A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, szeptember 23, 2010

szerelem. idő.


Guggol a lány,
ölében térde,
térde mögött a páratlan szemek.
A legényke ajka néha
megremeg,
a nyakán az ér néha megvadul.


Csendben hámlik a szemérem,
szelíden, nevetve szaggatják a
világok láncát.
Csak így lehet megélni a közös Még
kimosott románcát,
és a ruhátlan, por-csillám csendben
a még mögött, a meginttel egyben
a körülményes mikorok és holok kijátszott
falai mögött
a béke,
ha csak sziporkányi ideig is, de
a béke
a földre költözött.
S nincs isten.


És nincs, igen, nincs
sem világ, sem ember,
sem város, sem ég sem tenger,
sem vér, sem bugyorgó ondó
se nyál, se még-et sikoltó
torkok horkanásai.




Hárman vannak csak, ő meg ő,
meg egy kísértet,
neve Idő és a tekintetében
ő meg ő pillanatig ég csak.
Lobban a láng, sercen a testben,
majd egyedül marad az Idő,
a fölötte álló,
őt körülvevő mérhetetlen csendben.



Szerelem ez.
Véges emlékezet.

vasárnap, március 28, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉnÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szombat, március 27, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

péntek, március 26, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés
a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák
a csendben elsóhajtott titkos vágyak
mindaz, amit gondolsz és teszel,
mindig
minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.
Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.
Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.
És ilyenkor,
ilyen esetekben
a bemagolt Isten, akinek
a nevét nagy betűvel kell,
mert szokás
mert muszáj,
mert kötelesség írni:
kint marad.
isten van csak jelen.
Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,
nem csörtet, csak
figyel szépen és várja,
vágyja,
hogy nézzél szembe.
Önmagaddal.

De te félsz.
És nem teszed.
Tévét kapcsolsz.
Vagy internetet.
El innen.
Csendet kell gyilkolni.
Ám legyen.
Mi várunk rád.
isten, meg én.
Az igazi te.


nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.
I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.

szerda, március 10, 2010

egy gyertyaláng:.

a közel és a távol
fondor mámorából
önmagad menthet csak meg
nincsen itt
de ott sincsen
bennem van
s akkor mindenütt
zörgő felhők mögött
megbújt hamvas ezüst
csendben szétmálló
kottafüst
s a tavaszi délben
a szemszúró fényben
gyertyaláng az akarat

de az ég, míg eljő az este
ég a szeles éjjel alatt
míg reggel rózsaszín fényekkel
felébred egy újabb pirkadat

a fénye, fényének lénye ugyanaz marad
lángja csendben játszik az álmokkal
ez a játék az, mi örökre veled marad

ez, s a folyton megújuló
rózsaszín pirkadat

kedd, március 09, 2010

számolok:.


Számolok. 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Reggel, ahogy kinyitom a szemem és megpillantom a hajnal beszűrődő fényeit már elkezdem s este, mikor egyedül bújok el a paplanom alá ebbe a számolásba alszok bele. Fogmosás közben ez az orientációs ritmus. Zenében a metronóm. Játékban a taktus. Írás közben az eltelt idő. Éjjel, hazafelé menet ez tölti ki a csendet a szűk és sötét sikátorokban és ugyanez a számolás varázsol csendet körém, mikor a város nappali zajai lüktetnek a fejemben. Fényképezés alatt a két kattintás között eltelt időt hivatott kronometrálni s ha szaladok ez diktálja a ritmust a szívemnek, a lábaimnak. Az egész testemnek. Nincs pillanat, mikor ne számolnék. Mikor csókolózom, számolok. Mikor eszem, számolok. Kapkodás közben ez az egyetlen, ami töretlen ritmikával ismételi önmagát, megőrizve az egyensúlyt bennem. Mikor boldog vagyok, és már-már szállnék fel a messzi, habos égbe, mert könnyű vagyok és repülésre kész  ez a számolás az, ami a földön tart. Mikor pihenek a számok ritkábban hangzanak el fejemben, alakjuk lassabban formálódik ki a sok gondolatból, mint akkor, mikor teljesen aktív vagyok.

Számolom. Az ember addig mondja magáról, hogy „számolok”, amíg nem tudja megfogalmazni, hogy mit számol. A ritmus megvan, nem lehet kizökkenni belőle, hisz néha az egykettőháromnéggyel álmodom. De mikor megsejted a dolgok és történések összefüggéseinek a nagyítója alatt vizsgálva életed annak a viszonyítási pontját, mint mindenhez hozzá mérhető viszonyítási pontot, akkor lesz tárgya a 'számolni' igének. Számolom tehát. Számolom a lélegzetvételemet, a koccanó evőeszközök számát, az egy percbe beleférő hatvan csend számát, a befőttesüvegeket a polcon vagy az úton a vörösen tovarobogó, mocskos járműveket. Számolom a szívverésem, és mindig, mindig ugyanannyit ver. 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Az órában számolom a ketyegést, az ásványvízben a buborékot, a zenében a hangjegyeket, a nők hajában a  közéje rejtőző csokornyi napsugarat. A tavasz érkeztéig nyúló és elmúló időt.

Ez az én ritmusom. Van, akinek csak 1-2. van, akinek 1-2-3. olyan is van, akinek 1-2-3-4-5-... és még kitudja mennyi. És van, akinek 1. Ezek nem érdekelnek. Nem az én dolgom. Mindenkinek van saját ritmusa, az enyém az 1-2-3-4. Ezzel születtem, ebbe is fogok belehalni. Ez tölti ki az életem. A történések ehhez a ritmikusnak és/vagy monotonnak, vagy akár mágikusnak nevezhető játékhoz igazodnak. Én meg minden egyes sorozat minden egyes számára koncentrálok, hogy nehogy eltévesszem. Úgy, ahogyan tudom, hogy meg fogok halni csupán arra a nyilvánvaló tényre alapozva, hogy élek- tudom azt is, hogy bár számolok: egyszer meg fogok állni a számolással. Hogy mikor jön el, azt sohasem tudni. Lehet épp az 1-nél. De akár a 2-nél vagy a 3-nál is beállhat a szünet. Sőt, a 4-nél is talán. Nem tudom. Nem az én dolgom. Nekem csak késznek (lehető legtleljesebbnek) kell lenni, mikor megjelenik. Mikor megjelensz.

Számollak, igen. Téged számollak. Ha létezhet valami, vagy valaki, hát te meg tudod állítani az életemet. Onnan új időszámítás indul. A kettőnké. Mindig téged várlak. Neked mosolygok, mikor nem mosolygok, és akkor is, mikor arcomat látva mindenki derül. Mikor játszom a széllel, s ő meg énvelem, borzolja a hajam, szerte széjjel. Mikor ülök a vécén és elmélyedek saját emberi mivoltom kiszolgáltatottságába. Mikor füttyent és mutat a koldus a rendőrautó után illetve mikor éjfélkor seprik a fényben kaparó utcákat a zöld ruhába bújtatott utcaseprők. Mikor lányokban gyönyörködöm és mikor édesanyám levesét kanalazom éppen. Mikor ágat metszek, vagy bort iszok apámmal a frissen kimeszelt pincénkben. Lehet 2. Akár 3 is, de akár 1 is, vagy 4. Nem tudom és nem is érdekel. Csak ébren szeretnék lenni, mikor találkozom veled, hogy a számolás megszűnjön egy pillanatra. Ez a pillanat, ez az abszolút csenddel kitöltött eszményi idő: egy új kezdet mámoros, de ugyanakkor valóságos dimenziója. Hát itt vagy. Hát megérkeztél, hozzám, belém... jó, hogy jöhettél. Kezdjük mondjuk az eggyel, rendben? Olyan jó, hogy együtt kell számolnunk egymást...

Ha behunyom a szemem s a nyugodt éjjeleken nyitott ablak mellett alig hallhatóan számolva fülelek: a hangodat hallom az éjszakában, amint mondogatod egymás után a bűvös szavakat- 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Olyankor megnyugszom s újult erővel számolok veled.

szerda, február 17, 2010

reggeli hangulat/gondolat-minimália:.

Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza rézlemezekbe burkolta a reggelt.

csütörtök, január 21, 2010

orgia:.





... szóval jött ez a beteg és megkereste a helyét a pamlagon. Ő mindig olyan szöszmötölős volt, tudod, olyan fajta, amelyik egyszer meg kell találja a helyét, s ha kényelmesen befészkelte magát csak akkor tud elkezdeni beszélni. Én kivártam, míg ezt végigcsinálta, s mikor láttam, hogy kezdene sóhajtozni, meg mintha mondani akarna valamit, akkor megkérdeztem tőle, hogy na, kérdeztem, akkor lássuk, mi változás történt a múlt hét óta, meg hogy mit is akart nekem a múlt héten mondani, mert olyan titokzatosan előrevetítette, hogy ő majd el fog valamit mesélni nekem, mert most már nincs ideje, ezt mondta, s most, hogy ott volt hirtelen elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyanbiza mit akarhat szegény elmesélni, tudod, őróla meséltem még neked, rossz kapcsolatban volt a fiával, de mostanában más miatt jár hozzám, mert elhagyták, képzeld el, mindenki elhagyta s most egyedül érzi magát, s szorong, s mesélte, hogy, képzeld el, milyen durva, hogy azon vette észre magát, hogy molesztál egy nőt egy nagyáruház illemhelyén, és aztán, mikor észrevette magát gyorsan elment a helyszínről, pedig nem is vásárolt még, vissza kellett volna menjen, de már nem mert oda menni, mert rettegett, hogy felismeri, hogy találkozik a nővel, így képes volt kibírni a másfél órás dugót, hogy a város másik felén vásároljon, a másik ilyen mallban. Na mind egy, szóval kérdésem után elkezdte magyarázni, hogy sokat sétált a kutyájával, görög regéket olvasott(gyerekkorában nagyon szerette őket) és megkészítette élete első háromfogásos ételét, csak magának. A barátaival elment úszni, egy közeli fürdőre a hétvégén, és rendet rakott a garázsban és a pincében, meg a könyvei között. A munka jól ment, de amikor haza ér mindig elkezdte a sírást. Legalábbis ezt mondta, de nem hazudott, azt észrevettem volna. Na, s miután ezt így lerendeztük, azt mondta, hogy elmesélné azt, amit megígért. Nézd, ki is nyomtattam, engedd meg, hogy felolvassam. Olyan szöveg ez, bazeg, hogy már attól beindultam, hogy olvastam. Persze nem mutattam, mert ugye előszöris orvos volnék, vagy mi a szösz. De olyan nehéz volt koncentrálni. Látszik a szövegen, hogy művelt ember agyából pattant ki. Szóval olvasom, várj... hova is tettem a szemüvegem.. jaigen. Na. Figyelsz? Szóval akkor:


Nem is igazán tudom, hogy hogy hol kezdjem, doktor úr... ha nem ezt álmodnám majdnem minden éjjel azt hiszem le sem tudnám igazán írni. Nagyon gazdagok voltak a képek, telítettek, szerencsére minden alkalommal, amikor ezt álmodom észreveszek valamit, amit azelőtt nem, valami újat. Az álmom színhelye egy erdő, vagy valamilyen fákkal körülvett tisztás, aminek pontosan a közepén egy nagy épület van.. görög épület, az oszlopokról ismertem meg. Meg a fenti domborműről, amit nem tudom, hogy hogyan hívnak. Nyár volt, érződött, hogy ha nem volnának a fák, akkor nagyon meleg lenne, de a tisztáson kellemes hűs levegő volt. A fák lombhullatóak voltak, tölgy, bükk, bár ezek nem igazán szeretik egymást, hárs, jegenye. Északi oldalán az épületnek fenyőfák voltak, ott az erdő sötétebb volt. Késődélután volt, emlékszem, s minket bevezettek a hatalmas épületbe. Külön a férfiak, külön a nők, más-más ajtón. A következő terem egy márvánnyal kirakott fürdő volt, ahol szerecsen rabszolgák fogadtak, rajtuk vörös ruha. Levetkőztettek minket és bekísértek a vízbe. Itt szerecsen nő-rabszolgák vártak, minden személyre kettő. Vörös, könnyű ruházat volt rajtuk is, a vízben elősejlettek a kellemes idomok. Gyönyörűek voltak, a testük tökéletesen arányos, mint minden, amúgy, az álmomban. Egyik a hátamat kezdte el simogatni, bevizezte langyos fürdővízzel, majd elkezdte masszírozni és illatos szappannal bekenni. Izmos kezei minden kis izmomat megmozgatták. A másik szembe állt velem, majd a fejemre ezüst tálkából vizet töltött. Végigmosta a testem, majd lemerült a víz alá és a nemi szervemet a szájába véve elélveztem nagyon gyorsan valószínűleg a meleg víz illetve a hozzáértő nyelveknek köszönhetően. Mosolyogva emelkedett fel a víz alól, majd kikísért a medencéből. Ott fiatal fiúk fogadtak, mindenkit kettő, akik egy-egy asztalhoz kísértek és felfektettek rá. A fiúk illatos olajokkal masszírozták be a testem, s végigcsókoltak utána, tetőtől talpig. Megint olaj következett, ezúttal más illatú, de mindenképp a két olaj illata harmonikusan összeolvadt. Kókusz illat is volt a koktélban, erre határozottan emlékszem. Azután fehér ruhát adtak ránk, majd átvezettek egy másik terembe. Itt alig lehetett látni a sűrű füsttől, a légzés is nehéz volt a fűszeres levegőtől. Bódító volt itt, a falak feketék voltak, és fekete álarcos nők vettek körül, mindegyikünket kettő. Áttetsző fekete lepel volt rajtuk, a halvány, kék fényben minden idomuk látszott. Körülvettek, és egy pamlagra fektettek. Italt hoztak, vörös volt, bor, gondoltam én, de nem az volt, kellemes, mézes íze volt, de kiszárította a szájat és már néhány korty után érezni kezdtem, hogy a nemi szervem ágaskodni kezdett és a fejem meg szédült, de nem kellemetlenül, mint az alkoholtól, hanem annak ellenére, hogy szédültem: könnyű volt a fejem, nem volt hányingerem sem, vagy ilyesmi. A fekete álarcos nők erotikus táncokba kezdtek, melleikkel, a fenekükkel, a nemi szervükkel és az ajkaikkal érintették a testem, hogy a kezeik játékáról ne is beszéljek. De nem akarták hogy elélvezzek, csak játék volt, azt hiszem. Nagyon megkívántam őket, de nem engedtek nyúlkálni, amikor nyúltam volna utánuk vagy elillantak, vagy lefogták a kezeimet. Nem tartott soká ez a játék, egyszer csak arra eszméltem, hogy karon fogva visznek egy másik terembe, a legnagyobba azok közül, amit eddig a házban láttam. Maga a terem óriási volt, falai, oszlopai, a medencéjének a csempéje, minden vörös volt, vörös fények égtek a fal mentén és a mennyezetről lelógva, s a teremben egy labirintus lett kialakítva hatalmas áttetsző és lenge leplek segítségével. Egy bejárata volt a labirintusnak itt, a férfiak oldalán, egy pedig a másik, a női oldalon. Hallottuk a nevetéseket, amiket a terem visszhangja kissé kísértetiesen ugyan, de eszméletlenül izgatóan és hívogatóan vert vissza, biztos az előző terem füstjének illetve az italnak lehet betudni. Amúgy ott is füst volt, de a levegő nem volt olyan nehéz, mint az előző teremben. A fekete ruhás nők elkezdtek némán buzdítani, hogy induljuk el a labirintusba. Lassan, egymás mellett botorkálva a sejtelmes térben elindultunk, ki-ki valamerre aztán elkóborolva a lepelrengetegben. Hangok. Halkak, és sejtelmesek. Vonzóak. Mélyről jövő sóhajok. Sikolyok, férfi és női sikolyok. Vízcsobogás. Ropogó lángok a fejem fölött... én meg megyek előre, néhol elősejlik egy-egy női test a könnyű fal túlsó oldalán, nevet, hív... fehér álarc rajta, épp csak a szem vonalán, gyere, gyere, tied vagyok, gyere...


én meg sietek, egyre jobban lüktet a fejem, a szívem, sietek, elkapok egy női kart, ő hozzám simul, végigcsókol, míg én az ujjammal belé hatolok, ő felnevet, és tovább szalad, de egy másik jön, ő nekem ront és elkezdi harapni a nyakam, míg a keze a nemi szervemmel vadul játszik, aztán magára ránt az ágyékára, nyalj, igyál ki, sikoltja, én meg feldühödve nyalom a csiklóját , a szeméremajkait harapdálva, a hüvelyébe be-benyalva, míg csak el nem élvez, s akkor elrúg magától, s mire én feltápászkodom, már nincs sehol. Tovább rohanok, keresek, sok emberre bukkanok egy kupacban, ketten odajönnek hozzám, egy férfi meg egy nő, s még a férfi a fenekemet simogatja, addig a nő a szájába vesz és eszméletlen sebességgel szopni kezdi a nemi szervem. A férfi már a mellkasomat csókolgatja, majd az ajkaimmal játszik, közben jönnek a többiek is, és mindenki simogat, valaki ölbe kapja az engem orálisan kielégíteni akaró nőt, és hátulról belehatol, a nő sikít, körülöttem mindenki szeretkezik, egyszerre lüktet, doktor úr, az a sok test, lenyűgöző látvány a vörös fényben a sok olajos test ritmikusan pulzáló mozgása, a hangok, a testem tapogató női és férfi kezek, de már mindenki elélvezett, csak én nem, egymásra feküdve nyújtozódtak férfiak és nők, a testnedveket egymáson szétkenve... Mérgesen kiszabadulok az egy hatalmas testté olvadt emberek közül, s tovább rohanok, most már meztelenül, keresek valakit, hogy kiélhessem magam vele. Két nő bukkan elő, letepernek és lefognak, ismét a szájukba vesznek, de közben az egyik már ül is rajtam, és erőszakosan mozgatja ágyékát az orrom körül. Belehatolok a nyelvemmel, ő hangosan zilál tovább, majd elfekszik rajtam és a másik nő csiklóját kezdi izgatni rajtam. Hamarosan mind a kettőnek sikerül elélvezni, nevetve ott hagynak meredező nemi szervvel a földön. Nagy nehezen felállok, és tovább megyek, férfiak vesznek körül, csókolnak, játszadoznak a testemmel, a nemi szervemmel, de én nem szeretem, tovább akarok állni, de ők nem engedik, valahogy mégis kiszabadítom magam, közben mindenütt fokozódnak a sikolyok, a lárma nő, minden olyan hangos már, hogy egy hanggá olvad össze, s már ritmusra lengenek a függönyök is, a lángok is ritmusra lobbannak egyet-egyet, a levegő áramlik, a szívem is erre a ritmusra ver, erre a ritmusra pislogok, nyelek, mozdulok, egyre kétségbeesetten, míg egyszer csak a labirintus közepén lévő medencénél találom magam. Valaki megfogja a karom és húz a víz felé. Nincs rajta maszk, így először megijedek, de csodálatos az arca, a szemei így követem. A medence közepén, melyben a víz derékig ért volt egy márvány ágy, fehér, puha ágyneműkel. A lány kiemelkedett a vízből, és száraz lábbal landolt az ágyon. Felsegített engem is. Megcsókolt, majd miközben végigcsókolta a testem egy fehér leplet adott rám, nagyon vékony, függönyszerű anyagból, amibe úgy kellett bebújni, mint egy poncsóba, tudja a doktor úr is biztosan, hogy milyen az. Ezután távolabb állott és lassan, mélyen a szemembe nézve, vetkőzni kezdett. Lassan hozzám lépett, és ismét elkezdte csókolni az ajkaimat. A lárma mintha tompult volna. Lassan benyúlt a függönyszerű anyag alá, és nemi szervemmel játszott. Lassan, kimérten csinálta, érzéki mozdulatokkal, hogy éreztem: robbanok szét. Egy idő után nem bírtam, felemeltem és lefektettem az ágyra, de ő hevesen ellenkezett. Lefogtam. És belé hatoltam. Egy pillanat alatt mindenki körülöttünk körülöttünk volt, és mindenki szörnyülködött, mert a lány eltűnt és a hófehér ágynemű véres volt, tele volt vérrel, doktor úr, és én a vértócsa közepében, én is csurom vér voltam. Rettegni kezdtem. Mi történt-akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Megint megpróbáltam. Semmi. Mindenki elhallgatott és mindenki engem nézett. Felemelték a kezüket, egyszerre, egyforma szögben. A fények zöldre váltottak, a hófehér leplek pedig feketévé változtak. Én elkezdtem emelkedni és egy sötét burok kezdett el körülöttem kialakulni, egyre sötétedett a világ, doktor úr, én meg rettegni kezdtem és kapálózni kezdtem, és próbáltam ordítani, torkom szakadtából, de eltűnt a hangom, nem tudtam, hogy mit tudnék tenni, kétségbe estem, féltem. Hajthatatlanok voltak. Fent, a tető alatt a sötétség kezdett átváltani valami más fajta sötétbe. Ez gonosz volt. Sűrű és tömény. Félelmetes. S én afelé haladtam. A burok közben már teljesen körülzárt, s én éreztem, hogy körülvesz a gonosz sötétség , míg minden elhal, és én ott vagyok, tiszta vér, a nagy semmi közepette, egy fekete burokban. Majd megébredek. Amikor megébredek elfog a hányinger és hányni kezdek, miközben a sírás csak úgy rázza a testem... mi történik abban az álomban, doktor úr? Én nem értem... segítsen megértenem, doktor úr...


Komoran hallgattam végig a felolvasást. Annyira elevenek voltak az alakok a környezet, hogy a végén egy fura gondolat jutott eszembe, amitől kiütött a hideg veríték. Gondoltam hogy elterelem a figyelmet azzal, hogy rágyújtok még egy cigire és rendelek még egy kör whiskyt. Csendben voltunk, mind a ketten. Lassan, elgondolkodva kortyolgattuk a drága és szájpadlásszárító löttyöt, közben füstbe próbáltunk temetkezni. Miután fizettünk és szedelőzködni kezdtünk éreztem, hogy a fura gondolat már kezd nagyon kellemetlen lenni, sietni akartam kifelé, hogy bár e helyszínről szabaduljak. Elválásunk előtt a barátom, miközben lassan elnyomta a cigarettáját a legközelebbi kuka fémlapján halkan azt mondta:

Tudod, muszáj elmondanom neked... amikor a betegem az álmát mesélte, de főleg annál a résznél, mikor ő vérben volt és körülállották és a sötét mennyezetbe küldték volna az volt az érzésem, mintha én is ott lettem volna...
Gyorsan elköszöntem, majd a sarok után sietni kezdtem, szinte rohantam. Éreztem, ahogy a kezeim a kabát zsebében reszketni kezdenek...

szombat, október 11, 2008

alternatív jelen(-ek)



-Nézze: akkor én már végképp nem értem!
Füzet csattant az asztalon és elpattant egy ceruzahegy, lepottyanva a poros parkettára. A meleg fényben valahogy minden kissé elmosódott, valahogy élét vesztették a tárgyak és a közeledő éjszaka pókhálós magányának csendjét valahogy felverték az előbbi, itt tányércsörömpölésre emlékeztető hangok.
-Tudom.- mondta az, aki a tábla előtt ült, háttal ennek. Szemüvege mögül mosoly és pajkosság csillant az előbbi fiatal, még ránctalan homlokára, szemébe, enyhén zilált hajára, holott arcán nyoma sem volt sem mosolynak, sem valami ilyesmire emlékeztetőnek.- de így nem is fogja megérteni.
-Így?
-Így bizony. Például el tudná, kérem, magyarázni, hogy miért is dühödt fel azon, amit mondtam? És főleg: miért csapkodik itt, hisz felveri a Nagyokat!- ezzel a falon körbefutó Nagyaink-fotóláncra mutatott. Hangja nyugalmat sugárzott, de nem volt irónia mentes.
-Mertmert... mert nem is tudom.. mert nem létezhet! És mi az, kérem, hogy párhuzamos időcső, vagy idő-lift, vagy... vagy egyáltalán: honnan szedi ezeket a fogalmakat?!
-Honnan szedem? Nem szedem, tisztelt kolléga. Nem szedem. Ön rám nézett, mikor odacsapta a füzetet, ceruzástól az asztalomhoz. Ugye?
-Tessék? Hogy jön ez most ide?
-Csak válaszoljon, kérem.
-Hát... nem is tudom... azt hiszem igen.
-Figyelte a szétpattanó szén-darabokat, a ceruza hegyéről? És azt a furcsa hangot, amit a papírlapok egymáshoz való dörzsölése okozott, ebben a meglehetősen rendhagyó akusztikával ellátott teremben? És egyáltalán: figyeli-e, hogy a lámpa mind a 7 darab 40 wattos égőjének az izzó wolfram-szálja hogyan pulzál az elektronok egyre megújuló és ritmikusan ismétlődő hevítő áramlata által?
-NA DE PROFESSZOR ÚR! Minden tiszteletem, de... de lehet, hogy önnek megártott a zárt levegő. Hogy jön ez most ide? Mi köze van az időnek a pulzáló wolfram-szálhoz? A röpülő papírhoz, vagy akár a pattanó széndarabkákhoz a ceruza hegyéről? Miért kerüli, kérem a megválaszolását feltett kérdéseimnek?
-Nem kerülöm, Albert, nem kerülöm. Csak próbálom rávezetni.
-Egy villanykörtével? Ugyan mire?
-Önnön létezésének egyik alapvető okára. Ezért várom a választ a kérdésemre. És lenne még egy kérdésem. Kérem: legyen oly szíves és válaszoljon erre is. Ön szerint jobb lett volna a világ egy Hitler nélkül?
Csend lett a teremben. A halk reccsenések a falban, az ajtócsattanások a távoli folyósokon, a nemrég elszívott dohány füstjének mennyezet alatti utó-gomolygása valahogy mind-mind az óraketyegésre emlékeztettek. A falon is a Nagyok, a komoly tekintettel, monoklival, századeleji pápaszemmel, pödört bajusszal.. mind-mind az idő visszavonhatatlan csepegését, cseppjeinek ritmikus elpárolgását sugalmazta. A professzor összekulcsolt kezét arca elé téve szemlélte az ifjút, oly módon, hogy ez csak a sötéten és jóságosan, de mindazonáltal csalhatatlanul metszően rászegezett, belé fúrt szemeit láthatta csak. A régi kakukkos ingája suhant, megrepesztve ismételten a folyton újra összeálló csendet kattanásaival.

-Nézze, professzor úr: én nem tudom, hogy mi ez az egész, de remélem nem akar csúfot űzni belőlem...
-Nyugodjon meg, kérem: azt csak ön szeretné velem tenni.-Az egyik elpirul, a másik arcizmai pajkos mosolyba rándulnak, de egy pillanatra csak. - Én mutatni akarok önnek valamit. Hogy lássa- igazam van. De nem csak azért. Hogy ismerje meg önmagát, még jobban ; önnön valójában. És kegyetlenül őszintén. És hiszem: éjfél előtt sikerülni is fog ez a dolog nekem.
-És ugyan miért olyan biztos benne, hogy sikerül, ha szabad kérdeznem?
-Válaszoljon csak, kérem- újabb mosoly- a többit meg bízza csak rám.
-Felőlem.. és akkor sem hiszem, hogy... na, mindegy. Nem. Nem vettem észre sem az izzók ritmikus pulzálását, sem a pattanó ceruzahegy darabjait, sem a lapok sercegését.
-Gondoltam, hogy ezt mondja. De téved. Folytassa, kérem!
-És igenis: Hitler nélkül jobb lett volna! Gondoljon csak a sok halottra, a pusztulásra, a nyomorra, a tudomány és a művészetek elcsökevényesedésére, a kommunizmus megkérdőjelezhetetlen hatalmára és kihatására, Hitler halálára rákövetkezően..
-Ebben ismét téved. Vagy ha nem is teljes mértékben nincs igaza, mindenképp parányi mértékben van igaza.
-Tudja mit? Várom a magyarázatát!
-Készséggel. Mindazonáltal: meg kell kérnem, hogy vegyen elő egy lapot, és írjon három mondatot és rajzoljon három dolgot. Ami eszébe jut.
-Ön teljesen megőrült, professzor úr? Kérem: miért játszadozik itt velem? Nincs kedvem semmilyen ki-mit-tud-os csoda-mutatványra: egyszerűen csak válaszoljon. Kérem.
-5 perce van.- Kelletlen arckifejezés, majd halk sercegések a papíron.- közben én belekezdenék. Ön az időről faggatott. Én elmondtam, hogy hogyan látom. Ön enyhén szólva kinevetett és felháborodott az állításaimon. Íme: a válaszaim, amik egyben magyarázatok is. Még egyszer: lineáris egység, spirális egység, cső-egység, köteg-egység és massza. Ön kérem, mint én is, a lineáris egységet tapasztalhatja csak. Á-tól B-ig. A történelem is ilyen. Legalábbis az, amit láthatunk, azaz amiről olvashatunk. Ami benne van a könyvekben, amit reklámoznak a tévében és ami manapság ugyanolyan kereskedelmi árucikk, mint minden más. Azaz csak majdnem minden. Mindegy. A maják azonban, és az inkáknál is fellelhető, valamint a hindu és más keleti, illetve déli vallások és életfilozófiák is tartalmazzák magukban a krono-spiralitás fogalmát. Manapság meg annyira beépült a szókincsünkbe... végzett? Kérem: tűrje össze a lapot és tartsa a kezében mindaddig, amíg nem kérem, hogy bontsa ki és mutassa meg nekem is a lap tartalmát. Köszönöm... szóval: mint mondottam: ha valami spirál térben, akkor a legegyszerűbb spirál keresztmetszete ön szerint mi lehet? Gondoljon csak a golyóstoll rugójára..
-Egy kör.
-Úgy van: egy kör. Ez Apolló szekere is meg a horogkereszt a hindu ős-küllőivel, a magasságos nappal, ami a központi szimbóluma ennek a fogalomnak, bármennyire is furán hangozhat. Akár kerék, akár nap: mindegyik a kör-forgást mutatja. Általunk is érzékelhető megjelenése a természetben a női tisztulás, az évszakok váltakozása, az ár-apály, meg még csak az Isten tudná felsorolni, hogy mi minden más helyen fellelhető az idő ezen előfordulási formájában. A következő a cső-egység. Ezt már nem tapasztalhatjuk. De hipotetikusan boncolgathatjuk azért. Mi a véleménye a féreglyukakról?
-Ezt most a féregjáratokra érti a földben, meg a fában, meg... nem. Nem erre érti, ugye? A másikokra gondol? A teória szerint létezhetnek. De még nem hallottam, hogy valaki bekerült volna egy ilyen lyukba.
-Pedig én ismerek valakit. De ez most ne fontos. Tehát elismeri: elméletileg létezhetnek ilyen járatok.
-Igen.
-Jó. Tökéletes. Tudja, hogy hogyan elemzik visszamenőleg a föld éghajlatát, sok évre, századokra, ezredekre visszamenőleg?
-Igen... valamit olvastam róla, valami hidrogén-elmélet, és fagyott lég-buborékok, valami ilyesmi.
-Pontosan. Lefúrnak sok méterre a jégrétegbe az Antarktiszon, például, és elemzik a jégben konzerválódott molekulákat, baktériumokat, jégmintát, a H2O milyenségét, a konzerválódott levegőt bennük. Ezeket a mintákat aztán kb. másfél méteres jégcsövek alakjában tárolják. El tudna képzelni egy idő-spirált ilyen végtelenbe nyúló jégcső formájában?
-Igen, hogyne. De minek? Nem azt mondta, hogy folyton ismétlődik az adott időegység? Akkor meg hogyan lehetne végtelen?
-Ismétlődnek ugyan bizonyos tényezők, de a körülmények már nem ugyanazok. Képzeljen el egy Nagy Háborút, egy adott idő-intervallumban, majd ugyanezt a Nagy Háborút két-három ezer évvel később. Ön szerint ugyanolyan lesz a kettő? Ugyanúgy fog kinézni a kettő?
-Természetesen nem.
-Nos akkor: folytathatom?
-Igen.
-Köszönöm. Ám több helyen is lehet fúrni. Több helyről is lehet mintát venni. És a két minta nem fog teljesen egyezni, mert nem ugyan onnan vettük őket. Eltérnek egymástól, bár kétségkívül: kapcsolatban állnak egymással.
-És ön ezzel azt akarja mondani, hogy...?
-Hogy párhuzamos idő. Egy másik spirálban. Ahol például ön ül az én helyemen és ön magyaráz, miközben én hitetlenkedek. Érti?
-Értem, de nem értem, hogy ezzel mit akar..
-Várjon kérem. Ez a köteg-egység. Az idő egy irányba halad, de ugyanakkor más-más körülmények által lett befolyásolva, ezért másképp alakultak a történelmi viszonyok egy adott idő-intervallumon belül. És ezek a kötegek terjengenek, együtt a negatív idővel együtt, egy nagy, gigantikus masszát alkotva, mely finoman bár, de áthat mindent, ami létezik, ami ebben a világban előfordul és fellelhető.
-Bocsánat: mi is az a negatív idő?
-Az a visszafele-változata egy adott spirálnak. Van olyan idő-dimenzió, ahol Hitler fogalma csak ezután fog létezni.
-Borzalom...
-Meglehet.- Kint egyre sűrűbb a homály, a fény az utcai izzók plexiüvegjéről becsorog a terembe is..-
-De ha már Hitlernél tartunk..
-Ha már nála tartunk, akkor ki kell jelentenem, hogy kijelentése megfogalmazását megelőzően nem vett figyelembe néhány tényezőt, mely lehet módosította volna az ön becses véleményét, mármint a Hitlerre vonatkozót...
-Például?
-Például azt az aprócska tényt, hogy Hitler épp egy olyan kor hajnalán született, amelytől kezdve az ember túllépte addig meglévő folyton táguló, ám mégsem elég gyorsan növekvő határait, hogy még gyorsabban haladjon-Merre is?- és itt az a atombombára gondolok leginkább. Képzeljen el egy Hitlert most, hogy ennyire előrehaladt a technika! Szerintem végzetes volna. Úgy az emberiség, mint a Terra számára. Szerintem ha utolsó pillanatban is, de az embernek sikerült rádöbbennie: annyira előrehaladt technológiával rendelkezik már, szürkeállományának effektivitásából kifolyólag, hogy képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, nemcsak egy országot. Aztán meg a politikai irányzatok! A szeretet átértelmeződése, a Homo Sapiens fogalmával egyszerre, egy ütemben... szerintem ez kellett.
-Nem tudom azért, lehet, hogy másképp meg lehetett volna...
-Lehet. De nem tudhatjuk.
-És mit is akart a ceruza hegyével, meg a wolfram-szálakkal?
-Azt, hogy ön is láthassa: az idő tőlünk is függ. Tőlünk függ csak igazán.
-Miért?
-Mert bár mi is nagyon függünk tőle: felfedeztük, hogy van.
-És ezt hogyan tudja, kérem, bizonyítani ezen a példán keresztül?
-Talán úgy, hogy elmondom önnek: ha a számításaim nem csalnak, akkor a 7 izzószál összesen 1610 szer pulzált, ha egy másodpercre becsüljük az egész intervallumot, mely alatt az egész történt, a lap sercegése pontosan 67 dB. volt a csúcspontján, mindazonáltal a füzet csattanása, a terem akusztikájának köszönhetően majdnem meghaladta a 100 dB-t és a ceruza hegye pontosan 74 darabra tört, a 4 makro-méternél kisebb elemeket nem számítva, mert ahhoz több idő kellett volna.
 
Hirtelen iszonyú csend lett a teremben. Valakinek a keze elkezdett lüktetni. És a pulzus is felgyorsult.
-Ön... ön azt állítja, hogy az alatt az idő alatt meg tudta számolni a pulzálásokat, a decibeleket és a darabkákat?
-Nem. Ilyet én sosem állítottam. Én csak ezeket az értékeket tártam ön elé, mint tényeket.
-Nem értem.
-Pedig egyszerű. Ha valaki itt lett volna, hogy megszámolja az egész egy másodperc alatt megtörtént pulzálásokat, decibeleket és széndarabokat: ezeket az eredményeket kapta volna.
-De honnan tudja, hogy valósak ezek az eredmények?
-Hát onnan, hogy valaki ténylegesen lemérte ezeket.
-Ugyan ki figyelhette mégis mindezeket, hisz rajtunk kívül nincs itt senki!
-Hát: én.
-De... de hiszen most mondta, hogy nem tudta egy másodperc alatt kiszámítani a fenti eredményeket!
-Természetesen lehetetlen egy embernek gépek nélkül mindezt egyszerre megfigyelni.
-De akkor hogyan sikerülhetett önnek mégis?! Gépeket használt, netalán? Rejtett kamera, meg ilyenek?
-Nem. Egyszerűbb dolgot tettem, kedves kolléga. Az időt lassítottam le és úgy figyeltem meg a fenti eredményeket. Közben kimentem a kávéautomatához, a bejárati ajtó mellé, és ittam egy dupla feketét, tejjel, cukor nélkül. De lefröcsköltem magam, így ki kellett kefélnem a nadrágomat a férfivécében. Utána meg bejöttem, elővettem a hangrezgés-mérőt, a szén-darabokat szerencsére nem kellett a földről összeszedegetnem, de mégsem volt olyan egyszerű lefotózni, először 3 különböző szögből le kellett fotózni, fehér háttérrel, majd egy 3D-s képet készíteni, számítógépen keresztül, ahol aztán könnyen meg tudtam számlálni a darabokat. Érdekesen tört meg a szén-hegy, szerintem ön élvezné. Fura alakzatok. A pulzálásokat csak az első tízet számoltam, utána kiszámítottam az egészet. Mindent felírtam egy lapra, és az összes dokumentumot megsemmisítettem, még mielőtt arra a gondolatra jutna, hogy számon kéri tőlem.

Recsegett a fotel karfáján a bőr- az ujjak bevésődtek, le akarták marni onnan. A szem enyhén kidülledt, és az egész test előre hajolt, mélyen be, az asztal fölé.

-Azt akarja, kérem, mondani, hogy önnek sikerült..- nyelés hangja hallatszik- sikerült megállítani az időt és egy három-négy órát is igénybe vevő kutatómunkát végzett, egy mondat kedvéért, majd csak egy papírlapnyi feljegyzést őrzött meg?
-Igen. Pontosan azt.- Pajkos mosoly, ismét, de csak a szemek ráncainak a környékén.- Pontosan azt, kolléga.
-Ön meg van, kérem, őrülve!
-Az nem kizárt. De öt perc múlva éjfél. Lassan be kellene fejeznem. Emlékszik még, hogy hol találkoztam önnel először, Albert?
-Igen. Az egyetem kantinjában.
-Pontosan. És utána még hol?
-Hát- az egyetem kertjében, a platánok alatt, egy padon. Olvasott.
-Emlékszik arra kis, hogy mit?
-Igen... azt hiszem a Quo vadist.
-Igen. Ki vagyok én, Albert?
-Tessék? Nem igazán értem a...
-Ki vagyok én?
-Hát... azt hittem, hogy egyetemi professzor, itt, nálunk, hogy fizikával foglalkozik...- hangzik a kissé megszeppent válasz.
-És ön szerint hányban születtem?
-Hát... olyan hatvanöt-hatvannak néz ki a professzor úr. Akkor az 1800-as évek végén?
-Majdnem. Tegyen meg nekem egy szívességet.
-Készséggel.
-Mielőtt kimenne a teremből legyen olyan szíves és fussa át a Nagyjaink képsor bal oldali, ajtó mellett kezdődő sorozatának első húsz képét. Köszönöm. Ha most megbocsájtja: fáradt vagyok kissé.. tudja, az én koromban...
-Persze, ez csak természetes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenntartottam.
Nem tesz semmit. Jó éjszakát, kolléga. Kérem: a ma esti beszélgetés maradjon közöttünk. Nem másért, csak önnek meggyűlhet a baja.
-Természetesen, professzor úr. De lehet még egy utolsó kérdésem?
-Persze, fiam.
-Megmutatná azt a papírlapot?

Ajtó zárja kattant, és megnyikordult a fém, egy pillanatra. Széles, jóságos és a most iszonyúan öregnek tűnő arcot megfiatalító pajkos mosoly jelent meg a professzor arcán.

-Az ember soha sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő is változik, meg a folyó is. A papírlap ott van, a kezedben, Albert. Jó éjszakát!



A csendben, az iszonyú és nyomasztó csendben papír zörög a hétszer negyven wattos fényű teremben, miközben léptek zaja hallatszik- egyik az ajtón túlról, távolodóban ; a másik, a benti a z ajtó felé tart, a bal oldali részébe a Nagyjaink képsorozatnak. A hetedik képnél megáll a kopogó cipőhang, egy papír hull a földre és másnap reggel, mikor a teremben valaki felrázza Albertet önkívületéből, ő nem tud semmi mást mondani, mint azt a fura mondatot, amit a professzor képe alatt is olvasni lehetett: Az ember sohasem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba...