Ez a történet nem hazugság. Ismétlem: nem hazugság. Ha valaki nincs tisztában az átkonvertált valóság jelenségével, ezen jelenség mibenlétével, az ne ítélkezzen a szöveg fölött, ne címkézze azt hazugságnak.
Első egyetemi nap. Azaz évnyitó. Sok pingvinkedő gólyasrác és kivikszolt gólyalány anyukával, apukával a megnyitón, ivócimborákkal, lelkijóbarátokkal a kocsmákban. Nem is strapálnám magam, ha nem egy kedveskedves tanár tartana beszédet, aki miatt én nem késhetek. De már megint kések. Szokás szerint. Grr.
Bosszúsan borotválkozom, ami azt eredményezi, hogy bosszúsan meg is vágom magam és az utóbbi nem segít az előbbi bosszúság-szinten, csak fokozza azt. Kapkodás, levegő és ruhák után, nyelem két mozdulatsor között a teám vagy a kávém. Mikor melyiket. Így, egymással keverve szörnyű a kettő. De most nem érdekel. A vilit már nem érem el, taxihoz loholok belezutty a székbe és határozottan, már-már férfiasan mondom kiegyensúlyozott hangon a taxisnak a címet, Horea út, a Litere. Taxis belövi, hogy sietek és máris száguldozna (Mert szerintem a taxisok minden alkalmat megragadnak, hogy száguldozhassanak, és ha ok is van rá, akkor pláné. Ez olyan munkahelyi őrültség, vagy mi.), ha az előtte caplató új Fiesta sietne. De nem siet. Dudál, mint állat, káromkodik, mint ahogy egy másik hím társaságában illik, de mérsékelten, ahogy egy idegen jelenlétében lehet. Körforgalomban balra, utána jobbra, utána előre-előre-előre, közben meg dugó és sok lámpa és sok ember az út szélén és sok kábel az út szélén és sok autó előtted, mögötted, körülötted. Ilyenkor az ember már-már elveszett. Ha nem tudná, hogy honnan hová tart és miért, valószínűleg pánikrohamot kaphatna. Vagy nem tudom.
Én nem kaptam pánikrohamot, de ugyanolyan furán érintett, mint egy pánikroham, vagy hasonlók.
Ilyenkor, taxiban főleg, figyelni szoktam. Külvilágot. Magyarul: bambulok. Ez egy olyan állapot, mikor semmi konkrétum nem történik bennem, csak képeket fogadok be, meg szagokat, meg hangokat. Harmadrangú román zene a taxis rádiójából, olyan szagok az autóban, mint mikor valaki benne alszik, ugyanakkor torkot maróan száraz a levegő. Kint a fények, a délelőtti fény-maradékok, a délután szárba-szökkenő fény-bimbók nyomai mindenütt. S nekem meg nem akadt néznivalóm, úgyhogy megnéztem a kezeimet, majd a taxis tarifa-matricáját, majd az airbag-feliratot, majd a sebváltót, utána vetettem egy pillantást a hamutartóra, a rádióra és a taxiórára, majd a visszapillantóra, a rajta csüngő olcsó és üres illatosítóra majd a taxisra. 60-as pasi, mély ráncokkal, nyolcvan-nyolcvanöt kiló, minden bizonnyal apa és talán még férj is. Tekintete a bal oldali járdán kalandozik míg állunk a lámpánál, mert egy hosszú lábú, hiányos rövidke szoknyában és melltartó nélkül vágtató lányka vadul röpködő szalmaszőke vasalt hajával bekerült a látómezejébe. Meg az enyémbe.
Így ketten bambultunk.
Jó volt.
Ilyenkor régebb megmosolyogtam volna a pasit, hogy tejóég, deösztönlény sbezzegénnemvagyokaz, de most a megmosolyogás nekem is szólt, ami egyben elismerő vallomás is volt a lánykának, mert tud ő valamit...
A lányka után más célpontot kerestem, amin a szemet lehetne legeltetni, de semmi érdekeset nem találtam, így végigvittem a tekintetem a sugárúton, bele a városi horizontba. Érdekesek a sugárutak. Vezetik a tekintetet. Előtted a cél, s az ahhoz vezető út az az, amin éppen vagy. A kábelek, a látószöged perifériáján nyüzsgő emberek csak a koncentrálásban segítenek. Az oszlopok mintegy skálázzák a horizontot, elősegítvén a távolba meredést. Belebambultam hát a városi horizontba és itt történt meg a tegnapi... jelenés(?), csoda(?), nevezzük bárminek.
Szürke volt az ég, mégis sütött a nap, így ez az időjárási jelenség-keveredés valahogy érdekes fényeket eredményezett. A kábelek fölött, a szürke felhők alatt egy hegy látszott körvonalazódni. Magas volt a hegy, semmi körülötte, csúcsa a magasba tör, de nem hegyes mégsem, olyan, mint minden hegy: megviselt. Tekintélyt teremtő hórétegek födték, és a fekete hegy a fehér csúcsával valami varázslatos békével emelkedett Kolozsvár központja fölé. Azzal egy időben, hogy észrevettem a hegyet, elhalt minden zaj körülöttem. Csak a szél hangját hallottam a hegy csúcsán, az ormok között citerázó szél pazar dalait, a hideget éreztem az arcom élén és a száraz hűvös levegőt a tüdőmet csípni. A körülöttem, előttem lévő autók (és valószínűleg a mögöttem lévők is) a levegőbe emelkedtek, és lufik módjára lebegni kezdtek, egymás alig-alig érintve, minden egyes érintés más irányba való elmozdulást eredményezett, mint az azelőtti, és az autókat követték az emberek, majd a kábelek és azon vettem észre magam, hogy tátott szájjal bámulok kifelé a kocsi ablakán, mialatt az autókból, a kábelekből és az emberekből híd alakul ki, ami a hegyhez, a hegy csúcsához vezet. Nem tudok kilépni, mozdulni sem tudok, csak nézem a hidat, ami tökéletesen szimmetrikus és az anyag, az emberek, az autók, a kábelek egyáltalán nem homogén anyaga tökéletesen illeszkedik egymáshoz és a hegyen még mindig énekel a szél és hideg a levegő és hív a hegy, és szólít a hegy, bemutatkozik, szervusz, én a hegy vagyok és te vagy az, akinek meg kell másznia engem, örülök a találkozásnak, már nagyon régen várom, hogy megmássz, hogy esélyed legyen arra, hogy megmássz. És én tátom a számat, mert az ott tényleg a Himalája, nem egyéb és akkor mit keres Kolozsvár központjában és miért látok én ilyeneket, hisz nem is szívtam, nem is ittam és ha mindkettőt is csináltam volna se láttam volna ilyesmit.
Arra eszméltem, hogy bámulok ki az ablakon egy marék fekete és fehér felhőt a szürke égbolton és a taxis végre vezethet, mert zöld a lámpa. A lábaimat mozgattam meg, majd észrevétlenül a kezeimet. Belezsibbadtam a székbe.
Lehet, hogy az oxigénhiány okozta. Meg a fáradtságom. Lehet a bambulás miatt jöhetett létre ez a kép. Lehet amiatt, mert nyomott volt az idő és az ilyesmi rám kihat. Nem tudom. De mivel nem tudom, ezért az is lehet, hogy az idei évem nagy szimbólumával találkoztam. A heggyel, amit meg kéne másznom, az idén. Épp Kolozsvár közepében. Épp én. Épp az idén.
A szél csípős volt, de nem kellemetlen. A hideg levegő üdítő, bár kaparóan hideg. És ahogy eltűnt, máris hiányzott a hegy képe. Kerestem, de már csak felhők voltak a helyén. Lehet érdekes évnek nézek elébe. Nem tudom.
Lássuk.
Vajon mi lesz belőle.
