Eső az úton.

Az úgy volt, hogy esett. Hosszan. Lassan. És megállíthatatlanul. Cseppek az ablakon folytak, folytak csak, sussantak el, messze, messze, a busz után is tovább nyúlva, bele a meztelen végtelenség nikotinos ködébe. Abba. 

Lehetetlen nem visszanézni. Lehetetlen nem gondolkodni. Esővel kezdődött. Emlékszem. Akkor Prága, akkor minden más. Akkor a Kezdet. Itt. Most itt Vég. Suhanunk. Tudom merre. A végcélt tudom. Vagy nem. Ahogy akarom. 


Lehetetlen nem gondolkodni, mondom. Hazudok. Megint. Nem gondolkodom. Akkor üldöztem az emlékeimet. Szadista élvezettel akartam, hogy emlékezzek, akartam, hogy ne múljon el. Semmi sem. Semmi pillanat, semmi illat, susogás, zaj, szenny, mocsok.. nevető hajnalok és a majdnem-érett szőlő kíváncsi illata. A tehetetlen terhesség mindazzal kapcsolatban, amit Jövőként titulálunk, egy évnyi súly, ott, bent, lent, fent- akárholis. Egy évnyi folytonos homokóra-szem pergése könnyebbít meg most. Aztán fordul a homokóra- Játszd újra, Sam! 

Most az emlékek üldöznek. Vagyis- már nem igazán üldözés az. Leülünk egymásmellé, és olyan társalgás-formát próbálunk eljátszani. Elég jól megy. Idáig. 


Nem félek. Vagyis nem. Csak ott vannak a mikszáthi fekete foltok, a BAD SECTORok, amik kérdőjellel vannak körülkerítve. Csepeg az éj. Most épp kéken-sárgán. 


Fények. Oi Va Voi-zene. Szeretem a fényeket. Megnyugtatnak, most már. Ellazít a motorremegés, az ablakok lüktető rázkódása, a kanyarok periodikus hullámzása. A csend-hegyek, mindenhol. Paprikaillat. Igen. Illat. Most az

  az

  az.

Manele az U-Bahnban. És még ez is csak nevetséges volt. Vagy talán vicces. Susogott akkor is. Csak a sin- nem a kerék. Lágyan ringatott akkor is a Jelen. A most csodáját csak karcolta az otthoni „specifikum”. ROMANIKUM, vagy minek hívják az ilyeneket. Mű-macera. Nép-etetés, alapfokon. De az is kell. Ugye? Vagy nem? Szerintem létfontosságú. Mer mérce. Null-pont. Azaz minuszegy.


Lehetetlen a suttogó csend szavai mögé látni. Már megint valami lehetetlen. Még egy. Lehetetlen a kerekeken az elfröccsenő vízcseppeket szabad szemmel megszámolni, számba-venni. A hajnal fényénél számot adni az épp szárba szökött nap elkövetendő dolgok biztos és pontos meghatározásáról- mintha alkonyat lenne, nem hajnal. S mintha amaz eljövendő múlt időben létezne már. 

Zörgő erdő, csengő, rengő.
Surran az éjben álom, pengő,
zabolázza vágyad, megtréfál ő,
nevet, játszik véled. Megbabonáz ő. 

Zsugorodik mércém, vágyón vásik,
csicsereg az élet, és bújócskát is játszik
sugorodik élmény, ármány, átok;
tekereg az éj is- én vigyázok rátok.

Recsegek a télben, fényben, éjben,
nyikorog a vaj is halk pengeélen,
sutyorog a kávé csészében, kannában.
Nevetek. Guggolok hajnal árnyékában. 

Nesze neked almás- ordít a rétes,
szétloccsantja magát, híre-neve kétes.
Vajkiflik lucsognak előtted a rácson:
tejen élnél már csak, meg ízes kalácson.

Susogj tés's fénnyel, nyalábbal az égben,
vöröses oszlopok, talpig feketében;
surranó kis átkok kacéron már várnak-
nyomort kiáltnak és romantikát hánynak.


Sistereg a platton a fekete hajnal,
vajas kenyérrel költ s emelt kalappal.
Szemed közé néz a napsugár is éppen,
fekete oszlopok talpig vörös égben.

Újra és megint. Halott rokon szavak.
Nevetve patkolnak csatot a hajnak,
véres-sötét álmok oszolnak már széjjel
ne félj, angyalod vigyáz rád, csak nézz fel!

Pislogó ajkakon zöld fogkefe siklik,
fogak fehérjén vörös hab kinyílik.
Víz zubog le mélybe, tölcsér újra készen
papír tekereg le s eltűnik mélyében..


Béke. Szememben, szívemben, hátamon,
nevetek a fényben, tükörben álmodom
a messzi, kisded-forma zamatos kis álmot. 
Simítom pokrócom - melegege szétmállott .

felelősség. és hozzá tartozó(?) mindenféle gond-olatok

knagy felelősség. utazni, mármint. tervek, szervezés. gondolatok koncentrikus körének a közepének ez egyre tömörülő mégis fojton táguló halmazában. és akkor ez. kiderül, hogy 16 nem 6, tehát két órát késtem. és velem a húgom. másnap busz. ma busz. remélem sikerül megjegyezni: 16... 16... 16.

mikor felelőség: akkor nincsenek gondolatok. már csak reflexek. a környék pásztázása, be az irodába, kérdez, válaszol, ára mennyi, kifizetni, másnap ugyanakkor, mint ma, de ne tessék késni, jőjjön le hamarabb, s akkor biztos.   és a szégyen. az, hogy mások- én tenni rá. de magam előtt. ő meg könnyezik. fél. és én nem tehetni semmit már, mert már megvan. már megtörtént. és tördelném a kezemet, és matatnk, mint anyóka a katonaérett fia körül, aki bevonulásra készen. tudod, mint annakidején. de nem. hallgatok inkább. meg poénkodok a főnökömmel, aki visszavitt a villába, a szobába.

víza alatt. sok hab. nem akarom hazavinni. hát belecsorgatom a forró fürdőbe. lebukom a sötét, habok és rétegek által megszűrt fénybe... embriópóz. 

forró vidék.

csendes vidék.

hallgatni. azt tudok csak most. meg.. meg elmerülni. kicsit. és itthagyni már. végleg. vagy nem végleg, de IDE pontot tenni.

halk zaj-burok vesz körül- pattognak a habbuborékok fölttem. és én meg végre nyugodt. végre biztonságban. ahol senki sem lát. ismered. 

"cseppenként nem akarom- egészben nem lehet". miért türelmetlen az ember? "az élet titka nem a fiatalságban rejlik", hanem abban, hogy megtaláljuk a szeretetet-szerelmet, ami később, mikor már nem lenni fiatal , lenni pocak, petyhüdt mell, sovány erekció és hajatlan, kopasz sürke fejebúb- akkor is üdén, firissen, mozgékonyan lubickoljunk a Bölcsek Kövének a második felében. mert ez az. igen. nemcsak a tömegfilm hiszi- én is.. kicsit. nagyon. " 

forró. jó

          jó

          jó..

indulok. máris elindultam. még állok, még fekszem habom alatt, vizemben benne. de már elindult az impulzus, mint Rilke párducának szeme irányába a fénysugár. 

úton. van. már.

godolat-ok(?)

tekintetem belemered a messzeségbe. már egy jó ideje nem élek itt veletek, emberek. elköltöztem. nem vettétek észre, tudom. nem is baj az. nem is bánt az. nem biza. csak érdekes innen figyelni. mindazt ami vagyok, azon keresztül, ami voltam. 

egyenetlen felületek tükröződéseibe, tekintetek üveg alakú kerek tükörvilágába, meg fellegekbe, fejjel lefelé. ez az új otthonom. meg-megcsillanok egy csorba felületen átragyogok egy közlekedési tükrön át egy be nem fejezett és meg nem értett szobor sikamlós, kopasz homlokára. igen: itt az új helyem.

hogyan mutathatsz utat valakinek, mikor a magadét sem ismerheted igazán? hogyan foghatod meg neki a kezét, ha a te kezedet sem fogja senki? hogyan nevethetsz valakinek, ha nem nevet senki sem rád és hogyan nyujthatsz egy vállat akkor, mikor ez az anatómiai csoda bizonyos érzelmi szín-kavalkádok tűző lézersugarában lét-fontosságúvá válik-mikor az én fejem sem nyugodik. biz'Isten egyen sem? és főleg: félek. nó-tessék. itt van. most leírtam. nem hasogat, nem is zubog, nem öblös, nem szikár, nem karcol és nem sikít. csak van. van. van. és kicsi vákuumként él. ott, olyannagyonbennem. 

nem tudok másra gondolni, csak a szépre. baj az? naív vagyok? mi az? mi is az a naívitás? "te úgy viselkedsz, mintha naív lennél, mert mindig boldog vagy és sosem látod, azt, ami valóban van, azt a sok átkozott szart... neked fogalmad sincs az életről..". nekem nincs? kinek van? kinek van jobban? kinek a leges legkevésbé? "nézd: már kérdeztem, magamtól is, hogy naív vagyok-e, mert régebben nagyon féltem, hogy valaki esetleg annak fog találni... de nem tudtam válaszolni. annyit azonban ki sikerült deríteni magamról, hogyha a boldogság, az életöröm valamint a Szép jelenléte abben a silány világban egyenlő a naívsággal... akkor én önklnt vallom magamat, AKAROM magamat naívnak vallani.."

tekintetemmel fura szalagokat húzok levegőkbe, az aszfalt tüzelő felületére, a fák árnyékának hűvös magasába. rajzolom a... határokat? kapukat? tükörfelületeket? valamit rajzolok. lábam a főben, irtó jól esik, miközben azt boncolgatom, részben hangosan, részben önmagamnak, hogy a világ, ez a világ a felszín alatt fekélyesebb, mint az a világ. de az a világ rosszabb minőségű zomáccal burkoltatott. 

csepeg el a nyár. már utolsó cseppjeit csurgatja a szertelen szeleburdi. tűz a nap és didergek melegében. jövök már. ki a tükrök mögül és egekből le. mert itt a helyem. köztetek. nálatok. 

gondolatok egy Vég határán. gondolatok egy Kezdet határán

 Tejet iszom. Lassulnak a mozdulataim. És valahogy az időjárás is... hangulatok. 

Telik. 


Még van. Még van. Kevés. 


Tejet iszok, meztelen lábbal gázolok fűbe, néha, esténként és belenézek naplementékbe. Valahogy tükrében látom a várost. A másikat. Turista szemmel. Kicsit idegenül, kívülről. Vége. Lassan. Tudom. Érzem. Ha ott lenne az az óra a falon, amelyik ketyegett és már nincsen ott- akkor jobban látnám. Folyton. Ketyegve zakatolna, zsongna, zörögne, elzörögné, hogy bizony egy év, bizony berekesztett kapcsolatok, bizony otthon és bizony ön-száműzetés, emlékek netovábbja, csepegő álmok folyékony, mézédes színei; hogy világ, hogy sok-sok ember, hogy sok-sok gondolat, feles(?)-leges mosoly(ok), száműzött nevetések(is). Hogy templomtalan, otthontalan és társtalan érzések. Ilyen sokat zakatolna fülembe. De nincsen már- ajándék lett belőle. Mint belőlem is néhanapján. Aztán ki lettem bontva, és vissza lettem csomagolva, még a garancijja lejárta előtt. Nem zavar, nem azért. Ez nekem csak jó. Tanulok. Látok. Fejlődök. És keseredek. Kicsit. Minden alkalommal. 

Tejet iszok. A kávém valahogy elvesztette a kezdeti aromáját- elnyűtt könyvek a szemétbe valók. Nemde? A tej még őríz valamit magában. Valamit, ami ártatlan. Gyerekkorom, azt hiszem. A mindennapi mellett a tehén, vagy épp bivalytejet. Elbújok a labirintusok betonzugainak a legedes-mélyébe, pókok fedeznek ezeréves hálókkal, és a fénytelen folyosóvég betakar. Érti ő- menekülőnek jót tesz a sötét. Betakar. Elrejt. És valami olyat nyújt, amit a fénynek sosem fog módjában állnia. Reményt a fényre. Ott. Bent. 

És megint, hogy el ne felejtsd: egy év. 365 nap. 8760 óra. 525600 perc. És ennyi percben 31536000 másodperc. Mindezekből mínusz 2 hét(14 nap, 336 óra, 20160 perc, 1209600 másodperc), ami Karácsony és Szilveszter, ésésés: otthon. Nem hittem volna, hogy kibírom. De sok mindent ne hittem volna. És néha, mikor az ember egyedül van, és eszébe bevillan az a dolog, amit keres, de valahogy nem tudott megtalálni.. és akkor nevet, kacag, tapsikol egyedül. A szobájában. És olyankor fiatalodik. Mert visszakap valamit. Egy szeletet elajándékozott önmagából. 


Ajándékaimat nem bánom. Valahogy azonban visszaszivárog mégis valami hozzám. 


Tej, árnyék, csepp örömök, halvány magányos vágta a város tükröződött felületén. Ennyi maradt csak. Vagy mégsem? 


Még kevés. Még egy csepp csak. Minden szép volt itt, minden a javamat szolgálta- csak ez melankolikus órája az éjnek. Ilyenkor árnyékok vannak, nem fény-remények. Az mindjárt van. Mikor bal lábam levegőbe emelkedik- és Stuttgárt felületét nem érinti többé.

Aludni fogok. Villámok és mennydörgés. Csendek és szorongások. Kultúrsokk- félelem. És számlák. És berekesztett kapcsolatok. És elhullatott gondolatok. És emlékek, az ismerős utcák délutáni árnyékaiban settenkedve.

 Jövök.


Várjatok.




Tejjel, öleléssel, mosolyokkal, szájaitok sarkaiban, illatokkal a levegőtökben, nappal, éjjel, csendben, zajban, álmosan és szerelembe bódultan: várjatok. 

  Szükségem lesz rá.