Ma megint havazott. Elege van már belőle az embernek így, március környékén, főleg ha lehet tudni, hogy olyan, mint a tiszafa virága, hamarosan nyoma sincsen.
Apropó tiszafa. Előttem egy négyszemű ablak, fölötte még kettő szem, mely szintén nyitható. A kilátás maga nem okoz maradandó esztétikai károsodást de az érzékek lenyűgözését sem katalizálja. Könyvtárból kandikálok kifele. Csend van, lapok sercegnek, meg a hippi kinézetű srác laptopján a billentyűk csattognak néha. A folyosóról hang szűrődik be, amúgy csend van, álmosító így kissé kényelmetlen csend. Ma reggel, mikor megérkeztem Foucault Szexualitástörténetét tanulmányozni még szürke volt minden. A négy ablakszem a filológia épületének századfordulós éleit, szegleteit mutatja, a képbe egy tiszafa szertenyúló ágai pofátlankodik bele. Néhol felbukkan egy-egy galamb az épület tetején. Ott bambulnak egész nap. Az épület kopott. A tiszafa is az, a galambokról meg már nem is érdemes említést tenni. Most is ez a kéményen gubbaszt. Meg még ott van még egy, csak annak csak a farktollai látszanak.
Mint fentebb is szemléltetni próbáltam: magát a képet inkább meddőnek, mint termékenynek lehetne nevezni, de az ember az ilyen képpel nem is igazán szokott foglalkozni, leginkább átsiklik a szem rajta.
De hullani kezdett a hó. Egyszerű elem egy képben, különböző fotómanipulációs eszközökkel könnyű ilyesmit generálni.
Mégis.
Mivel az épület patkó alakú és a homorított oldala keletnek néz, valamint a szél, ami a havazást jobbra-balra tereli kelet felől fúj: páratlan játéknak lehettünk tanúi. Mintha egy bécsi üveggömbben, annak a varázsvilágában találnánk magunkat: az élmény figyelmet lekötő és elvarázsoló is egyben. Az óriási pelyhekben már-már inkább potyogó mint hulló vargabetűket írt le szálltában. A libbenő hópelyhek és a tiszafa lassan behavasodó, méregzöld ágai elképesztő hatással vannak a könyvtárban tengődő agyakra: a szemek a lapokról az ablakokra szegődnek, nagyra tágulnak, az arcok mosolyognak s tartson bár mindez csak egy pillanatig, az élmény, illetve ennek (ki-)hatása több órán át tart majd.
Az ég majdnem fehér, most teljesen oldalról mozgatja a körkörösen a szél a pihéket, így olyan, mintha fenyőmagvakat látnánk hullani, csak épp lassított felvételen és nagyobb ívben, szélesebb pályán keringve. És hópelyhek vannak a fenyőmagvak helyett. Mennyire eltérőek, mégis milyen könnyen lehet asszociálni őket.
Lassan befejezem a leírást. Csak figyelmem hivatott igazolni úgyis, ám mostanra már lankadt, annak-előtte meg inkább a képi hatás kidolgozása foglalta le, mint mondjuk a hópihék számolgatása. Tehát hazugság az egész. Alig egy páran emelték fel a tekintetüket az olvasásból a havazás kedvéért és az arcokon több fintor volt mint a mosoly. De kit érdekel: jó volt elhinni, még ha nem is volt igaz. Még ha tudjuk is, hogy annak a hitelessége, amit elmondtam: kétes.
Ám az is lehet, hogy az utóbbi a hazugság. Így mindenáron hinni kell valamiben. Négy lehetőség van, ezek közül kell választani: vagy az egyik igaz, vagy a másik(ez esetben értelemszerűen az ellenkezőt állító kijelentés a hamis). Vagy mind a kettő igaz, ami kétségbe vonná az olvasó józan eszének a józanságát, vagy mind a kettő hamis, ez esetben egy felettébb szkeptikus olvasóval állunk szemben. Kellemes időtöltést a kérdésekkel.
De, hogy segítsek: lehet-e egy szövegben teljesen megbízni? Lehet-e egy szöveggel szemben teljesen bizalmatlan lenni? Hisz a szöveg olyan, mint az ember... a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, mind-mind benne vannak.
Elnézésed kérem, olvasó, a kis tréfáért. Remélem azért derültél rajta.
2010.03.15.
