ingyenreklám..

bátorkodom egy kis részlettel meglepni titeket. még lehet tetszeni is fog.. kiváncsi vagyok. nos?



"Szóval itt vagyok, már megint. Igenigen, ide jutottam, naplót írok. Nyugi, te, aki én vagyok, nem te vagy az első. Az első elégett, mikor el kellett égnie. Mikor változnom kellett. Mikor az újabb változá-sokk kora megérkezett. Mikor kiléptem egyik koromból, s belezuhantam a másikba. Nyakig. Most ebből kecmeredek ki. Próbálok kikecmeredni, mármint. Te is, aki én vagyok, te is egy próbálkozás lennél.

Most nem érdekel, hogy élvezed, hogy értékeled, vagy hogy épp teszel rája, hogy én miket firkálok belém. Beléd. Vagy akárhova. Értetted? jó. Akkor ezt is megbeszéltük.

Nem kezdem el leírni magam. Nincs értelme. Kit érdekel, hogy magas vagyok, vagy alacsony, hogy fiú, vagy lány.. és ha mindkettő vagyok? Akkor mi van? Megbotránkozol? Az sem érdekel. Tedd azt. Fafej vagy, csökönyös, konzervatív, nyámnyila kis behúzottfarkú, csapzottfülü nyúl. Burkolt agyú hagyomány-őrző(a hülyeségek és betokosodások hagyományát, mármint..). De te bajod. Akkor tedd le a könyvet. Mert könyv ez, mindegy, hogy taknyosan fekszem egy novemberi napon az ágyba s úgy kezdem meg a szövegem. Könyv. Egy lehetőségé. Ez az én megvalósult lehetőségeimé. De ne legyél úgy oda az egyediségeddel: neked is megadatott. És ugyanaz a lehetőség. Ugyanazt (is) tehetted volna, amit én. Eddig. És ezután. És még mindig megteheted. De másképpen fog hatni már, mert te is más vagy már, és mert a fenti mondatokat már olvastad: soha sem lehetsz már olyan, mint én. De azért még próbálkozhatsz. Mert mintha látnám: olvasod magad, s azt mondod majd: hogy nekem, azaz neked milyen könnyű, bezzeg lennél csak a helyedben, én meg a tiedben, mindjárt másképp állna a szénánk. Tévedsz. Nekem nem könnyű. És neked sem. Nem is nehéz, egyikünknek sem. Mert amit kapsz, azt mindenestül kapod. Példázom: kapsz egy autót. Milyen mázlista vagy, ugye, egy egész autót kaptál, de ezzel kaptál útadót vele, kaptál heti 3-4 tankolást is, elromló ablaktörlőt, letörött tükröket, összesározott bőrülést, megkarcolt karosszériát, minden ilyesmit. És akkor a szerencsés, balek fejed szétrobban néhányszor, és folyton ideges leszel, mert ver az Isten, s a sors, s a mittudoménhogymégmi, mert szegényfejeddel minden rossz megesik. Persze. Szeretnéd a húsit, de a vele járó vérből, köszönöm szépen, nem kérek, mi? Nem könnyű. És nem nehéz. Csak a tiéd. Meg az enyém. Vagy „és” az enyém.

Nevem és. É. S. És ennyi legyen elég. És túl foglak élni. Mindent. És mindenkit. És mindegyiket.  Mindegyiket, egyenként, egytől-egyig, s ráadásul úgy, hogy nem fogok kikészülni, Nem fogom feladni, nem esem depresszióba, nem vágom fel az ereimet, legfeljebb a másét. Ez vicc volt. Szeretem a vért- ki nem szereti? Test-vér. Egyik legszebb szavunk is csordultig tele van vele. Meg az egyik leg viccesebb szavunk is: csiga-vér. De nem tudnék vért ontani. Nem tudnék ölni. Csak szavakkal. És garantálom, ígérem és fogadom: TE már halott leszel, mire végig olvastad ezt a zöld borítós könyvet. S ha szerencséd van: újra megszületsz. Mint új ember. Ha nem? Hát... ahogy akarod.

Bevezetőm morbid kissé. Kétség sem fér hozzá. Meg zavaros is, tele hibákkal, minden félével. Látod: ezt is tudom. De mikor átfordítasz a következő oldalamra: elértem a célom. És te megtörtél már, akkor. Enyém vagy már.




  Hölgyeim éés Uraim! Medames et Monsigneurs! Kezdődjék hát a műsor: függönyt fel!

                                                                                                                                                  É. S."

még valami...

Csergő-pergő, halkan lengő
csicsergő, csábosan elmerengő
tehetetlenségi állapotában szenvedő dió
gurigázik lefele lépcsőn.
Keskeny testének húsa kipattan héjából.
Keserű. Fekete. De jó.. 

elfeledett bejegyzések: azt mondták...

(nincs kép. ami megelelő lenne. ehez a bejegyzéshez. szíves elnézésteket kérném...)

ma azt mondták: gonosz vagyok. vagyis csak egyvalaki mondta. rám nézett, és azt mondta, hogy gonosz vagyok. én meg csak tovább ültem a napsütés-áztatta fagyos nappal parkjában. világok fájtak bennem. azt hiszem..

De-konstruktiv.

Terhesen feléledt de-konstruktív énem
lengve a hálón
merengve-várón
negéden elérem. Negéden megérem.

A hangaszálak gyászharang-hangja
heherészve lázong
nevetgélve tátong
csicseri madarak oldott csicsergés-csapja.


De-konstruktív énem hasra esett mára
figyeli sas szárnyát
rág száraz pogácsát
lehetetlen látomást lehel ki szája.

elfeledett bejegyzések: köd van.

köd van.

Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..

elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?

Betonszatír

Szőlőindák pajkos rejtekében,

rejtélyes venyigék kéj-leple alatt

beléd hatolok. Tested szememmel megidézem

te blokkos nimfa, te sudár alak.

Szőröm égnek áll, szarvam is mered;

falloszom pőrén testednek integet

s aszfalt-világtól elbújt szodomita világ

ontja ízes, vad nektárok borát.

Buja bájaid lágy fénnyel oltva

szűk sugárban pergeti mézét a nap-

testednek lankás tájait ki-be dorongolja

egy betonszatír, egy szörnyű alak.

Akármi.

Miért mondanám, hogy nem hiszek, 
ha egyszer igazán hiszek?

A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.

Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad. 
Szívedben vörösen pirkad.

Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?

Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.

Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.

Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet. 
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.

Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál 
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.

Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong 
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog 
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?

Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.

 

                                          A mosoly oltja szomjad.

                                         Érintésed mindig ad majd enned.

HLD

Kábelek között éget a Hold,
Járja borzongató, ledér táncát.
Fénye, a tejes lé, mit a sárga folt ont
ereimben égetve, szúrva éli meg szeánszát.



Fényemben sok világ él és ég,
Lehetetlen nem látni arcom fehér sármját.
Tompán, neonosan virít a messzeség,
ha éjszakám tetején járom éltem táncát.

Kacsint egy világ-engem, engem
Imádjatok, t i égi kicsik és terrai nagyok!
Fényemmel éltetek bogokkal körbelengem
s álmaitokban érzitek: mennyire élő vagyok.

Terhes temetőkben, fagyó fák alatt,
Rácsos villanypóznák börtön-éjében
Csak fényem az, ami igazán szabad. 
S megcsókol álmod fekete mélyében.

 

 Végül elismered, tudom, hogy urad, istened vagyok.

Fekete

Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba

Betűim szétfolynak vörös-tintakéken

Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
                        halkan
                               csendben
                                          bele. 

Keskeny sikátorok puszta mélyén 
botladoznak göcsörtös, görcsrángta szavaim.
Pitypang-szél simogatja az egeket,
a fellegeket, a szűk utcák lámpáit. Igen
és békét hoznak. Szembe, szét. Igen


20/11/08 

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv. 





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
  Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen. 
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon. 
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap. 
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan. 
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében. 
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak. 
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében, 
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem. 

álomforma szövegtorzsa

Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.



Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?

Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.

Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.

Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba. 

Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.

Vagyvagyvagy...

Papírrepülőt esett ma reggel egy szürke ég. 
Fájt a szívem, igaz. De vonzott mégis,
De hívott a penészszagú, gyurma-messzeség.

Szappanbuborékok között egy elkínzott páholy 
Sötéten-szende, csíkosan tarka, poros mélyiben
Egy gyerek játssza méla álmát. Álmodja játékát.

Vagy. Vagy nem vagy. Jó már. Ez is, az is.
Pirkad egy keskeny, pilleszárnyú remény-
majd elhal. Azaz él. Tovább. Papíron. Rajzban is.

   
                                                           Talán.