Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.
Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.
Csendes volt, amúgy, visszahúzódott. Alapból is egy olyan folyton mosolygó, éles szemmel figyelő-fajta volt, foglalkozása pedig még inkább ráerősített erre az amúgy ösztönös szemlélődésre. Csöndbe burkolózott, meg cigarettafüstbe. Senki sem figyelt rá, csak illemből (jól nevelt polgári közösség volnánk), no meg azért, mert ő volt az egyetlen nő a társaságban. De amúgy kezdetben senkit sem érdekelt. Én azt sem tudtam, hogy hogyan került közénk. Ám ahogy öregedett az este, ahogy mélyültek a fények, ahogy az árnyékok kitelni, a cigarettafelhők meg sűrűsödni látszodtak, úgy került ő egyre inkább a figyelem központjába. Az öblös poharak agresszíven teltek újra a vörös nedűvel, hogy még agresszívebben ürüljenek ki, aztán teljenek meg, nemsokára, újra.
Maga a lokál kellemes volt, kimért és tiszta alkonyatkor, mikor összeült a társaság. Éjfélkor már azonban nem tudtam volna elképzelni ennél pajzánabb helyet a földön. Az andalító zene lassan ritmusosra váltott és a charleston meg a hasonló műfajú hangoknak köszönhetően erősen lüktetni kezdtek a nyakon meg a halántékon az ütőerek. A szobák koszos-fehér falán a puritán menta-zöld csíkok dús fantázia-vonalakká változtak át s a kimért fényű lámpák sugarai később már az ember ágyékát is nyaldosták, nem csak a fal felületének egyenetlenségeit.
Ő is ivott, bár ő másképp, más miatt. Mi ünnepeltünk a borral, ő azért fogyasztotta, hogy nőiessége megbírja sóvárhó hímségünk perzselő lángjait. Ahogyan egyre inkább kezdett ráirányulni a figyelem úgy kezdte elfogni a bizonytalanság. Tetszett neki, imponált a figyelmünk s a figyelem mögött az ágaskodni vágyó hímtagok sokasága, de még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelemmel. Tanácstalanságában alig észrevehető, diszkrét mozdulattal hajtotta ki a kezében lévő borral teli poharat. Arca pozsgássá vált, ajkai vörösre duzzadtak, mellkasa kidomborodott s finoman homoruló hátának köszönhetően csípőjén a könnyű anyag rögtön feszülni kezdett, elővillantva dús testének domború vonalait. Teste már tudta, ő még nem. Zavarában, hogy ekkor már mindenki rá figyelt, nevetni kezdett, először szendén, jól nevelten, visszahúzódottan, majd hátrahajtott fejjel, édesen pazar nyakát és feszülő dekoltázsát elő-elővillantva. Az átalakulás csendet szült köré s ebben a csendben mindennek meg kellett állni egy pillanatig. A muzsika, az izomrándító fények, a levegőben lóbált, folyton ürülő poharak, a vér áramlása az erekben, a folyton vizslató tekintetek: mind-mind megállapodtak rajta, hogy pofátlanul kiélvezzék ezt a gondolat-bizsergető metamorfózist. A pillanat csendje után minden lavinaként duplázódott meg: a menta-zöld vonalak már nem csak a heréket de a torkokat is szorongatni kezdték, a zene a velőkig hatott, a bor egyenesen az ágyékokba áramlott és a tekintetek kereszttüzében ő már nem volt más, mint a polgári neveltetés és az illem által tiltott préda, a meztelen.
