Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..
Nem kell értelmezni. Érezni kell.
