... akinek elfelejtettem a születésnapját. Már megint.
Van valami az anyákban, ami lenyűgöz. Nem tudom mi az. S nem csak az emberi anyákban. Ott vannak az állatok. Kötődnek, ápolnak, tanítanak, védnek, rendbe rakják buksidat.. egy egész állam. Egy egész világismeret. Valami biztos ebben a világban. Valami stabil és alap. Valami állandó, a test efemeritásától vajmi kevéssé befolyásolva.
És az én anyám: ember. érdekes, mint mindegyik anya. De nem tudom leírni. Nem tudom úgy, hogy megértenéd: fontos. Úgy tartom: valami bonyolultat csak egyszerűen és tömörítve lehet „elmagyarázni”.. vagy sehogy. Minél jobban bonyolítod, minél inkább belegabalyodsz a lassan ideje-múlt szavak sokezer-éves hálójába: annál inkább jobban észrevehető – vagy nem azt mondod, amit akarsz/szeretnél/ami szándékodban lenne... vagy tisztára becsavarodtál.
Röviden mondok köszönetet. Hogy él. Hogy élek. S hogy még hugim is szuszog. Hogy ojjan finomakat tud főzni. Hogy megvert, mikor kellett. S megölelt s puszilt is mikor kellett. A könnyeit. Mindahányat. A csalódásait, bennem, az életben, s a folyton erőrekapó reményét és hitét, amivel ha hegyeket nem is mozgat, de fontosabb dolgokat bír mozgásra: minket. A családját.
Nem nagy kunszt szülőnek lenni.. komolyan. Csak tudni kell jól csinálni. És csak ennyi a bökkenő: csináld jól, baszd meg, ha már kölyök kellett a nyakadra! Mikor hozzáfogtunk a didaktikához meg a pedagógiához: kicsit félni kezdtem. Vajon menni fog nekem a tanárkodás? Mert laza nagyon odaállni a porontyok elé, s azt mondani, na, kölök, akkó ezt csinállld s osztán így csináld.. amíg vissza nem kérdez. Mert akkor a Metamorfózis lép érvénybe: a Lócis. Te összemész, s a világod hirtelen szabályok és rendszer nélkül marad: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, amit ojjan bonyolultul összeraktál magadban? Hisz az, ugye, buta, meg még nincsmegérve, megmég nincsenek tapasztalatai, meg ilyenek. Vajon? Nem lehet, mondjuk, hogy együtt fejlődünk? Hogy ő tanít engem, én meg őt?.. az ilyenekbe bele is lehet zavarodni. De én azt mondtam neki, édesanyámnak: „Azé nem tudom, hogy hogyan sikeredett belőlünk ilyen embereket faragni. De gratulálni akarok: sikerült. Már csak arra vagyok kíváncsi: NEKEM összejön-e majd?..”. mosolygott. Tudom, hogy ő is velem tanúlt. Velem gyakorolt, hogy ott voltam az én óráimon, ő meg az övéin, s mindketten bekaptuk a kefét, ha nem tanúltuk meg a leckéinket.
Köszönöm, hogy szeret. Bár ez nagy marhaság: olyan, mintha egy normális szexuális étvággyal rendelkező férfinak levágnánk a nemiszervét, s adnánk neki egy 1OO-ast, hogy na, haver, akkó remélem egálban vagyunk! Aprópénz. De én azért megteszem. A többit úgyis tudja. Remélem tudja.
Megint elfelejtettem. Mindig elfelejtem. A bajom az, hogy a szeretteimnek nem tudom, egyszerűen nem tudom a szülinapját. Szégyenletes, meg ilyenek. Elismerem. A húgomét tudom csak. De anyám az, aki figyel az ilyesmire. Diszkréten figyelmezteti a népet, hogy nó, most mamusnak van szülinapja. Vagy apucinak. Vagy húginak, nekem. S ugyanolyan diszkréten hallgat a sajátjáról. Várja a csodát. Erre fel: pofára esés. Csalódás.
Talán egyszer majd elolvassa. Hisz ez az én legtitkosabb nyilvános-naplóm. Amihez senkinek sincs joga, s mégis.
Köszönöm, mami. Jövőre hátha.. most már én is kíváncsi vagyok.. és remélek.
