A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metamorfózis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metamorfózis. Összes bejegyzés megjelenítése

szerda, március 02, 2011

Metamorfózis

 Alig tartott néhány percig az egész, alig pislogtam néhányat és máris ott voltam, ahol elkezdtük, vagy ahol elkezdődni látszott ez az egész. Érdekesek az átalakulások apró mozzanatai, mikor, alig észrevehetően minden elkezd mozogni egy az azt megelőző mozgással való ellentétes irányba, és a mozzanatok szilánkjai szinte nem is válnak el egymástól, de mi (mi?) már olyankor tudjuk: megfellebbezhetetlen változás tanúi vagyunk. Ez az állapot olyan, mint mikor az ember lebeg, mert épp vízbe csobbant vagy álomba, vagy gravitációmentes térbe és csak létezik a térben háttal előre elmozdulva, miközben lesi alig-alig összehúzódó pupilláján keresztül a változást. Egy változás sok változást eredményez és a metamorfózis szükségszerűsége, gondolta, hogy a metamorfózissal a mindenség egy kicsit együtt metamorfozáljon, ezáltal visszaálljon a régi balansz, minek köszönhetően olyan nagyon egyensúlyban tudunk létezni a világgal, ha épp akarunk. Az átalakulást fény követi és zárja, dobhártyaszaggató a zaj, a képek meg kiégett fehérséggel vesznek körül mindent, ami a fény útjába mer állni, s egy kicsit minden átlátszóvá válik, kicsit minden veszít tömörségének immáron valamennyire feltárt titokzatosságából és ez a felszabadult éltelenség és színtelenség kitölt mindent, apró, fura lények ( melegek és sebesek) szaggatják fel, mardossák le a húsom a testemről, a csontjaimról, meglepően lassan, nem is érzem az egész procedúrát, csak a fejem szédül kicsit, mialatt a fény spirálisan keresztül-ível rajtam, a fejemen meg a mellkasomon, és hirtelen megérzem azt a bizonyos állapotot, ami az embert az álmok peremvidékének a kietlen tájain szokta elfogni, azt, hogy vagyok és talán nem leszek, és lehet, hogy ha mégis, akkor másképp, mint az álomban, a tésztává gyúrt fáradtság mint érett banánról a héja, leválik és testetlenül, azaz egy másik alakban fogom folytatni azt, amit elkezdtem és aminek valószínűleg csak mérföldköve a halál, állomása az semmiképp sem lévén. Hátraível a testem, látom, amint a fényes melegségben elpárolognak testemről a szőrszálak, a pórusaim megnyílnak és én beletágulok valamibe, ami mint élmény és mint parafiziológiai tapasztalat eszméletlen tág és egyben majdnem teljes egészében megfogalmazhatatlan, ám ha mégis képpel élnék azt mondanám, hogy valami olyan lehet, mint mikor egy szikla szellővé változik (bár sem szellő, sem szikla nem voltam ezidáig, vagy nem emlékezem), halk, könnyű és légies mozdulat, a fénybe belereped a bőröm, a húsom marja le a karomról a fény, csontjaim részben szétolvadnak és én látom, bár szemeim már rég kifolytak, hogy egy új, eddig még meg nem tapasztalt állapotba kerültem: láttam a folyékonnyá olvasztott testet, amint a sárba veti a robbanás, majd betakarja a törmelékkel, amit majd a porfellegek halk pernye képében fognak betemetni utána, láttam a röpülő tankokat és a rohamkocsikat tollúként hátraszaltózni a levegőben, láttam a röpülő emberek tömegét és valahogy, valamilyen az öntudatomnál mélyebbről jövő okból kifolyólag nagyon távol állott a borzalomtól bennem ez a kép. Ez a kép, az eleddig megtapasztalt képeket mind felülmúlva valami megtörhetetlen egyensúlyról árulkodott, melyben a mindenséget átfogó harmónia délibábi képe villant elő. Tudtam, hogy halott vagyok, tudtam, hogy a többiek is azok, akik itt körülöttem röpködnek szerte széjjel, de ez a kép, ez az állapot átértelmeztette velem az összes többi képet és a többi, immáron átértelmezett kép hatására ez a kép is megváltozott s ezalatt a folyamat alatt állandó csupán egy maradt: a meggyőződésem, hogy az, ami itt történik már megtörtént, még meg fog történni és azon túl, hogy a világ még a káoszban is gyönyörű: káosz valójában nem létezik. Csak kiindulópont nincs, csak a kapaszkodó hiányzik, hogy a tudás fonala aztán végigvezessen a tapasztaltakon keresztül a lehető legteljesebb megismerés felé, ami egyben felismerés is: hiszen mindent tudunk már, amit tudni lehet. Míg a levegőben pörögve figyeltem a darabjaira robbantott világom: egy új világot láttam születni, benne minden, ami volt már, ami lesz még és ami, önnön teljességében úgy, mint az egész függvényében helyes, töretlen, tiszta és jó.