Fekete

A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.

Fekete.

Fekete. Fekete.

Feketén közlekednek a járművek.

Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fü magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete,

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.

Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.

Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.

Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.

Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.

Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.

Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.

Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.

Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.

Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.

Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.

Feketeség.

Fekete.

Fekete.

Fekete, fekete, fekete.

Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.

Feketén dobolva

feketén dobogva

feketén feketét kavargatok

fekete felhők mögött

feketén ragyognak

ébenfekete halálnapok.

Fekete teste,

fekete versbe

feketére égve. Elhallgatok.

fekete levesbe

feketére festve

táncolnak a fekete gondolatok.

Fekete ünnepek

fekete szemek.

Feneketlen kútban

fekete szellemek

testtelen vágyak felett

fekete fellegek.

Feketén felnevet

a sötét mennyezet

feketén mosolyogva

mondom neki én is:

meg fogsz halni.

Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.

Majd köddé feketéllnek.

Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)