A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, október 15, 2012

szavak, tekintet.

settenkednek meg lebzselnek körülöttem a szavak. így, a kettőt egyszerre, pedig az ember azt hinné, hogy kizárja a két fajta cselekvés egymást. pedig hát nem is: néha settenkedve lebzselnek, máskor lebzselve settenkednek. nem hívja őket senki. előteremnek az emberekből. mindent ellepnek, szörnyű egy népség.

nem hívja őket senki, hazudom. mindenki hívja. éjjel van az, mikor a legkevésbé hívják őket. olyankor van a legtöbb csend. a legtöbb szócsend. ilyenkor van a legkevésbé szükség rájuk. mert túl hangos a zene, mert elég bor lett elfogyasztva, hogy egyenesen tettekké váljanak a gondolatok, vagy épp a testek beszélnek, s ha ők beszélnek, minden más hallgat. még a zene is, nemhogy a szavak.

mindenki hívja. úgy tanultuk, hogy kell őket hívni. szavak kellenek mindenüvé, mondták. szavak kellenek, hogy "érvényesülj". szép szavak kellenek, ha kellemes a környezet. még szebb szavak, ha diplomatikusak akarunk lenni, vagy enyhén feszült a levegő. csúnya szavak, ha gorombák akarunk lenni, és szóban akarjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk. félszavak, ha barátokról, szeretőkről, családtagokról van szó és barokk körmondatokba gyűjtött szavak, ha valamely tudományos traktátusról. kell egy jó szó mindenkihez, mert szavad se lehet, ha még ennyit is megtagadsz. mondhatsz egy jó szót az érdekében, ha segíteni akarsz valakin és csupán egy szavadba kerül valahol, hogy valakinek nagyon rossz legyen. vannak szótlanok és szószátyárok, vannak szó-kereskedők, szó-szabók és szó-tornászok. még szó-pojácák is vannak. s ezen kívül ott vannak az egyszerű emberek, ők itt szóra sem érdemesek. és ők, mi, mind-mind ontjuk a szavakat, szavainkat. borzasztó.

szavainkat, mert mindenkinek más van. másmilyen. van, akinek kevés szava van. van, akinek sok van. van olyan is, akinek csak kevés dologra van sok szava, másoknak sok dologra van csupán egy-két, tehát aránylag kevés szavuk.  vannak, akinek mosolygós szavai vannak és vannak olyanok is, akinek a szavai után borús kedvűvé válnak az emberek. vannak nevettető szavúak, vannak simogató szavúak, vannak játékos szavúak, vannak kimért szavúak. vannak illedelmesek és, mint fentebb is említettem volt, gorombák. vannak mély szavak és mélyen ejtett szavak, mint ahogyan vannak magas szavak is, meg magasan ejtett szavak is. mindenből van sok, és sok helyzetre jut sok-sok szó és minél civilizáltabb valaki, minél inkább "ad magára", annál több értelmetlen szót használ, valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. ilyenkor van az, hogy zöldségeket beszélnek az emberek.

nekem mondjuk semmi bajom velük. nekem tanították, hogy hogyan kell bánni velük. szó szerinti szó-idomítást tanultam, kérem szépen. de rosszul tanították, egyre inkább látni vélem. azt mondták: a szavak kellenek, ugye, ez másképp nem lehetséges. de mi megtanítunk bánni a szavakkal. megtanítjuk használni őket, hajlítani őket. manipulálni őket. persze az ember elhiszi, amit neki tanítanak. merthogy miért ne hinné, azért tanul másoktól, akiknek papírjuk van arról, hogy szakképzettek, hogy ő is szakképzett legyen.

aztán egyszer csak csend lesz.

valamilyen banális okból kifolyólag. s amikor nem lehet szavakat használni: az ember megijed. hogyhogy nem lehet? miért nem lehet? vajon most akkor mi lesz? biztos itt a világ vége.

vannak, akik tudják, hogy nincsen szükség mindig a szavakra. volt idő, amikor egyáltalán nem volt rá szükség. és, bízom benne, egyszer ugyanúgy el fog jönni ugyanaz a forma idő. addig viszont használnunk kell őket. de nem felelőtlenül.

meg lehet nevelni őket. idomítani lehet, magunkhoz babusgatni és vigyázni rájuk, hogy ne szabaduljanak rá senkire, akire mi nem akarjuk. mert mi irányítjuk őket. képesek vagyunk mi irányítani.


leginkább megkerülném őket, hogy ne kelljen használnom őket. egy érintéssel, mosolyokkal, lökött és bárgyú arckifejezésekkel. őszinte tekintettel. mert mindenki drágakő szavakat vár, és mindenki azt szeretné, hogyha ékszerként hordhatná szavainkat. de mi meg nem ékszerészek vagyunk, nem szó-ékszerészek. mi csak emberek vagyunk. s szavaink, mint gazdáik, esetlenek, néha. de ha mindig a csodát várják tőlük, megharagszanak, mindenkire. vigyázni kell rájuk, kímélni kell őket.

tekintet. ezzel lehet pihentetni őket, például. nézz. addig ne beszélj, amíg nem muszáj. ne bambulj, ne akarj sejtelmesen végzetes lenni, kivéve ha épp sejtelmesen végzetes vagy. úgy nézz, ahogy érzed, aki vagy, úgy nézz.

mennyi szó, s mind arról akar szólni, hogy ne szólj, ha csak teheted. de hát így van ez. mert a világ logikája paradox. meg mert nem tudtam volna egyetlen tekintettel ezt a gondolat-fürtöt veled megosztani.


vasárnap, január 08, 2012

de a csend segít

nem tudom, mert nem engedett tudnom
a világnak mindenféle mélyebb dolgait.
de a csend segít.
a csend, s az időtlen, olykor visszatérő árnyék,
ami még az élettől igazi ajándék,
az idő, mivel szembenézek napomnak üresebb óráiban.

itt most van.
nem tudom milyen időtlenül élni,
úgy élek mégis, tudatom bezár.

de a csend segít.
vannak más fajta élvezetek, tudod,
zajban nem érthető világ ez, mind.
a fények csöpögnek, le a falon
s egy húr nélküli hegedűn játszó zenész
pajkosan kacsintva ismét csendre int.

felszínen élünk mi emberek.
egykoron mélybe nyúltak gyökereink
s a mélység, titokban, még mindig fényeket rejt.

de a csend segít.
hallani a hálók tompa reccsenéseit.
a világunk, a tükör, grimaszol velünk,
csúnya gyerek, bűzös és sápadt,
de mi akartuk, a mi gyerekünk.

persze, te sírsz, kedves, és én is
sírnék, de ennyi síró ember hiába volna,
s még ott van a bömbölő fattyú is, megint.
szavaink színesek, de üresek mind,
szavaink pára, mi a szomjat nem oltja
csak homokot töm a fülbe, az orrba,
a gyerek szájába és feneke lyukába,
hátha elhallgat, hátha úgy tehetnénk, megint, hogy mintha.

s a csend, ismét, segít.
ha megengeded.



részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.
- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.
- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.
- szívesen vájkálnék a magánéletedben.
- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.
- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..
- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.
- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?
- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.
- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?
- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?
- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.
- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.
- a nők nem?
- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?
- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.
- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!
-ő is olyan volt?
- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.
- mi történt?
- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...
- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.
- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.
- szóval mi történt?
- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.
- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...
- te voltál már szerelmes?
- én nem... tudom. lehet.
- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.
- és olyan, hogy nem szerelmes?
- mi van vele?
- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?
- nincs. olyan lehetőség nem létezik.
- de miért?
- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.
- hú, ez kicsit bonyolult...
- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.
- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?
- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.
- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?
- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...
- én nem...
- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.
- de miért?
- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.
- a feleségednek mesélted ezt?
- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.
- szereted?
- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 
- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?
- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.
- és most?
- mi van most?
- hát most milyen?
- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.
- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...
- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?
- igen.
- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

szombat, január 07, 2012

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba


volt egyszer, hol nem volt...



egyszer egy gyerek elindult a nagyvilágba.

nem volt semmije, két dolog hajtotta: a megismerni vágyás és még valami, amiről nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy motorként hajtja, folyton tovább, az emberek világának a furcsa bugyraiba.

az emberek világában egyszer csak elérkezett egy szent helyre. a szent hely egyszerű volt és közönséges, semmilyen látható jel nem utalt arra, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, egy szent helyre érkezett. mégis, a szentség, az ami még az emberek számára is megfoghatatlan ott volt a szent helyet övező gyomok és füvek leveleiben, száraiban, a fák lédús testében, a madarak gombszemében és a szél levél-zizgető duruzsolásában. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba gondolta, itt pihenőt tart. egy öreg remete élt a szent hely közepén, egy földbe szúrt bot tetején üldögélt naphosszat. testét körülnőtte a gyom, s a magasra nőtt bürök meg   keserűlapi jótékony árnyékot vetett a remete csupán az eső által fényezett, sima, haj nélküli homlokára. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, csodálkozva nézte a mosolygó öreg remetét, aki a boton ülve mozdulatlanul ült és akinek sárgás-fehér, mosdatlan szakállát önfeledten lengette a szél. a bot tövéhez ment, majd felnézett az öreg remetére, majd a bot tövét kezdte el pislogó szemmel vizsgálni. három lépésre hátrált a remetétől a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, majd leült ő is, a remetével szemben, a földre. miután kényelmesen elhelyezkedett és behúnyta a szemét mindenre csend borult.

hetednapra rá, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a szent helyre, a remete kinyitotta a szemét. vele szemben, több méter magasan a gyerek ült, mozdulatlanul, a levegőben. homlokán lüktető fénnyel három pont lüktetett fényesen: egy vörös, egy fekete és egy fehér. amikor a remete, aki már évek óta nem használta testét, kinyitotta a szemeit, a szent hely ismét zsongani kezdett, s a néma szentség ismét elkezdte körüllengeni önkényes ritmusban a terét. a remete leszállott a botjáról és a gyereknek, aki addigra már a földön ült és szemeit dörzsölve csodálkozva tekintett maga köré adott három golyót. 

-ezekre vigyázz. mindhárom értékes portékát rejt magában. ha a három közül egy is elvesztődik: elfelejted, hogy ember vagy. ha mindhármat sikerül kibontanod és magadévá tenned: ember leszel és tudatában is leszel emberségednek.- mondta a remete, majd visszamászott a botjára, behunyta a szemét és ismét belepett mindent a csend.

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba a nyakába tűzte egy kis erszényben a három golyót, majd tovább bolyongott az emberek világában.

sokáig nem jutottak eszébe a nyakában fityegő golyók. el volt foglalva az emberek világában látottakkal, tapasztaltakkal. az emberek milyenségével. furcsállta tetteiket, gondolataikat, egymáshoz való viszonyulásukat.

egyszer, miután több napig víz nélkül bóklászott egy aszály által sújtott területen, megérezte a víz illatát. hűs, árnyas fák rejtekében kis patak csörgedezett, a gyerek sietve arra irányította lépteit, majd a patak partján letérdelt és fejét a vízbe dugva, jót ivott a hűvös finomságból. mikor kiemelte fejét a vízből, az élvezet hangja szakadt fel torkából, egy hosszú, elnyújtott ááá-t. roppanást érzett a melle tájékán, és valami mintha homlokon ütötte volna, erősen sajogni kezdett a halántéka. az erszényhez kapva érezte, hogy valami nincs rendjén, így helyet csinálva az avarban kiszórta az erszény tartalmát a földre. a fekete, meg a fehér golyó megvolt és ép volt, viszont a vörös szét törött a nyakában.

emberek jöttek a patakhoz, ki inni, ki azért, mert meghallotta a gyereknek, aki elindult a nagyvilágba, a metsző, még sohasem használt hangját. körülvették az emberek és kérdezték, hogy ki ő, meg hogy került ide, és miért kiáltott akkora nagyot az előbb. ő, aki elindult a nagyvilágba, azon kapta magát, hogy magyarázza az embereknek azt, hogy ki ő, hogy került ide és miért kiáltott akkorát az előbb. az emberek örültek neki, mert szent jelnek tartották a homlokán a világító vörös pontot és befogadták maguk közé.

idővel ő, aki elindult a nagyvilágba, megtanulta mindazt, amit az emberek tudnak. megtanult enni és ételt készíteni, megtanult inni és italt készíteni, megtanulta azt is, hogy nem végezheti el a dolgát bárhol. megtanult szépen beszélni és szépen énekelni, megtanult táncolni és zenélni. megtanult úgy, mint az emberek, gondolkozni és gondolatait árnyaltan kifejezni. megtanult harcolni, fegyvert készíteni a vadállatok és más emberek ellen. megtanult bizalmatlannak lenni, ugyanakkor megtanult hinni is, néma és láthatatlan istenekben. megtanult szeretni is, nevetni, ölelni, megtanulta a szerelem tudományát is, hisz azok az emberek, akik őt, aki elindult a nagyvilágba, körülvették mind rendes, jóra való, életvidám, pezsgő lelkű és pezsgő vérű népek voltak. a fekete golyó mégis csak akkor tört ketté, a fekete jel a homlokán mégis csak akkor jelent meg, mikor ő, aki elindult a nagyvilágba, gyűlöletet érzett egy gyerek iránt. a gyerek kíváncsi volt és matatni kezdett a dolgai között, így talált rá az erszényre, amiben a remetétől kapott golyókat őrizte. a gyerek kivette a két ép golyót és játszani kezdett velük. fémesen-élesen kongott a két golyó és szikrákat hányt, mikor a gyerek egymásnak ütötte őket, lett is nagy kacagás, sivítás, ő is úgy találta a gyereket: kipirult arccal, és ragyogó szemmel, boldogan a szikráktól meg a fémes-éles kongásoktól. kikapta a gyerek kezéből a golyókat és a gyereket kipenderítette  hálókamrájából. csak úgy zilált a dühtől, gyűlölte a gyereket, amiért rátalált a titkára és már azon törte az agyát, hogy hová rejthetné el az erszényt, mikor fájdalom hasított a kezébe meg a homlokába. széttört a második, a fekete golyó is, mély sebet hagyva a kezén, míg homlokán fekete fénnyel izzott a vörös pont mellett az újonnan megjelent jel.

az eset után félni kezdtek az emberek tőle. féltek, hogy szerencsétlenséget hoz a fejükre és a a félelem szerencsétlenséget szül. a szerencsétlenségekből az emberek égi jeleket csináltak, s ezen jelek okán elkergették őt, aki elindult a nagyvilágba. 

híre mindenütt megelőzte és zárt ajtókra talált. félelem övezte alakját és rettegés.

addig-addig kóválygott az emberek világában, míg egy nagy sziklára nem talált. a szikla fekete kőből volt és nagyon meredeken nyúlt a semmibe a semmiből. ő, aki elindult a nagyvilágba, leült a sziklával szemben, tőle három méterre és kényelembe helyezte magát. süvített a szél a szikla ormain, a hátrahagyott erdő fái pedig búsan zúgtak hozzá. valahol, a horizonton, megdördült az ég. 

hétszer hét napra rá, hogy ő, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a fekete sziklához kinyitotta a szemét. a sziklán ült, a szikla tetején. pázsit volt itt, meg egy viharvert tölgyfa, néhány tiszafa meg néhány áfonyabokor. egy üreget talált, a szikla egyik hasadékában, azt mohával meg száraz füvekkel bélelte ki, majd kiürítette a moha-fészekbe a remetétől kapott ajándékokat. vörös és fekete szilánkokkal volt a fehér golyó körülvéve. ő, aki elindult a nagyvilágba, kiült a szikla tetejére és lehunyta a szemét. és csend lett.



egyszer, sok, nagyon sok nap és év után megértette. a golyó ketté válott, fénye a homlokára került és ő eggyé vált a fénnyel, eggyé vált önmagával, eggyé vált az emberekkel és a világgal.
ő, aki gyerekként elindult a nagyvilágba, megérkezett. 

vasárnap, június 12, 2011

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?
Hogy egyedül legyek.
És?
Mi és?
Egyedül vagy?
Nem.
Miért?
Te is itt vagy.
Miért, ki vagyok én?
Miért, ki vagy te?
Én kérdeztem előbb.
Nem tudom. De bennem vagy.
Ezt honnan veszed.
Mert mindenütt hallak.
És nem gondoltál a másik lehetőségre?
Mi az a másik lehetőség?
Hogy te vagy bennem.
Lehetetlen.
Ohó. Szóval lehetetlen.
Igen. Határozottan igen.
Ugyan miért?
Hát…. mert….
Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.
Igazad van.
S akkor megint: ki vagyok én?
Akkor mi egyek vagyunk.
Bizony. Egyek.
S téged hívnak léleknek?
Nem. De valami hasonló vagyok.
Mi?
Emlékszel az álmaidra?
Igen.
És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?
Igen.
És emlékszel, hogy miért zuhantál le?
Igen.
Miért?
Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.
És?
És utána ugrottam, hogy elkapjam.
És?
És elkaptam.
És meghaltál?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.
Nem haltál meg.
Ezt miért mondtad ilyen furcsán?
Felébredtél Kettős ébredés volt ez.
Éspedig?
Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.
Aha. Ez így nem érthető.
Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.
Ami miért jó?
Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.
Aha.
Mi ez a sok „aha”?
Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.
Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.
Láthatlak?
Tipikus... miért akarsz látni?
Úgy könnyebb ez az egész.
Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.
Szóval nem.
Nem.
Mit keresek itt?
Nyomokat.
Ezt tudom.
És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?
Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.
Pontosan. És ki ő?
Hogyhogy ki?
Hát kinek a nyomait követed?
Azét, akit követnem kell.
Igen, de ki az?
Egy nő?
Nem.
Egy férfi akkor.
Nagyon éles az elméd.
Ne gúnyolódj.
Pedig most lehetne.
Férfi, de ki az?
Te kell tudd.
De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.
Rendben.
Ki az?
Nem is sejted?
Nem.
Nyitsd ki a szemed.
Ki van nyitva.
Valóban?
Igen.
Akkor kit követünk?
Nem tudom. Valakit.
Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?
Az árnyékom. De az is az enyém.
Természetesen.
S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.
Bizony. Önmagadat.
Ez mért jó nekem?
Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.
Mit?
Hogy folytatni kell.
Miért?
Csak.
Ez nem válasz.
Pedig most: csak ez a jó válasz.
Merre?
Merre szeretnéd?
Előre.
De itt mindenütt előre van.
Akkor arra.
Merre?
Arra.
Így érzed?
Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.
Akkor arra folytasd.
És te?
Itt leszek, a nyomodban.
Árnyék?
Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.
Sötétség sincs?
Csak ha akarod. Akarod?
Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.
Legyen.
Köszönöm.
Mit?
Nem tudom. Csak köszöntem.
Köszönjük. Most indulj.
Mikor beszélünk még?
Még idejében.
Még idejében... mihez?
A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.
Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?
Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.
Vigyázz rám, jó?
Vigyázzunk magunkra. Indulj.

csütörtök, április 14, 2011

vihar előtt

(olvasónak indoklás-forma)

vihar előtt a csendek,
elszenderedett, méla gondolatok.
légynyomás és fájó izületek.
széltelen csendben fény-sivatagok.

vihar készül,
             jön,
                   megint.

csütörtök, március 24, 2011

Tavasz.


Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.
Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

kedd, október 19, 2010

a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.

szerda, október 06, 2010

részletek.


Hiányoznak a részletek.

De hogy érthető legyen mit jelent számomra ez a kijelentés, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Mind a két elemét.

Hiány. A hiányt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet fogalmazni. Bármennyit is beszélnénk róla, a hiány leírása azonban, mint minden nemkézzelfogható dologé (és egyes kézzelfogható dolgok leírásai is) hiányos marad, mert bár bővül a hiány (mint emberi érzelmi jelenség) adat-halmaza, azt sohasem lehetne eléggé konkrétan megfogalmazni. Röviden, tömören megfogalmazva a hiány: kell, ami nincs és ami már volt. Az előbbi kijelentés miértje, holja, mennyiréje, mikorja, meddigje, a kell-ség árnyalása, az ami a lehető legkonkrétabb leírásában, keretbe öntésében: helyzetfüggő, így sajnos nem szabadíthatom rá agyam. Csak konkrétan az enyémet írhatom le. Konkrétan a fenti kijelentésre korlátozva. Tehát: a részletek számomra olyanok, mint a kőolaj a jelen emberi civilizációnk számára. Az olyan csakis a függés intenzitását hivatott leírni, nem olyan ártalmas, nem olyan fertőző és nem olyannyira hiánycikk, mint amennyire 10 éven belül a kőolaj lesz, önmagába süllyesztve vissza a társadalmat egy reálisabb szintre, mint amilyenbe bele álmodta, beleloholta magát (egy fájdalmasan, egy már-már kétségbeejtően fájdalmasan reális szintre). Nem. Esetemben ez egy örökké megújuló energiaforrás, aminek az egyetlen feltétele ahhoz, hogy belőle töltődni tudjak az az, hogy észrevegyem őket. Ami első hallásra nem is tűnik bonyolultnak. Egyetértek. De csak két érdekes tulajdonságát megvilágítva a hiány érzelmi jelenségének meggyőződésem, hogy érzékeltetni tudnám a hiány problematikájának a mélységét.

  1. A hiány relatív, annak függvényében, hogy tényleg kell-e az, ami kell, avagy csak azt hisszük, hogy kell, amiről azt hisszük, hogy kell. Illetve az is közrejátszik a hiány relatívvá való válásában, hogy a hiány közvetlenül, avagy közvetett módon jelentkezik, azaz az hiányzik-e, amire vágyom, vagy az hiányzik, amit szimbolizál az, amire vágyom, vagy esetleg az hiányzik, amit talán csak akkor kaphatok meg, ha megkapom azt, amire vágyom (nem biztos még így sem, hogy megkapom, de az, amire vágyom elengedhetetlenül lépést jelent afelé, ami a vágyam rejtett tárgya, és aminek az eléréséhez a közvetlenül bevallott vágyott tárgy elengedhetetlen- pl. fitt szeretnék lenni és a fittség úgy él bennem, mint olyan állapot, amit a biciklizők érhetnek leginkább el, ezért közvetlenül biciklire vágyom, ahhoz, hogy majd talán fitt lehessek egyszer én is).
  2. A hiány evolúciós jelleggel bír, azaz maga a hiány az, ami minket ennyire (mennyire?) előre vitt a fejlődésben (?). Ezt azért gondolom, mert az, hogy valami hiányzik visszafordíthatatlan folyamatokat vált ki az emberben (bennem mindenképp), ugyanis az ember úgy vágyik valamire, hogy azt még meg sem tapasztalta, mert az ember már nem arra vágyik, amit megtapasztalt, légyen szó tárgyi dologról, vagy eszmeiről, avagy érzelmiről, hanem annak a tükrében, amit már megtapasztalt alkot meg egy talán kissé idealizált, ám mindenképp továbbfejlesztett, evoluált képet arról az ideális állapotról, amire vágyik. A hiány relativitása itt is látszik: vágyom a szerelemre, szoktuk mondani, de az ember az ilyen maximalista kijelentések alatt minden kapcsolat után másra gondol, mint az előző alkalommal, egyrészt azért, mert gazdagodott a tárháza tapasztalatokkal, jókkal-rosszakkal egyaránt, másrészt azért, mert tapasztalatainak tükrében az előző hiány-, esetünkben szerelem-képet át kell alakítania ahhoz, hogy az a friss tapasztalatokkal kompatibilis legyen. Lehetnek dolgok, melyek nem változnak ami Ezzel azonban egy új fejlettségi szintre emeli magát, melynek következtében a dolgokat új látószögből képes megfigyelni és új, tartalmasabb felelősséget vállal fel, ami ugyanakkor új, tartalmasabb jogokkal ruházza fel, fejlettségének köszönhetően. Itt meg merném kockáztatni azon gondolatomat, hogy a gyerek-felnőtt konstellációt csakis biológiai (és az ebből fakadó neurológiai, pszichológiai, szociológiai, politikai) állapotokra kellene le-korlátozni, a tapasztalati rész ebből kihagyandó. Mert felnőtt is lehet gyerekes, és vice versa.

Szóval a részletek hiánya energiaforrás- veszteség számomra. Ez egyrészt azért bír jel értékkel (t.i. A nem-észrevevése a részleteknek), mert jelez, hogy valami nem stimmel, valamivel baj van, másrészt azért, mert feltöltődéstől, feltöltődési lehetőségtől leszek megfosztva és az egyedüli okozója: önmagam. Hangulatomból kifolyólag, már emberek, körülmények, jelenségek hatására nem tudok figyelni a részletekre. Ez nem a koncentrált figyelmet jelenti, hisz a részletek páratlan struktúráját észrevenni koncentrált figyelemmel egyrészt maga az energia-pazarlás, másrészt majd lehetetlen, mert erőltetett lévén nem nyilatkoznak meg a részletek finom struktúrái. Az más, hogy az észrevevés pillanatától fogva természetesen az ember nagy energiákat mozgat meg (vagy épp akkor sem) annak érdekében, hogy a részletek fenséges pillanatát a lehető legjobban magáévá tegye.

A részletek kapcsolatban vannak a szenttel. A szent térrel, mely bele van ékelve a mindennapi élet keretébe, de őket észrevéve ki lehet lépni belőlük. Féregjáratok egy másik dimenzióba, egy másik valóságba, melynek valóság-tartalma ugyanúgy nem megkérdőjelezhető, mint a hétköznapjaink valóság-értéke (vagy ha megkérdőjelezhető, akkor csak a hétköznapjaink valóságtartalmával együtt az). A részlet beavat, megszentel, megment. A részlet játszótársad és bűntársad is egyben, a részlet benne van mindenben és ha te észreveszed, akkor a részletekkel te is mindenben benne leszel, azaz pontosan annyiban, amennyit észreveszel belőlük. A részleteknek nincs határa, nincsenek szabályai, nincsen le-, át- vagy körülírása, a részletek nem meghatározhatóak. Csupán a részletek észrevevését lehet úgy-ahogy leírni, megfogalmazni. Azt is csak úgy-ahogy.

És akkor most: hiányoznak a részletek. Nemrég vettem észre, pontosabban ma reggel, mikor észrevettem őket. Ha már észrevettem őket, akkor nincs nagy gond: kezdek újra önmagam lenni (legalábbis remélem). Addig rossz, míg felfedezem, hogy mi hiányzik. Gondolom ismerős az állapot: nyűg van, meg morcosság, meg tohonya dohongás és nem tudni, hogy mi, de valami felettébb hiányzik. S nekem most ez hiányzott. Azaz, hogy pontosabb legyek: még mindig hiányzik. Mert kevesebbet veszek észre, mint akkor, mikor boldog, vagy boldogabb-féle voltam. Mert ilyen volnék: ajtóim nyílnak, csukódnak, de az ember azt hinné, hogy amiért az enyémek (t.i. rajtam, bennem vannak), ezért irányítani is teljes mértékben én irányítom... holott az ajtó irányít általában engem. Mint a fen említett, szifilizált civilizációt a kőolaj.

péntek, május 07, 2010

Lila-fekete lány

A lány tekintete
belevész a vízbe,
lila és fekete
öltözete
sötétlik a parton.

A vizet nézi,
a hullámokat nézi,
a hullámok fodrait,
az üres, barna flakont nézi
amint a víz
játszik vele
és szerényen,
hallgatagon
belevész a képbe.

A lány tekintete
lila és fekete
pantomim-jelmeze
a jel meztelensége
maga.

A lány tekintete
lilán meg feketén
öleli a habokat,
öleli a fodrokat
köt rájuk gondolat-kendőt,
köt reá gondokat.
Megcsomózza, tova-ereszti.

A lila lány feketén
lila és fekete tekintetén
egyensúlyozik maga a
világ.

Meztelen jelként
komor-pőrén,
lilán meg feketén,
nyaldossa lábát a
folyó
fodra.

A lila-fekete lány
feketén meg lilán
napok sugarai, valahány
csillagok a sorban,
halkan a hullám
már térdig csobban,
a tekintet meg fürdik a
csillagokban, a
valahány napokban, a
gondtalan hullámokban.

A lila-fekete
lány
feketén meg lilán
tovalovagol egy
lila-fekete
hullámparipán.
Mosolygott tán
a fekete lány
lilán
s a lila-fekete
ruha vele-
merült, vissza a
hétköznapokba.

Se fekete
híre,
se lila
nyoma.

isten az esőben.



Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

szerda, április 21, 2010

hagyom.

.

Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.

Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.

Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.

Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.

Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.

S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.

Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.