A következő címkéjű bejegyzések mutatása: új. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: új. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap, március 20, 2011

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.
hatalmasak a szavak.
hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.
hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.