A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, december 02, 2010

kevésbé következetes bejegyzés (azaz: kezdjük el az évet zárni-féleség).

Eső van. Decemberben. Ilyenkor kissé szomorú vagyok. Meg.. meg még sok mindenféleség. Például bújós. Elmerengő. Magába (és, talán: másokba (is)) mélyedő-süllyedő hímállat. Ilyenkor feljönnek a frusztrációim. Nem, szeretem az esőt, majd' minden mennyiségben, csak épp ne legyen december. Vagy január. Vagy február. Szomorít a hótalanság. S ilyenkor mocorog a Mephistó bennem.

Eső van, írjunk hát a kényelemről. No s a kényelem kapcsán a nőkről.

Igen, hájakról is akár. Igen, tespedésről, tunyulásról, döglésről. Narancsbőrről, petyhüdt izmokról. Miegymásról. Legyek „anti-femi” és nő-gyűlölő.

Nő.

Per definitionem: egy olyan, hozzánk, hím homo sapiens sapiensekhez genetikában, valamint fizikai, kémiai, biológiai; filozófiai, logikai, szociális, politikai, financiális, pedagógiai attitűdben és habitusokban relatív közel álló multiverzum, mely szisztéma szerkezeti és logikus működési rendszeri feltérképezése (köbö úgy, mint nembelijeim esetében) még saját maga számára is gondot okoz, számunkra (hímek számára) meg egy örök és széttéphetetlen gordiuszi csomó marad.

Én lenni hím. Én nem lenni nő(-stény). Én kelleni megtanulni nő(-stény)i nyelven, hogy megérteni őket. Én haladni jól (jóóóhóóól?!?!?), de hogy szemléltessem, betekintést nyújtok eddigi tapasztalataimba (t.i. velük (t.i. nőkkel)).

Óvodában volt olyan lányka, aki erősebb volt, mint én (ami nem csoda, mert egy ványadt, csenevész málészájúság voltam), mégis amikor elbőgte valamelyik hosszú hajú fülbevalós (egyáltalán: minek kell fülbevaló? Hogy minden (ceruza, az ujjam, pálcikák, madzag, ecset vége, stb) beleakadjon?) magát, akkor általában mink (hím gyerekek) lettünk letolva, merthogy a lányokat bántani nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.), mert szegénykék gyengébbek mint mi. Ettől függetlenül már nagymamámról is tudom, hogy felettébb csépelte a fiúkat, ahol érte és nem is akár hogyan (anyám dettó, húgom valahogy kimaradt a sorból, de gondolom van egynéhány az olvasók között, aki még tudna ilyesmiről sztorizgatni). Jó. Nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.). Ha nem szabad verni, akkor védeni kell. Aha. Egy frászt (értsd: úgyis te húzod a rövidebbet (ez a dolog addig ment nálam extrémül, amíg egyik osztálytársnőm az elemiben, hogy felvidítsa magát vette a bátorságot és pofon vágott (nevetni is kezdett utána), amit én rögtön voltam oly kedves és vissza szolgáltattam (elkezdett megint bőgni), mire fel megint megpróbálkozott vele (megint vidulni kezdett), amit természetesen ugyanolyan előzékenyen visszaszolgáltattam neki (megint bőgés, de még egy próbához már nem fűlött a foga (az arca)). Azután kezdett nekem gyanússá válni ez a védelem-dolog, meg a gyengébbik nem-jelenség (ettől függetlenül még beletelt vagy 17 évbe, hogy eljussak ide (öhm... hova is?!?)))).

Elemiben ha nem fogdostad a lánykát az volt a baj, természetesen ha fogdostad az is baj volt, ha ellökted, akkor te voltál a hibás, ha ő lökött el téged szintén te voltál a bűnbak. Ha vittél neki virágot az szép kellett legyen, ha mégsem sikerült valamilyenképp valami csodaszépet beszerezni, hogy neki is tetszen akkor égtél, ha nem vittél neki egyáltalán akkor meg egészen sértő dolog volt részedről. Ha fogtad a kezét: mért fogod. Ha nem fogod: mért nem fogod. Ha elkószáltok: mért bolondítottad el magaddal szegényt, ha nem kószáltatok el, akkor mi van, már nem vagyok a barátod? Ha adtál valamit kinevettek, ha nem adtál semmit, akkor önző bunkó voltál.

A tinédzseri (időszak) volt a legmeredekebb. Ha figyelsz: mért figyelsz annyit és annyira, ha nem figyelsz, mért vagy olyan érzéketlen. Ha meghallgatod, akkor mért nem emlékszel minden apró kicsi részletre abból, amit mondott neked ezelőtt három héttel, ha emlékszel és neaggy'isten megemlíted és neki nem jut eszébe akkor mi értelme van minden hülyeséget megjegyezni és különbenis: mit apropózom? Ha nem szeretem, akkor mért akarok vele lenni, ha szeretem akkor tényleg? Komolyan? Igazán? Csakőt? Csakittcsakmostsigazánteljesen? Ha én döntök, hogy hová menjünk, mit csináljunk, akkor uralkodni akarok felette. Ha ő dönt akkor: de most mért megint ő kell döntsön, mért nem tudok egyszer én is dönteni (értsd: miért vagy ilyen töketlen!) már? Ha nem akarok csókolózni, akkor mi van, már nem szeretem, már nem kell nekem, ha akarok, akkor mért pont ott/akkor/úgy/annyira akarom, ahogyan? Ha nem akarom megfogni a kezét, akkor csak a testét akarom, én, a disznó. Ha meg akarom, akkor ne mind tapizzam s különbenis: ez nem az a hely!!! Ha ki akarom elégíteni a nyelvemmel, akkor fúj, gusztustalan, ha nem, akkor persze, csak belerakni jó, mih? Ha akarom, hogy ő tegye ugyanezt, akkor hímsoviniszta állat vagyok, ha nem engedem, hogy megtegye (mert derogál, hogy mindenki megalázónak tartja egy nő számára az orális szexet (micsoda marh...) s szégyenlem magam, hogy én nem, s akkor inkább visszafogom magam), akkor most mi van, mért nem, hülye f... vagyok, na majd várhatom, amíg még egyszer megkér. Ha akarom, hogy csináljuk, akkor mért ott/úgy/akkor/annyira akarom és hogy nekem folyton a szexen jár az agyam (persze, szerintem ez normális (s különben meg: attól, amiért mogyorónyi agyam egy része ezzel a... SZÜKSÉGLETTEL van leterhelve attól még tudok gondolkozni (nem hiszed? (Próbáld ki!)))), ha nem akarom csinálni akkor: nemszeretsz, nemkellekneked, nemkívánsz, kihasználsz, szakítsunk, stb.
Az utó-tinédzserkedős időszak a legviccesebb viszont. Itt jönnek a játszmázások. Profi játékosokkal lehet ilyenkor összefutni, komolyan (kutyaf.... sakk). Attól kezdve, hogy az elmebajos páciensekre jellemző 180 fokos hangulati-, állásponti- véleményi fordulatot vevő nőstény-tüneményekkel lett szerencsém (?) megismerkedni (több hónapig, konstans módon csak nem lehet menstruálni kérem!), megadatott, hogy kijusson egy-egy érdekesebb példányból (név nélkül persze), éspedig: totális határozatlanság, aki utólag mindent bán (anti-carpediem effekt- lemaradt carpediemes utó-dohongással), a mindentapasirahagyunk-effektben szenvedő példány, aki csodálkozik aztán utólag, hogy a hím nem gondolatolvasó majd hősiesen szenved (mert tett-képtelennek tudja magát, persze). Aztán ott a kényelmetlenül ragaszkodó, akaszkodó, megfojtó. A hippiskedő nonszenségekkel teletömködött művészlélek-búra, aki tudja mitől döglik a légy és tudja a dolgok állását, meg hogy mitől világ a világ. A föld fölött 19,38(4) cm-rel lebegő naiv csipkerózsahamupipőketubarózsa s sokmindenmás, aki amiért kis ártatlanságnak látszik, meg minden azért tud, sőt, akar olyan két(három, négy...)értelmű helyzeteket összehozni, amiben a döntés lehetőségét reád bízván mentesíti magát a felelősség alól, mintegy megőrízvén... mijét is? Ott a tanárnéni-típus, aki hideg elmével és szívvel szemléli elefántcsont-tornyából a pórnép szerelmi életét és vesziafáradságotés lealacsonyodván a mi szintünkre megmondja minékünk, plebs miserabilisnak, hogy mi a frankó (mérsékelt mennyiségű tapasztalati háttér ellenére, persze.). Felnőtteskedő bakfis, aki elvesztette már rég a fonalat, de túl büszke, hogy keresgélje vagy hogy valaki segítségét kérje a megtaláláshoz. Begyöpösödött földhözragadt, aki vagy folyton az istennel, vagy folyton valami isten-szerepet helyettesítő dolog idealizálásával volt (van- lesz (habár az utóbbit ki tudja...)) ezerrel elfoglalva, minden mást lenézvén és kiközösítvén a környezetében. Ott van még a tapasztaltat játszó kurvoid alkat is, akin verbálisan már fél Afrika végig.., de mimóza, mikor ágyban köt ki vele az ember. Ott a kapitány, a kalóz, a dekadens, ott a sok kvázi-kultúr-teremtés, jah és a kedvencem: az, aki a pasiját velem-általam szeretné megtartani (megszerezni, visszaszerezni, magába-szerelmesíteni, sötöbö).

S ha a fentiek nem szemléltetik eléggé, akkor használtak már: iránytűnek, szopókának, nyalókának, zsebibabának, alvómacinak, céltáblának, cégérnek, trófeának, ritka (és, kérlekalássan: kihaló-félben lévő) muzeális példánynak, piperének, B-tervnek, szemetesnek, papír zsebkendőnek, vállnak, lábtörlőnek, unalom-űzőnek, fűszernek, fasznak, lexikonnak, mindenesnek, ölebnek, inspirációnak s még mennyi mindennek, amiről (még/már/épp (nemrég tudtam meg, hogy asztaltársaságnál voltam már vicc meg elrettentő példa (is))) nincs még tudomásom.

Nos. Ezeket tudom róluk. Még van sok pozitívum, amit, ha belelapozol a szövegeimbe könnyen kiszimatolhatsz. De tudod: eső van és Mephisto mocorog.

Kényelem. A fenti szerepek-szerepelések a kényelemről szólnak. Nem közvetlenül: közvetett módon. Így néz ki (tapasztalataim és megfigyeléseim alapján, persze) a képlet (-féleség): lány-kisgyerek néz, néz, kiválaszt környezetből egy biztonságos (tehát kényelmes) mintát, adaptálja, csiszolja és mindent megtesz, hogy többé ne tudjon megszabadulni tőle. Erre az egyik legjobb módszer: mindenért a környezet a hibás. A hárítással a megoldás fölötti felelősséget sem neki kell hordozni. Ő, köszöniszépen megvan, jólvan. De a környezet... ez a fránya környezet, ugye...

Rendben. Ez nem egy olyan tökéletes világ. De ha a világ tökéletlen, akkor az emberke benne lehet-e tökéletes?

Könnyebbnek tűnik hazudni, a másikat megváltoztatni akarni, mint, ha egyszer felkészültünk rá: megnyílni és esélyt adni, hogy a másik (t.i. hím-egyed, potenciális nagyő, sötöbö) ne egy... olyan képpel szembesüljön, ami teljesen meg fog változni a lehető legrövidebb időn belül, hanem veled. Veled. Tudod: a királynővel. Hogy királyt találj (kösz, Kornis), nem csak egy faszt.

Hitelesség? Ugyan! Következetesség? Minek? Kárpa diem, s lesszahogylessz. S lesz a sok sssz, tüske, szilánk s lesz csodálkozás, hogy mértééén?!?

Még mindig eső van kint. December 2, hajnal. Szobatárs alszik énnekem meg rá kell jönni, hogy a húsztízes év meglepően termékeny volt az emberekből való kiábrándulás szempontjából. Ami nem baj. Nehezít a dolgon, hogy valakiből kiábrándulván kiábrándulok énem azon részéből, mely azta előbb említett valakit hozzám kötötte, amire azavalaki hatással volt. Összegezve a 2010-es év ilyen síkon mozgó tapasztalatait (és, természetesen, megelőlegezve azt a sejtést, hogy nem sokat fog változni arányaiban az elkövetkező 30 napban az évre jellemző kiábrándulás): kiábrándulás emberekből, önmagamból.

Nem épp úgy sült el ez a kényelmes-nős narrálgatás, ahogy sejtettem volt az elején (kimaradt a háj és a narancsbőr..). Nem baj. Az eső a hibás. A december. A nők, természetesen. Meg a világ. S talán icirinyipicirinyikét, mondom talán, én is.

kedd, október 19, 2010

a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.

péntek, április 16, 2010

lapot kapok

Lapok
lapok
lapot
kapok
kapok
képet
csudaszépet
lapot kapok
csendes rendet
lapon szétszórt
fekete csendet
fekete betűk
ágai alatt
ott az idő
ott a pillanat
ott a magány
és ott az átok
lapot kapok
lapot vágyok
lapot kapok
zöldet, szépet
zöld felületen
fekete rétet
fekete rétben
hófehér csendet
lapot kapok
lapot csenek
lapot kapok
lapot tépek
tőled ellopott
lapok, képek
lapot kapok
lapot kérek
lapokba lassan
hazatérek
lapot kapok
a lapnyi csendben
ezer meg ezer
világ rebben
és eltűnik
egy lap-kikeletben.

szombat, február 13, 2010

amikor nagyon fáj.


1
Mikor a máz
lepereg és lelkedre gyász
pusztán, savas-marón alkonyul,
2
s a vér, s a tér,
s a benned zúgó szürke tél
mián elméd néha elborul,
3
mikoron vágyad,
mondjuk álmod, puha ágyad
nevetséges emlékké válik
4
zátonyra tért
életed síró, nem-remélt
körülménnyel egyedül játszik(?):
5
ez a muszáj.
Ilyen, ha bénítóan fáj.
Ez a szükségét végző állat.
6
Hontalanul,
az utad végtelenbe nyúl
beleid rángatod utánad:
7
ez a lelked.
Ennyi maradt meg csak neked.
Elégtek szeretteid s házad.
8
Tested puha,
szivacsos bűzölgő gyurma,
körmeid rángva feketéllnek.
9
Világtalan
szemed könnycseppeket remeg.
Tetteid mind igazi vétek.
10
Halál. Kívül-
belül, alul, közben, felül.
Mono a kincstelen érzelem.
11
Anyagyilkos,
szeretet nélkül csak síkos
lárva vagy, lankadó értelem.
12
Szerelemtől
mentes, dependens szúr meg öl,
érzelmeidtől demens agyad.
13
Zörgő csontú
sötétben lélek csikordul,
meztelen szellem tépi hajad.
14
Napsugarad,
bár hazudták: veled marad-
lehullt rólad, mint kopott ruha.
15
Ez nem szégyen.
Állj, merj, akárhogyan légyen,
de ne ábrándot kergess, buta!
16
Mérj, amivel
neked mérnek és az égnek,
a szélnek add meg, mi neki jár.
17
S aki végett
szíved így keserűvé lett,
neki add meg: érezze, hogy fáj.
18
Fáj. Nagyon fáj.
Ködbe vész mindenféle táj
s te egyedül ordítod: NAGYON FÁJ!
19
Nincs olyan, ki
elhinné poklod s komolyan
venné nyálas érzelgésed: fáj...
20
Te csecsemő,
Te épp szülő, elgyöngült nő
ordítsátok neki: nagyon fáj.
21
Ártatlanok,
csizmák rajtatok kérjétek
s nyüszítsétek neki: nagyon fáj.
22
Te alkonyat,
a hulló, véres nap alatt
duruzsoljad neki: nagyon fáj.
23
Ti is, fajok,
darwini színes kontrasztok
zsibongjátok neki: nagyon fáj.
24
Ti fényévek,
ti más bolygón élő lények
recsegjétek neki: nagyon fáj.
25
Istenségek,
természetfelettiségek
dörögjétek neki: nagyon fáj.
26
Vérrel tele
ere, tudata is vele
ott pattanjon meg, ő ahol jár.
27
Érezze ő:
bár élő és tündöklő nő
sorsa most már meg vagyon írva:
28
elvetette,
míg úgy vigyázta előtte
s nevelte: énem hányta sírba.




bibliográfia: Nagyon fáj

csütörtök, január 21, 2010

a változásokról. (akár haladóknak is)

1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.





7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!


péntek, december 04, 2009

Fekete






A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.




Fekete.
Fekete. Fekete.
Feketén közlekednek a járművek.
Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.


fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.




Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.


Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.


Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.




Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.


Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.


Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.


Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.


Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.


Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.






Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.


Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.


Feketeség.
Fekete.
Fekete.
Fekete, fekete, fekete.




Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.


Feketén dobolva
feketén dobogva
feketén feketét kavargatok
fekete felhők mögött
feketén ragyognak
ébenfekete halálnapok.


Fekete teste,
fekete versbe
feketére égve. Elhallgatok.
fekete levesbe
feketére festve
táncolnak a fekete gondolatok.


Fekete ünnepek
fekete szemek.
Feneketlen kútban
fekete szellemek
testtelen vágyak felett
fekete fellegek.
Feketén felnevet
a sötét mennyezet
feketén mosolyogva
mondom neki én is:
meg fogsz halni.




Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.
Majd köddé feketéllnek.






Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)