Eső van. Decemberben. Ilyenkor kissé szomorú vagyok. Meg.. meg még sok mindenféleség. Például bújós. Elmerengő. Magába (és, talán: másokba (is)) mélyedő-süllyedő hímállat. Ilyenkor feljönnek a frusztrációim. Nem, szeretem az esőt, majd' minden mennyiségben, csak épp ne legyen december. Vagy január. Vagy február. Szomorít a hótalanság. S ilyenkor mocorog a Mephistó bennem.
Eső van, írjunk hát a kényelemről. No s a kényelem kapcsán a nőkről.
Igen, hájakról is akár. Igen, tespedésről, tunyulásról, döglésről. Narancsbőrről, petyhüdt izmokról. Miegymásról. Legyek „anti-femi” és nő-gyűlölő.
Nő.
Per definitionem: egy olyan, hozzánk, hím homo sapiens sapiensekhez genetikában, valamint fizikai, kémiai, biológiai; filozófiai, logikai, szociális, politikai, financiális, pedagógiai attitűdben és habitusokban relatív közel álló multiverzum, mely szisztéma szerkezeti és logikus működési rendszeri feltérképezése (köbö úgy, mint nembelijeim esetében) még saját maga számára is gondot okoz, számunkra (hímek számára) meg egy örök és széttéphetetlen gordiuszi csomó marad.
Én lenni hím. Én nem lenni nő(-stény). Én kelleni megtanulni nő(-stény)i nyelven, hogy megérteni őket. Én haladni jól (jóóóhóóól?!?!?), de hogy szemléltessem, betekintést nyújtok eddigi tapasztalataimba (t.i. velük (t.i. nőkkel)).
Óvodában volt olyan lányka, aki erősebb volt, mint én (ami nem csoda, mert egy ványadt, csenevész málészájúság voltam), mégis amikor elbőgte valamelyik hosszú hajú fülbevalós (egyáltalán: minek kell fülbevaló? Hogy minden (ceruza, az ujjam, pálcikák, madzag, ecset vége, stb) beleakadjon?) magát, akkor általában mink (hím gyerekek) lettünk letolva, merthogy a lányokat bántani nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.), mert szegénykék gyengébbek mint mi. Ettől függetlenül már nagymamámról is tudom, hogy felettébb csépelte a fiúkat, ahol érte és nem is akár hogyan (anyám dettó, húgom valahogy kimaradt a sorból, de gondolom van egynéhány az olvasók között, aki még tudna ilyesmiről sztorizgatni). Jó. Nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.). Ha nem szabad verni, akkor védeni kell. Aha. Egy frászt (értsd: úgyis te húzod a rövidebbet (ez a dolog addig ment nálam extrémül, amíg egyik osztálytársnőm az elemiben, hogy felvidítsa magát vette a bátorságot és pofon vágott (nevetni is kezdett utána), amit én rögtön voltam oly kedves és vissza szolgáltattam (elkezdett megint bőgni), mire fel megint megpróbálkozott vele (megint vidulni kezdett), amit természetesen ugyanolyan előzékenyen visszaszolgáltattam neki (megint bőgés, de még egy próbához már nem fűlött a foga (az arca)). Azután kezdett nekem gyanússá válni ez a védelem-dolog, meg a gyengébbik nem-jelenség (ettől függetlenül még beletelt vagy 17 évbe, hogy eljussak ide (öhm... hova is?!?)))).
Elemiben ha nem fogdostad a lánykát az volt a baj, természetesen ha fogdostad az is baj volt, ha ellökted, akkor te voltál a hibás, ha ő lökött el téged szintén te voltál a bűnbak. Ha vittél neki virágot az szép kellett legyen, ha mégsem sikerült valamilyenképp valami csodaszépet beszerezni, hogy neki is tetszen akkor égtél, ha nem vittél neki egyáltalán akkor meg egészen sértő dolog volt részedről. Ha fogtad a kezét: mért fogod. Ha nem fogod: mért nem fogod. Ha elkószáltok: mért bolondítottad el magaddal szegényt, ha nem kószáltatok el, akkor mi van, már nem vagyok a barátod? Ha adtál valamit kinevettek, ha nem adtál semmit, akkor önző bunkó voltál.
A tinédzseri (időszak) volt a legmeredekebb. Ha figyelsz: mért figyelsz annyit és annyira, ha nem figyelsz, mért vagy olyan érzéketlen. Ha meghallgatod, akkor mért nem emlékszel minden apró kicsi részletre abból, amit mondott neked ezelőtt három héttel, ha emlékszel és neaggy'isten megemlíted és neki nem jut eszébe akkor mi értelme van minden hülyeséget megjegyezni és különbenis: mit apropózom? Ha nem szeretem, akkor mért akarok vele lenni, ha szeretem akkor tényleg? Komolyan? Igazán? Csakőt? Csakittcsakmostsigazánteljesen? Ha én döntök, hogy hová menjünk, mit csináljunk, akkor uralkodni akarok felette. Ha ő dönt akkor: de most mért megint ő kell döntsön, mért nem tudok egyszer én is dönteni (értsd: miért vagy ilyen töketlen!) már? Ha nem akarok csókolózni, akkor mi van, már nem szeretem, már nem kell nekem, ha akarok, akkor mért pont ott/akkor/úgy/annyira akarom, ahogyan? Ha nem akarom megfogni a kezét, akkor csak a testét akarom, én, a disznó. Ha meg akarom, akkor ne mind tapizzam s különbenis: ez nem az a hely!!! Ha ki akarom elégíteni a nyelvemmel, akkor fúj, gusztustalan, ha nem, akkor persze, csak belerakni jó, mih? Ha akarom, hogy ő tegye ugyanezt, akkor hímsoviniszta állat vagyok, ha nem engedem, hogy megtegye (mert derogál, hogy mindenki megalázónak tartja egy nő számára az orális szexet (micsoda marh...) s szégyenlem magam, hogy én nem, s akkor inkább visszafogom magam), akkor most mi van, mért nem, hülye f... vagyok, na majd várhatom, amíg még egyszer megkér. Ha akarom, hogy csináljuk, akkor mért ott/úgy/akkor/annyira akarom és hogy nekem folyton a szexen jár az agyam (persze, szerintem ez normális (s különben meg: attól, amiért mogyorónyi agyam egy része ezzel a... SZÜKSÉGLETTEL van leterhelve attól még tudok gondolkozni (nem hiszed? (Próbáld ki!)))), ha nem akarom csinálni akkor: nemszeretsz, nemkellekneked, nemkívánsz, kihasználsz, szakítsunk, stb.
Az utó-tinédzserkedős időszak a legviccesebb viszont. Itt jönnek a játszmázások. Profi játékosokkal lehet ilyenkor összefutni, komolyan (kutyaf.... sakk). Attól kezdve, hogy az elmebajos páciensekre jellemző 180 fokos hangulati-, állásponti- véleményi fordulatot vevő nőstény-tüneményekkel lett szerencsém (?) megismerkedni (több hónapig, konstans módon csak nem lehet menstruálni kérem!), megadatott, hogy kijusson egy-egy érdekesebb példányból (név nélkül persze), éspedig: totális határozatlanság, aki utólag mindent bán (anti-carpediem effekt- lemaradt carpediemes utó-dohongással), a mindentapasirahagyunk-effektben szenvedő példány, aki csodálkozik aztán utólag, hogy a hím nem gondolatolvasó majd hősiesen szenved (mert tett-képtelennek tudja magát, persze). Aztán ott a kényelmetlenül ragaszkodó, akaszkodó, megfojtó. A hippiskedő nonszenségekkel teletömködött művészlélek-búra, aki tudja mitől döglik a légy és tudja a dolgok állását, meg hogy mitől világ a világ. A föld fölött 19,38(4) cm-rel lebegő naiv csipkerózsahamupipőketubarózsa s sokmindenmás, aki amiért kis ártatlanságnak látszik, meg minden azért tud, sőt, akar olyan két(három, négy...)értelmű helyzeteket összehozni, amiben a döntés lehetőségét reád bízván mentesíti magát a felelősség alól, mintegy megőrízvén... mijét is? Ott a tanárnéni-típus, aki hideg elmével és szívvel szemléli elefántcsont-tornyából a pórnép szerelmi életét és vesziafáradságotés lealacsonyodván a mi szintünkre megmondja minékünk, plebs miserabilisnak, hogy mi a frankó (mérsékelt mennyiségű tapasztalati háttér ellenére, persze.). Felnőtteskedő bakfis, aki elvesztette már rég a fonalat, de túl büszke, hogy keresgélje vagy hogy valaki segítségét kérje a megtaláláshoz. Begyöpösödött földhözragadt, aki vagy folyton az istennel, vagy folyton valami isten-szerepet helyettesítő dolog idealizálásával volt (van- lesz (habár az utóbbit ki tudja...)) ezerrel elfoglalva, minden mást lenézvén és kiközösítvén a környezetében. Ott van még a tapasztaltat játszó kurvoid alkat is, akin verbálisan már fél Afrika végig.., de mimóza, mikor ágyban köt ki vele az ember. Ott a kapitány, a kalóz, a dekadens, ott a sok kvázi-kultúr-teremtés, jah és a kedvencem: az, aki a pasiját velem-általam szeretné megtartani (megszerezni, visszaszerezni, magába-szerelmesíteni, sötöbö).
S ha a fentiek nem szemléltetik eléggé, akkor használtak már: iránytűnek, szopókának, nyalókának, zsebibabának, alvómacinak, céltáblának, cégérnek, trófeának, ritka (és, kérlekalássan: kihaló-félben lévő) muzeális példánynak, piperének, B-tervnek, szemetesnek, papír zsebkendőnek, vállnak, lábtörlőnek, unalom-űzőnek, fűszernek, fasznak, lexikonnak, mindenesnek, ölebnek, inspirációnak s még mennyi mindennek, amiről (még/már/épp (nemrég tudtam meg, hogy asztaltársaságnál voltam már vicc meg elrettentő példa (is))) nincs még tudomásom.
Nos. Ezeket tudom róluk. Még van sok pozitívum, amit, ha belelapozol a szövegeimbe könnyen kiszimatolhatsz. De tudod: eső van és Mephisto mocorog.
Kényelem. A fenti szerepek-szerepelések a kényelemről szólnak. Nem közvetlenül: közvetett módon. Így néz ki (tapasztalataim és megfigyeléseim alapján, persze) a képlet (-féleség): lány-kisgyerek néz, néz, kiválaszt környezetből egy biztonságos (tehát kényelmes) mintát, adaptálja, csiszolja és mindent megtesz, hogy többé ne tudjon megszabadulni tőle. Erre az egyik legjobb módszer: mindenért a környezet a hibás. A hárítással a megoldás fölötti felelősséget sem neki kell hordozni. Ő, köszöniszépen megvan, jólvan. De a környezet... ez a fránya környezet, ugye...
Rendben. Ez nem egy olyan tökéletes világ. De ha a világ tökéletlen, akkor az emberke benne lehet-e tökéletes?
Könnyebbnek tűnik hazudni, a másikat megváltoztatni akarni, mint, ha egyszer felkészültünk rá: megnyílni és esélyt adni, hogy a másik (t.i. hím-egyed, potenciális nagyő, sötöbö) ne egy... olyan képpel szembesüljön, ami teljesen meg fog változni a lehető legrövidebb időn belül, hanem veled. Veled. Tudod: a királynővel. Hogy királyt találj (kösz, Kornis), nem csak egy faszt.
Hitelesség? Ugyan! Következetesség? Minek? Kárpa diem, s lesszahogylessz. S lesz a sok sssz, tüske, szilánk s lesz csodálkozás, hogy mértééén?!?
Még mindig eső van kint. December 2, hajnal. Szobatárs alszik énnekem meg rá kell jönni, hogy a húsztízes év meglepően termékeny volt az emberekből való kiábrándulás szempontjából. Ami nem baj. Nehezít a dolgon, hogy valakiből kiábrándulván kiábrándulok énem azon részéből, mely azta előbb említett valakit hozzám kötötte, amire azavalaki hatással volt. Összegezve a 2010-es év ilyen síkon mozgó tapasztalatait (és, természetesen, megelőlegezve azt a sejtést, hogy nem sokat fog változni arányaiban az elkövetkező 30 napban az évre jellemző kiábrándulás): kiábrándulás emberekből, önmagamból.
Nem épp úgy sült el ez a kényelmes-nős narrálgatás, ahogy sejtettem volt az elején (kimaradt a háj és a narancsbőr..). Nem baj. Az eső a hibás. A december. A nők, természetesen. Meg a világ. S talán icirinyipicirinyikét, mondom talán, én is.
