Néha úgy alakul, hogy stresszhelyzetbe kerülök. Olyankor kattog a fejem és bőszen darálja le a normális gondolataimat, fölényes eleganciával zúzza be a normalitásomhoz oly elengedhetetlen, kiegyensúlyozott önmagamat. Ilyenkor megpróbálok valami olyat csinálni, amit a leginkább „agymosás”-címszó alatt szoktam emlegetni. Tévét nézek, csak mert mittomén, bambulok valamit, amit amúgy nem bambulnék mert nem érdekes (vannak ilyen pillanataim is), vagy épp neten nyaldosom végig az ilyen meg amolyan oldalakat. Most épp az arckönyvben kalandoztam el kicsit, rég csináltam olyat, hogy ismerős ismerősének az ismerősén pihentettem a szemem. Most egy ilyen tíz perc volt.
Azt hiszem, hogy minden ember függő. Lehet, hogy csak önmagam megnyugtatására fogalmazom ezt meg így, de szeretem úgy tudni, hogy ez egy, az emberi természetből fakadó sajátosság. Szeretünk függeni. Tárgyaktól, emberektől. Véleményem szerint az ilyen függőségeknek mindig megvan a maga átlátható, lánc-rendszerű logikája. Jó néhány éve fotózom már, ez az idő alatt akaratlanul és alig-tudatosan megtanultam bekeretezni, leválasztani pillanatokat a valóságtól, ugyanakkor időt lelassítva (talán megállítva is) valamit „borostyánba önteni”, valamit, ami volt és ami megérintett, ami kitöltött, ami teljessé tett a szemlélés pillanatában, teljessé nem a maga abszolút értelmében, de teljesebbé, mint amennyire előtte, az élménye előtt, voltam, lehettem. Az utómunkálatok még személyesebbé tették a kapcsolatom a fotókkal, olyan, mintha vizuálisan nevelnél egy fényképet, „megtanítanád valamilyennek lenni”, ahhoz hasonlatosnak, mint amit te, a valóságból ki-, át-, újra-alkotó elképzeltél. Az ilyen alakulások mellék-hatása (ha lehet így nevezni) a fogékonyság arra, hogy az ugyanilyen kifejező fotográfiákat, rajzokat, tehát: vizuális alkotásokat felismerjem, értékeljem, magamévá tegyem elemezzem. Mindez, természetesen, állapot és hangulat-függő, mégis úgy érzem, valahogy minden egyes alkalommal jobbá tesz-minél is?- azelőtti önmagamnál. Egyik függőségem ez hát, a látható és rögzíthető csodálatos.
Az arckönyvben kóborolva találtam meg annak a lánynak a fotóit, akit itt nem szeretnék nevén nevezni. Egyrészt azért, mert nem ismerem. Sikerült néhány pillantást vetnem rá az egyik fesztivál alatt, de, mint tudjuk, a fesztiválok zsúfoltak és osztott figyelemmel tudtam csak szemlélni őt. Másrészt azért, mert meglehet, hogy negatívan érintené ez az egész, ami alatt a publikus szövegemet, véleményemet és az előre nem elgondolt, alig kiszámítható következményeket értem.
Rettentő mély az a barna szempár, legelső benyomásom is ez volt: mély és szomorú. A fotókat lapozgatva azonban nem szomorúnak hat, hanem valami más egyébnek, amibe most talán nem szeretnék elmélyülni. A fotók már annyira, de annyira hozzánőttek az ember imázsához (természetesen köszönhető ez úgy a technikai forradalom exponenciális ívelésének, mint az ember másik érdekes tulajdonságának: szeretünk megörökíteni pillanatokat, önmagunk folyton elmúló jeleneiből.), hogy úgy érzem bátran kijelenthetem: beszélnek rólunk. Bárki fotója készítőjéről. Egy fotó szemlélésekor nem csak az jön át, hogy mit látunk, hanem hogy vajon mi lehetett a készítőjének a célja a fotográfiával, illetve ezen túlmenően: mi olyanról árulkodhat a fotó, amit a fotós a kép készítésekor figyelmen kívül hagyott. Egy fotó-sorozatnak van karaktere, főleg, ha az önarcképekből áll. A lány fotóit nézegetve érdekes érzelmi keverékkel kellett szembesülnöm: egyrészt vágyni kezdtem valami után, amit nem tudok sem leírni, sem körülírni. Egy állapot, a valakihez való tartozás aprócska momentumai, pici élmények, amik csak addig tartanak, amíg lecseppen a nap olvasztotta fagyiról egy vanília-csepp, vagy az ember befordul a sarkon. Amik miatt akárhányszor, ha újra megéled őket, egy kicsikét kisüt a nap az ember szívének az egyik sarkában legalább és a konzervált napfény miatt mintha meleg és puha és ölelni való volna egy rövid ideig az egész világ. Másrészt elfogott egy butácska vágy, hímeknél, nőstényeknél egyaránt fellelhető, hogy ÉN legyek azon a mosoly-ráncon, énrólam szóljon az a nevetés, a játék az arccal, a testtel és énrám szegeződjön az a mély szempár és én legyek abban is benne. Hogy a titkok mélyén én lapuljak a bogár fekete centrumában, az az én, aki jobb, mint én és akinek köszönhetően én is jobbá válhatok, meg ő is, a fekete szembogár mélyén megbúvó titkok hordozója. A sorozatnak olyan töltete volt itt, ma számomra, mint egy fejes (vagy segges-ezt könnyebben össze tudom hozni) önmagam szeretetre méltó és már oly régóta tüskédző oázisába (tudjátok: vízesés, dús növényzet, gyönyörű víz, csiripelő madarak, és dzsungeli hangzavar – mint egy tisztességes Fa-reklámban) és felüdülnék benne. Mialatt elmerültem a fotókban: szerettem önmagam. Mindig szeretem, de most hangosabban, erősebben, mosolygósabban. Erre képes egy alkalmi fotográfiákból összeállított, egyáltalán, vagy alig-megmunkált fotó-sorozat. Mert a megörökített csodálatos által kicsit én is csodálatos lehetek. Kicsit és kevés ideig, a vizuális élmény droghoz hasonlítható pillanat-mámorában olyan, amilyen amúgy sohasem: ideális.
Köszönöm.
S te, kedves olvasóm, bár zsong a fejem a megosztani való gondolatoktól: amint meg tudom csapolni rendesen, nyelvedre, szavaidra lefordítva a duzzadó buksimat – jelentkezem. Öleljen addig napsugár és csak neked susogjanak hajnalban a jég-virágok.