztelt kolléga, ön bámulatos rétor. valószínűleg besegített kicsit az imént elfogyasztott alkohol is, kétségtelenül, de véleményem szerint ön kicsit elfogult. egyrészt önmagával szemben, másrészt a szakmával szemben, harmadrészt a kategorizálásommal szemben, negyed részt pedig az értékeimmel, nevezzük elveknek, szemben. 

először is: az előbb ön volt oly bátor, hogy olyan kijelentéseket tegyen, melyek, véleményem szerint, melyért előre is elnézést kérek: arcátlanok, elfogultak, szubjektívek és valóban, felettébb romantikusak is. ön azt képzeli, hogy ön olyan válaszokat tud, melyek általánosan érvényesek és az egész rendszerünk, az intézmények és a szakma létjogosultságát egy füttyre kétségbe fogják vonni. merész dolog, sikerült is meglepnie, mérsékelt kellemességgel, ennek azonban, ha jól gondolom: semmi helye most itt. ön csak egy individuum. semmi más, semmi több. és az, amit ön lát, amit ön tapasztal: teljes létjogosultsággal bíró kijelentések birtokába juttatja, melyekbe senkinek sincs joga belekontárkodni, amennyiben azokat ön nem szándékszik kivetíteni az ön szubjektumát meghaladó, az önénél több objektivitást megkövetelő kulturális jelenségekre, gondolok itt intézményekre, a szakmára, illetve a nem tapintható, ám érzékelhető kulturális üledékekre, melyek nagyban megalapozzák a civilizációnk milyenségét, gondolok itt elsősorban az elvekre. kétségtelen, hogy ön vakmerő, de finoman szeretném figyelmeztetni: erre önnek nemhogy joga, felkészültsége sincsen. gondolok itt elsősorban a tudásra. és csak ez után következnek az olyan, komplexebb tényezők, mint a dolgok mélystruktúrájába való belelátás, az egymással indirekt összefüggő szerkezet-tényezők egymás viszonylatában folyton újra-alakuló hálója, satöbbi. arcátlanság kijelentést tenni valamiről, amit nem tudunk leírni, körülhatárolni. ha a tudósok hasonló módon cselekedtek volna, valahol a középkorban lennénk még, ahol kényelmesen minden megmagyarázhatatlan jelenséget az isten által direkt irányítottnak, tehát szentnek, tehát hozzáférhetetlennek, tehát elhanyagolhatónak tartottak, legalábbis a keresztény világ nagy része.

másodsorban: ön a szakmát kritizálja. szíve joga, hisz valamelyest van betekintése a "függöny mögé", ha szabad így fogalmaznom, bár, a hozzám eljutott információk alapján, még így is, a függöny mögötti, a felszínhez relatív közel lévő struktúra ismeretében sem remekelt látványosat. ami, feltételezem jel. azt jelzi, hogy ön nem szak-szerű, ha szabad így fogalmaznom. ön egy szabad szellem, a maga zabolázatlan tökéletlenségével. ez, kérem, akár rendben is volna. az viszont számomra probléma, hogy azt a szakmát, amit ön, fogalmazzunk így: kitanult-forma, semmibe veszi, meggyalázza és romantikus érvek mentén próbálja illegitimmé, értelmetlenné tenni. az a tudás, amit a filológia tár a világ elé jelentős. van értékes információ és van értéktelen. van olyan, amire érdemes odafigyelni és van olyan, amit hanyagolni lehet, mi több: hanyagolni kell, mert eltereli a figyelmet az igazán értékes információról. kell egy meder, hogy kordában lehessen tartani a sok művész-lelket, ezeknek a feltörekvését és könyöklését ugyanakkor kell egy orgánum, ami valamilyen rögzített normák mentén kijelöli az utat az ön által ironikusan említett következő generációnak. mert nincs baj az odüsszeiával, és a kultúránkkal sincs baj, viszont ha nem hozzuk össze a kettőt, valamely pedagógiai-pszichológiai ráhatás mentén, akkor mindhárman rosszul járunk: az odüsszeia feledésbe merül, a következő nemzedék még nálunknál is csenevészebb lesz és a kultúránk, civilizációnk értékei is szegényebbek lesznek. és amilyen mértékben üresedünk ki, válunk aneszteziáltakká-anesztetizáltakká: olyan mértékben pusztul el az emberiség. ezt nem ártana önnek is tudatosítania.

harmadszor: szép irodalom van és ponyva van. az előbbi jelentős, az idő folyamán megállta a helyét és sok későbbi írónak, költőnek, esztétának és kritikusnak szolgált példaként. az utóbbi új és csillogó ugyan, de leginkább szemét. az idő az, és a szakma, ami megszűri. a szakma a gyorsabb általában, hisz több generációnak is kell váltania egymást, míg nyilvánvalóvá válik valamely irodalmi alkotásnak az értéke, ugyanakkor a szakma általában egészen emberi gyorsasággal képes rámutatni valamely kortárs irodalmi alkotás jelentőségének a mértékére. a szakma a meder és szűrő is egyben, kiveti azt, ami értéktelen, bár értékesnek kíván feltűnni. nem tűri meg a hulladékot magában.

negyedrészt: ön az elveimet kritizálja. szerintem ez is betekintést enged az ön szabad szellemiségébe, annak kétségbe vonható strukturáltságába. mert, ahogyan a szakmára is szükség van, úgy elvekre is szükség van ahhoz, hogy a decens életre esélyünk legyen. azok tartják kordában a zabolázatlan testet épp úgy, mint a zabolázatlan, bár első sorban nem feltétlenül testi ösztönöket. az, hogy ön, már megbocsásson: csapnong, az a szíve joga, bár szerintem felettébb értelmetlen, ugyanakkor felettébb alantas, helyenként szánalomra méltó tulajdonság. de, mint mondtam: szíve joga. az ön élete, az ön szabályai. de hogy az ön szabályai mentén megkérdőjelezi az én szabályaimat, ez már arcátlanság. persze én is voltam az ön helyzetében, tudom milyen azt gondolni, hogy megváltom a világot a szabad szellememmel, de ön ezzel a meg nem értett művész magatartásával és a makacssággal elegyített felszínességgel nem lehet messzire jutni. meg kell dolgozni érte. tíz évvel ezelőtt én is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán elkezdtem dolgozni. a szakmáért és az elvekért, mert megkaptam a leckét az élettől az egyetemen. meg aztán: a művész, bármennyire is azt akarja gondolni és ezt akarja magáról elhitetni- nem csak magának alkot és igenis, érdeklik a kritikák, hisz mindig gyomorgörccsel várja a recepciót. vagy a kritikától, vagy a kritikától szenved. nyilván nem a szakmának alkot az ember, de úgy jut el a méltó helyére, ha azon már túlmegy. 

kérem ne vegye rossz néven a fentieket, merem remélni, hogy tudatában van annak, hogy csak jót akarok. 

- rossz néven nem veszem, viszont érdekes megfigyelni, hogy ön minden művészt egy kalap alá vesz. igaz, valaki egyszer azt mondta: a kritikus az az olvasó, aki azt hiszi magáról, hogy író, de ez azért vissza tetsző kicsit, nem? 

- ön is ezt tette a fenti kijelentéseiben.

- én nem a művészeket vettem egy kalap alá, hanem a tudósokat, illetve a tudálékoskodókat. a művészek individuumok, a tudós tudálékoskodók, illetve a tudálékos tudósok meg egyforma állatfaj. 

- már megbocsásson, de ha elismerném, hogy individuumok léteznek csak, akkor képtelen lennék objektívnek maradni, márpedig én szeretek objektív lenni.

- ez egy felszínes, elhamarkodott kijelentés. ember nem lehet objektív. ön ember, elsősorban. így nem képes az ön által oly nagyra tartott objektivitás megvalósítására. ami szerintem korrekt is és helyénvaló. az ön fenti kijelentéseiből ordít a dogma, az előre betanult formulák affektáló mellékzöngéi kicsengnek. olyan, mintha papokat hallanék beszélni, vagy katonákat. az ilyesmit intézményesített gondolkozásmódnak szoktam nevezni. de nem áll szándékomban továbbra is vitázni, lázadónak érzem magam kicsit, ezt meg, ebben az esetben, úgy érzem: nem helyénvaló. arról meg, hogy az ön szándéka jó, nincs kétségem, bár azokat a gyerekkori élményeket juttatják eszembe, amikor azért vertek, mert a javamat akarták. tudni illik veréssel. ezt nem nevezném feltétlenül pozitív visszacsatolásnak, de élménynek nem rossz. 

- nekem ez a véleményem a verésről: 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.


Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.


Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

- nekem ezen nevetnem kell, egyrészt mert a fentiekben a romantikus, mérsékelten ésszerű énem volt megkritizálva, míg itt, az ostoros isten-atya imázzsal rendelkező természetfelettiség pont egy ilyen romantikus agynak a szüleménye. erről a nacionalista tulajdonságáról nem volt tudomásom, így ez is mosolyogni valónak hat, jelen körülmények között. a fenti vers, a beszélgetésünk kontextusában mindannak a karikatúrájának hat, amit ön a fentiekben volt oly szíves kijelenteni. ennyit az állítólagos objektivitásáról. 

- érdekes meglátás. az előbbi gondolatához még csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ön nem lázadó. sőt, ön épp az ellenkezője. épp attól nem rebellis ön, hogy nem ért velem egyet. ön az, aki a tömeg szintjén a tömeg gondolkodásmódja mentén gondolkodik. mi, a szakmabeliek vagyunk azok, akik az ellen lázadnak, ami épp normálisnak van tartva. és, figyelembe véve a jelenleg normálisnak tartott dolgok és jelenségek hosszú sorát: ez egyáltalán nem bóknak volt szánva.