A következő címkéjű bejegyzések mutatása: monológus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: monológus. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, július 31, 2012

az légy


Feloldódik a város az alkonyi csendben.
A felhők színe, meg az égé,
meg a habos csíkkal a repülőgépé
enyhén illuminált, pazar lelkű
és pezsgő fantáziájú festő
színeinek finom keveréke,
ecsetének könnyelmű vonásai.
S mindez valami megnyugtató,
kiegyensúlyozott rendben.

Csönd vagyok, csak csönd, neked.
Ha vártál lángot, az nem lehetek.
Fölém hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Azt hiszem öregedni kezdtem.
Idézetekkel telik meg a fejem
s a testem már nem működik nekem
csak neked.
Ezt egyféle szeretlek-nek vedd,
ha veheted
s tedd, ahova tenni jónak véled,
nekem nincs dolgom már ezzel.
Én csak szeretlek téged.

Nem akarlak magamnak.
Másnak sem akarlak.
Azt akarom, lelkem, az maradj, magadnak,
aki mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.
Pezsdítő ágyék, pihenő váll, büszke halánték
és ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,
mondanám. De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,
mi lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett
mind-mind bezáratnám, csak a fönti néhányat
eszközölném ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.


Az légy, aminek lenned lehet.
De ne engedd szabadon önző feled,
az önzetlened mélyebb és tisztább
és tudom, hogy önző ez most tőlem,
de én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,
bár nem belőlem van, mégis kitölti űröm,
valahogy enyhíti a legtöbb bűnöm.


Nem akarlak magamnak.
Másnak sem akarlak.
Maradj meg te örökkön magadnak,
magaddal változz és magaddal telj ki.
S engem engedj mindezt megfigyelni.


vasárnap, július 08, 2012

Bella és a történet-ember.

A szokásos nyári dögmeleg volt. Bella nem találta a helyét a lakásban. Ő oroszlán volt és egy oroszlánnak nem ketrecben a helye, pláne nem ilyen rekkenőségben. Egy pillantás a tükörben és már tudta, hogy ma egész nap kint lesz. Nincs sok pénze, de nincs is szüksége sok pénzre ahhoz, hogy mindenkit elkápráztasson. Bella szerette az embereket elkápráztatni. Ilyen volt ő: káprázatos. Bella káprázatos teremtés volt és ezt tudta is magáról. Teste minden tekintetet magához ragadt, főleg ilyenkor, nyáron, mikor minden ruha feszült rajta. Alacsony volt, az átlagnál alacsonyabb. De feszülő melleine A tartása viszont egyenes, már-már katonásnak ható volt, a magasra szegett állának, magasan ívelő szemöldökének s nem utolsó sorban a testéhez viszonyítva picit talán kissé nagy, ám formás, feszes melleinek köszönhetően alacsonysága soha senkinek sem tűnt fel. Ahol Bella megjelent, ott ő dominált. Nem csak a testét tudta használni, de a gondolatait is: mindig tudta, hogy meddig mehet el egy férfival a vitában, annak függvényében, hogy mit szeretne tőle elérni. A nőket általában lenézte meghunyázkodottságuk, behódoló viselkedésük miatt, őt viszont minden nő irigyelni látszott s ez számára jól is volt így. Nem találni a városban senkit azokból a körökből, melyeket látogat, aki szembe merne szállni vele. Volt valami a vérében a Fridáéból, vannak, akik azt állítják, hogy távoli rokonságban áll a Kahlo-családdal. 

Nem volt jó módú, de sohasem törekedett meggazdagodni. Szerette az egyszerűséget, konyhájában, Ffürdőszobájában minden a célszerűséget szolgálta. Két dologra volt büszke, saját magán kívül: a könyvtárára és a ruháira. A könyvtára összesen négyezer háromszáznyolcvanöt kötetet tartalmazott, s könyvtárának tetemes százalékát olvasta, már többször is. Semmi sem tudta úgy szórakoztatni, mint egy jó könyv. Az emberek kényelmesek, szeretnek a rutin mentén cselekedni, az állatokért nem igen rajongott. A növényekért odavolt, viszont unta gondozni őket. Utazni szeretett s a könyvek révén oda utazott, ahová épp kedve volt utazni. Akkor hagyta abba a kiruccanást, mikor kedve volt abbahagyni. 
Ruháit maga varrta. Divatosak voltak, merészek és pont rá voltak szabva. Ügyes kezének köszönhetően egy-egy ruha néha hat-hét átalakításon is átesett, míg elnyerte végleges formáját, de ha nagyon szerette, még néhányszor változtatott rajta itt-ott, a divattól függően. Nem volt nagyon sok ruhája, körülbelül tizenkettő-tizenhárom ruha-együttessel rendelkezett, szigorú szabályok között tárolva annak függvényében, hogy milyen alkalomra voltak készítve. 

Bella 8 nyelven beszélt folyékonyan és 10 nyelven tudott szöveget írni. Ezzel kereste a kenyerét: fordító volt. 

zuhogott az eső. ez mindig megnyugtatta. az írógép kattogott, a kisujja még szokta a nemrég megjavított billentyűket. belekortyolt a kávéjába, majd felvette a cigarettát és meglobogtatta a levegőben. nem bírta az ízt a szájában, viszont a levegőben a cigarettafüst számára a múzsa közelségét jelentette. az ablak az íróasztal előtt volt, a függöny a visszafogott légmozgástól folyton meg-meglibbent. beletúrt  hajába. a hőség a szobában rekedt, a kinti hűs levegő még nem érkezett a szobába beáramlani. 

nem tudja folytatni. kész. nem tudja folytatni. minden szöveggel ez van, ez a kurva megrekedés. pedig látta már, ó, annyiszor látta. mindig oda ül a kocsmában, abba a sarokba, ahonnan az egész termet be lehet fogni egy mérsékelten nyilvánvaló tekintettel. ő is bejön, majd' minden este ott van, iszik és flörtöl és mesél. jól tud mesélni. az emberek hallgatják, körülülik és kérdezik, majd hallgatják. hamarabb azt hitte: azért, mert szép. mert testének adottságai diktálják a férfiaknak és a nőknek is egyaránt. de nem, ő, egyszerűen el kell ismerni: tudott mesélni. 

aki mesélni tud, mindent tud. akinek történetei vannak, az a világ legértékesebb embere. minél több történeted van a világ számára a világról, annál stabilabban létezel a világban. ez nem spekuláció, nem hipotézis hanem tény. rágyújt a cigarettára, belekortyol a poharába, hátra hajtja a fejét, s félig behunyt szemmel hallgat egy pillanatig. majd, ugyanúgy, ugyanazzal a test-tartással mesélni kezd. ilyenkor minden megváltozik a kocsmában. a füst lassabban gomolyog a fejek fölött, a figyelő tekintetek mintha a testébe fúródnának, az ő testébe s a testén keresztül a történetei testébe. a székek halkabban nyekkennek, a kocsmára jellemző alapzaj is mintha elhalványodna, a fények meg eltűnnek a teremből, köréje koncentrálódnak s ő mintha vászon lenne, a teste vásznára festené fel, tetoválná belé a testébe a történetek képeit. miközben mesél: játszik. hogy kinek játszik, azt nem tudni, de átkozottul jól csinálja. minden szereplő más-más test-tartást igényel, szereplőnként változik az arckifejezése és a hangja árnyalata is folyton alterál. neki, a mesélő, a történet-ember számára ő konkurencia kéne legyen. de ő, a történet-ember, a kétnaponta egy-egy tárcát, karcolatot, novellát megíró fiatal író számára nem konkurencia, hanem egy másik dimenzió. ő az egész testével mondja a történetet, míg ő, a történet-ember csak a szavaival. a szavak, leírva, nagyon üresek tudnak lenni. csupaszok, szárazok, majdnem használhatatlanok önmagukban. csak mondatokban válnak szervessé az olvasó számára, minél több a jó mondat, annál inkább érthető egy-egy szó s annál inkább személyes a történet amit a mondatok mesélnek. de ő... ő szavakban mesél. néha, mikor már túl részeg, már csak szavakat lövell a levegőbe. ezek a szavak élnek. ezeknek a szavaknak nem csak élük van, de mélységük is. hangjával a füstbe belerezonál, s a borgőzös tekintetektől kísérve a szavak életre kelnek, történeteket szórnak szét a hallgatóság között és mindenki réveteg tekintettel, már-már extázisban figyel a szavak körül vibráló néma történetekre, mialatt ő már pakol, taxit hív és haza viteti magát. 

el kellett ismernie: csodálta őt. mi több: tisztelte őt. és az a hetente két-háromszor megismétlődő csodálat- és tisztelet-akkumuláció az idők folyamán szerelemmé változott. ha, valamely ok folytán el kellett utazzon nem bírt nem rágondolni, főleg este, mikor magányosan feküdt egy-egy hotelszobában, vagy a kisebb fogadókban, ahol épp megszállt. hangja, a cigarettafüst, ami glóriaként övezte dús testét, a társaság, mely majd felitta tekintetével... ilyenkor valami nedves, zaftos álomnak tűnt, irracionális valótlanságnak, amit csak azért álmodik az ember, hogy ne kelljen a hétköznapi rutin unalmas szürkeségére gondolnia. aztán, ha ismét hazakerül újra meg újra megbizonyosodott róla: ő valóság. néha kétségbe esve kellett azt is tapasztalnia, hogy ő a valóság, számára, a történet-ember számára. sokszor használta fel a sztorijait egy-egy novellájához, karcolatához, mindig pedánsan ügyelve arra, hogy jól átgyúrja a sztorik húsát, de a magja, szerinte mindig teljesen nyilvánvalóan, nem az övé. lopta. tőle. 

igazából nem irigyeli. volt idő, amikor irigyelte, az irigység átalakult csodálattá, babonázott szerelemmé. kellett neki, mint valami drog, vagy mint az étel, mint a víz, az ágy, a levegő.  

sohasem beszélt vele. szégyellős volt, pedig mindenki meg volt győződve róla, hogy ő egy nagy nőcsábász. szégyellős volt és kiábrándult és ez, tudta, rossz kombináció. de ő, a kis, füstös kocsmában, ő mindig reményt adott számára, hogy van még esélye. hogy boldognak lenni-e, vagy jó történet-írónak, vagy valami másra, azt sosem sikerült magának ilyenkor megállapítani. a remény angyala lett számára. bizalmat kapott. az élettel szemben. saját magával szemben. s most őt akarja megírni. ez szánalmas, egyszerűen szánalmas. 

még egyszer beletúrt a hajába, sóhajtott s az írógép billentyűi ismét kattogni kezdtek. 

Tisztelet övezte a városban a tudásáért. De leginkább a meséi miatt csodálták ők az emberek. Amikor megjelent a törzshelyének számító kis vendéglő teraszán minden szem a mozdulatait kísérte. Miután egy darabig egyedül ült az asztalnál és ezalatt olvasott, vagy a tér eseményeit szemlélte, felállt és bement a vendéglőbe, a bárpulthoz, italt rendelni. Ez volt a jel: Bella mesélni fog. Tequilával kezdte mindig. miután egy pohárkával felhajtott arca kikerekedett, tekintete még inkább áthatóvá vált és tartása meglazult picit kevéssé. Az emberek köréje gyűltek, csendben figyelték, várták, hogy mesélni kezdjen. És akkor egyszer csak Bella mesélni kezdett. A vendéglőben a duruzsolás elhalt s nem mozgott más, csak a füst a levegőben, meg Bella érzéki ajkai között a ki-be settenkedő levegő. Hangja búgott, érzéki volt és már-már drámai. Történetei viszont színesek voltak, a hangját is színessé tették s a sűrű füstben, melyet megtört néha egy-egy fény-nyaláb az utcáról, vagy a lámpákból attól függően, hogy mikor mesétl mesélt Bella. S amikor mesélt: istennő volt. Történetei olyanok voltak a hallgatósága számára, mint egy mindig tisztán tartott ablak a világra: ezen az ablakon keresztül nemcsak a távoli világot vélték megtekinteni, de a világ hozzájuk közel eső, hétköznapi része is más megvilágításba került. Ha igazán figyeltek, néha még önmagukat is látták meg-megcsillanni az ablak üvegében. Ilyenkor könny szökött a szemekbe és vékonyra préselődtek az ajkak ám lehajtott fejjel is tovább hallgatták Bellát. Bella volt a mesélés alatt mindenük: az úrnő, a messiás, a próféta, a jobb holnappal és a szebb jövővel összekötő reménysugár. Történeteiből mindenki tanult, sőt, történeteit szegényesebb formában tovább mesélték mások, akik szintén tovább mesélték más embereknek, idegeneknek, s minden történet így kezdődött: "Valahol messze, egy kis baszk városkában van egy Bella nevű nő, akinek meséi csodákra képesek."

Meséi és a varázsa ellenére Bella magányos volt nő volt. Néhányszor nekifutott egy-egy kapcsolatnak, de egyik férfit sem találta méltónak arra, hogy beleszeressen. Az emberek lassan kezdtek belenyugodni, hogy Bella egyedül él, már beszédtémaként is csak ritkán merült fel, mikor valami megváltozott.
 
Úgy kezdődött, h Minden úgy kezdődött, hogy egy Paolo nevű férfi érkezett a városba. Több időt is itt kellett töltsön, valamely üzleti ok folytán. Egyik este Paolo nem akart korán lefeküdni, így gondolta, hogy a hozzá legközelebb lévő vendéglőbe néz be s ha már ott van, meg is vacsorázik. Mikor azonban megpillantotta Bellát...

kedd, május 22, 2012

válasz K-nak a(-z idő híján fel nem tett) kérdéseire

Finom mozdulatok hátán lapuló, bús hajzuhatagok.
Egy perc csak éltem s mitől féltem (ha féltem):
Bekövetkezett. Az életnek egy pillanatra vége lett.
Majd folyt, lomhán, tovább.

Az idő, a nem létező anyagcsere-szegmens
beletenyerelt a tudatunkba, nagyon.
Időben kell élnünk az időben, mer időnkkel
nem élhetünk időtlen, grimaszolnád, reszketve
időtlenségemre s néznél rám, mint idő által
többszörösen lefejezettre.

Persze, mondanék én is valamit erre,
válaszként akár,
vagy egy képzelt idő-vádbeszédre,
mintegy a védelmemre,
néhány szót, néhány gondolatot bár, de
nincs idő.
Pontosabban: van s éppen ezért sürget,
te meg már-már ügetve sietsz
egy másik stációra,
előtted ismét kávé lesz (vagy tea, vagy kóla),
te meg beszélsz, vádolsz, lesajnálsz, kiosztasz
másokat neki, vagy éppen őt saját magának...
Ez volt az akció.
Reakcióra nincsen már idő,
rohannod kell, pulzusod
(a kávétól vagy a kólától) nő,
meg különben is: mi újat mondhatna neked
a különböző stációba rekedt
halandó-emlékezet
által alig követhető arc, meg hang
meg a temérdek arc mögötti gondolat-halmaz?
Lehet, hogy ezt-azt mind tapasztaltak,
de te, persze, tapasztaltabb vagy,
ők csak csajszik meg "faszik" s ami a lényeg:
hogy hangod hallasd, végtére elérted
s hogy elmeséld magad
s kiadd magad alig szerénynek,
regénynek,
eszelős, direkt, merész nőszemélynek,
ösztön-lénynek,
aki mégis mérnöki mércével tervez.
Persze kritikára nincs idő a tervhez,
s a tervnek, hitelesség avagy következetesség
(s ezáltal józan ész) híján kártyavárnyi
stabilitása sincsen.
A rosszt tervért valaki szenvedhetne, akár.
Te meg, mint általában, idő-bilincsben,
így magad felelősségre vonni, kibúvót találva:
nincs időd.

Szenvedhetne, bizony.
Ott van, például, a hat évvel ezelőtti énem,
na, ő szenvedne keményen.
És vannak mások, most, akiket a hasonló,
felszínes tervek fölötti ácsorgások szoktak volt
padlóra küldeni.
Igaz ugyan, hogy nemesít a bibi,
de kerülni kéne, ha lehetne s csak
néhány pillanattal kell időzni többet
egy-egy bután megtervezett
tökéletlen terv-tervezet
felett.

Érdemes, ugyanis, időt félretéve,
le-lelassulni a komoly dolgok fölött.
(bár mindezen fenti élet-felfogás kérdése,
a fájdalom, érezted talán, egyáltalán nem az.)



szerda, április 11, 2012

pillanat


Kádban. Vagy párás nyári alkonyatkor. Vagy
mikor a taxis tankolással barmol.
Mikor téli estén a hideg jégvirágot karcol, vagy
mikor piheg csendben melletted valaki.
Kávé mellett, a hajnali csendben.
Árnyékos fűben a déli melegben.
Kórházban, mikor már hat a nyugtató.
Jegypénztárnál, ha nincs sor és nem siet az ember.
Tömegben, ha csak úgy odatévedtél, vagy
tetőn, mikor nem tombol, épp csak simogat a szél.
Víz felett,
víz mellett, vagy
vízben.
Ha lelkiismereted aránylag tiszta, sötétségben.
Írás előtt és
írás után és
közben is, ha szerencsés vagy és nem sürget valaki.
Néha álmodva,
vagy alkoholos révületben.
A hirtelen elkapott, meleg tekintetben.
És halál előtt is, gondolom.
Szeretkezés alatt, ha őszinte a játék, vagy
szakításkor, ha meglepnek vele.
Ha alkonyi árnyékok nyúlását figyeli az ember, vagy
ha kullancsot keres, kirándulás után, a testén.
Szerkesztett kép fotózása közben, vagy
rajzoláskor, ha nem csak úgy firkálgat.
Ha csak úgy firkálgat, akkor is.
Koncerten, kotta lapozásakor.
Ária előtt és van úgy, hogy ária után is.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és nem jön.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és épp megérkezett.
Közönség elé kiállva, az első néhány másodpercben.
Kitágulnak a csend körei,
                   az idő körei és
új értelmet adnak a pillanatnak.

vasárnap, április 08, 2012

nulla óra

könnyen megbomló, kénes szerkezetek
válnak köddé, olvadnak vízzé, forrnak szénné most.
ez itt egy nulla óra.
levedlett előítéleteinkre, csúnya tapasztalatainkra
könyökölve ülünk, egymással szemben,
egyre inkább egymásra hangolódva


nem kérded semmim és
nem félted semmid
új szél ez
csúcsokat élez
tejfehér habokba
halványan sejlő reményeket
az életből a sűrűt, a rengeteget

a rettegettet
talán. akár.

és nem mondod, persze, s lehet nem reméled
csak érzed
értékeled s amíg él
megéled

mert lehet, hogy csak egy röpke mozzanat.

és, persze: lehet, hogy nagy és örök és éget
mint a nap.

félelem nélkül
tavaszkor
tavaszban reményül
ébred öntudatra pillanatonként
minden pillanat.

vasárnap, július 10, 2011



Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.


A 31. napon


A 31. napon végre lejárt az önkarantén. Reggel automatikusan nyíltak ki a szemeim, hétkor üdén pattantam ki az ágyból. A kávé már csak formalitás volt a gyümölcslé meg a vaníliás almalekvárral meg vajjal megkent pirítós mellett. Már majdnem csak dekoráció.

Elkezdhetem.

Reggeli után felkapcsoltam a gépet, leszedtem az ágyról meg az íróasztalról a könyveket, a lapokat meg az ételmaradékokat és rendet raktam: kiporszívóztam, felmostam, port törültem, elmosogattam. Miután mindezzel kész voltam zuhanyoztam. A zuhany alatt az elmúlt harminc napra gondoltam, mindarra, ami megfordult a fejemben, a kis lakásban, meg hogy ebből mit akarok papírra vetni. Meg azt is, hogy mit lehet végül is megírni abból, amit meg akarok. Egy kisebb aggodalom-féleség villant át rajtam, de a víz elmosta, zajával, sugaraival.

Zuhany után ittam meg a kávé utolsó néhány kortyát. Lakótelep, körforgalom, nyüzsgő járművek, emberek. S én, a hetedikről. Még csak fölöttük állok. De ennek ma vége lesz.

Minden lehetségeset előkészítettem, ami az íráshoz segítségemre lehet: papír zsebkendőt, szőlőcukrot, vizet és magas kakaótartalmú csokoládét egyaránt. Kezet, hátat, nyakat ropogtattam, beállítottam a képernyőt az íráshoz és új lapot nyitottam, elneveztem harmincegynek. Miután mindezzel szinte egy mozdulat-ívben túljutottam, döbbenten vettem észre: nincs miről írnom.

Semmi konkrétról sem tudok írni.

De hát valahol el kell kezdeni. Az ember két-féle lehet: megfigyelő, vagy megfigyelt. Minden ember mindkettő, de általában dominálni szokott az egyik. Én megfigyelő vagyok. Ezért is volt nehéz az elmúlt harminc nap: más megfigyelt hiányában én váltam önmagam megfigyeltjévé. Szörnyű a csend, ami az ön-megfigyelést beburkolja és szörnyű szembenézni megfigyelőként a megfigyelt önmagammal.

A rutin állott be a leghamarabb. Reggel korán kel, meztelenül budizik, néha közben fogat mos, de olyankor budizás előtt mosakszik, amúgy utána (megspórolva egy extra kézmosást). Zuhanyozik, borotvál, reggelit készít, vakarózik, nyújtózkodik. Kávét szürcsöl, ami általában forró és tej nélküli (cukorral nem szereti). A reggeli után híreket olvas, videókat néz, majd a zenelejátszót keverő számválasztásra állítva olvasni kezd. Az összevásárolt könyvtárát belezi ki, ismét. Van, amelyik könyvet csak először. Másokat hatodjára, hetedjére.

A kezdet ívelő könnyedség volt. Előjöttek az antiszociális hajlamai és a hegyekbe, emberektől alig, vagy egyáltalán nem lakott területekre kívánkozott. Persze ehhez pénz is kell, meg sok minden, gondolta, úgyhogy, kispórolva a vonat jegyből, feltöltötte a tartalékait és egy hónapra elvonult az üres lakásba. Vigyázott, hogy a számlákat időben kifizesse, és egy hónapig ne zavarja senki és semmi. A kulcsot egy műanyag dobozba tette és a fedelét erős ragasztószalaggal lezárta és ráírta a kinyitás dátumát: 07. 31. az első két nap az akkomodálásról szólt. Hogy megszokja, hogy minden kommunikációs lehetőség ki van iktatva: telefonok, közösségi oldalak és főleg a személyes találkozások. Az első két nap szép volt.

Minden napra körülbelül fél könyv jutott, tíz cikk és egy film, közöttük hátgerinc és végtag-aktiváló gyakorlatokkal. Folyton írt volna, ellent kellett állnia az ösztönnek, hogy folyton le-írjon és meg-írjon. Meg egyáltalán: hogy írjon. Ez ellen ceruzát, digitális jelölőt használt: nem bírta ki, hogy ne rögzítse valahol a pontokat, amik kiváltották a gondolatait.

Miután egyik este (a kilencedik) elvették az áramot rászakadt a sötét és ő álmatlanul zuhant bele a város éjjeli zajától alig tompított csendjének a mélységeibe. A fotelben kezdődött. Nagy, krémszínű fotel, gyanús folyadék-maradványokkal a huzaton, amiket még a mosószer sem tudott eltávolítani (valószínűleg ezért is vásárolhatta meg olyan olcsón az ószeresnél). Ebben a fotelben kezdődött.

Hátra engedte a foteltámlát és próbált befurakodni gondolataival a város kintről beszűrődő, távolinak ható morajába. Ehelyett azonban más történt: a gondolatai rekesztették ki a szobából a várost, és mikor kiszabadult a lakásba a csend akkor előjöttek a sötétből a bezárt gondolatok. Nem követelőztek. Színesek voltak. Mindegyiket meg lehetett nyitni, el lehetett merülni benne. Olyan volt a lakás, mintha üvegből volna a padlója: az átlátszó lapok alatt színek, árnyalatok kavarogtak, minden lap alatt más-más és ha a lapokra állott érezte, hogy mi van alattuk. Ha akarta már merült is bele az átlátszó lap takarta emlékbe.

Ezután nappal aludt. Egy könyvet három-négy nap alatt olvasott ki, tíz cikket öt nap alatt olvasott el és egy filmet nézett két-három napig is. A rutin átalakult. Minden éjjel több lapba is belemerült, volt olyan is, hogy hatba, hétbe, egyszer tizenháromba is (de a rá következő napot végigaludta akkor). Nem volt semmi különleges az emlékekbe való merülésben, bár úgy fizikailag, mint pszichikailag megviselte. Újra a múltban lehetett, mint megfigyelő és végre megfigyelhette önmagát.

Néha elborzaszt, hogy mennyire ösztön-lény az ember. Figyelte a gondolatait, a tetteit, a reakcióit a környezetére a környezetében és folyton le-ledöbbent. Valaki gyengeségét úgy próbálta palástolni, hogy őt támadta, és ő a támadásból nem érezte ki az önmagával elégedetlen fogcsikorgatását. Máskor jeleket küldtek felé, későre értelmezett, halálra ítélt jeleket, kinyújtott kezek, szem-csillanások és mosoly-villanások, érintések és viszonzatlan ölelések formájában. A halott jelek egy utolsót sóhajtanak, mindig csak későre, mindig hiába: a jel-forrás megszűnt létezni, mire a címzetthez érnek. Vannak, akik játszmáznak. Sőt: azt kellett némi visszatetszéssel konstatálnia, hogy ő maga is játszmázik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt előzőleg gondolta volna. Kevesebbet hallgat. Kevesebbet figyel. Kevesebbet van jelen abban, amit csinál. Máskor olyan jelek érkeznek, amiket nem akar észrevenni. Nem szabad, nem engedi – valami. Mindig egy hang, mindig egy furcsa, majdnem kellemetlen érzés.

Érdekes volt megfigyelnie az orgazmusait. Az arcát, amint lecsukja a szemét és belesiklik az élvezetbe. Meglepő volt megfigyelni: kellemes látvány. Helyenként azonban tettetett volt, már-már erőszakolt. Hamis mozdulatokat produkálva már-már szánalmas volt önző vonaglása. Ilyenkor pirult az arca. Az ember nem feltételezi saját magáról az ágyban a hazudozást, ezért is meglepő a tetten érés. Meg még azért, mert ugyanolyan primitív és átlagos, mint a többi ember esetében.

Folyton azt szajkóznám, hogy nehéz szembenézni. Nem a másik szemébe nézni, azt álca mögül könnyedén lehet, bár kétlem, hogy ezentúl is annyira penetránsan fogok az emberek szemébe nézni. A saját szemembe nézni nehéz. Ott nincsen álca, egy adott ponton túl, egy adott csönden túl már nem lehet. Harminc egynéhány évem nem volt elegendő, hogy felnőjek. Lehet, hogy most kezdtem el ezt a folyamatot.

A harminc nap végéhez közeledve már minden egybefolyt. Egyszerre evett, emlékezett és pihent. Volt, amikor mindezt a budin ülve. Járása légiessé vált, úszott a kis lakás homályos csöndjében. A naptárra sokáig nem nézett, de sejtette, hogy már nem lehet sok ebből az egészből. Az áttetsző padló lapjai, miután kiszállt belőlük: elsötétedtek. Nem maradt más belőlük, csak a fogyó emlékekkel egyre terebélyesedő, szürke ködszerű gomolygások. Egyszer aztán eltűnt az átlátszó padló. Hirtelen történt az egész: hallottam kint valami zajt, az ablakra néztem és mire visszatekintettem a padlóra már a kopott színű parketta látványa fogadott. Rá tíz percre már aludtam, eldőlve az ágyon. Ma reggel ébredtem fel.

Úgy érzem: most tudom, hogy ki vagyok. Valahogy mindig mindenki távolról szeretne sokat a közelébe. Közelre már nehezebb figyelni. Közelre figyelni kényszer. Távolba nézni, távolba látni a motiváló. Félelmetes, hogy az ember a felületességébe még nem pusztult bele.

Miután kitettem az utolsó pontot is, végre felöltözök. Rendbe szedem magam és kimegyek, először számlákat fizetni, majd vásárolni. Közbe figyelni akarok. Az emberekre, a mozdulataikra. Meg akarok tanulni úgy látni másokat, hogy közben magamat is látom. 

vasárnap, június 12, 2011

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?
Hogy egyedül legyek.
És?
Mi és?
Egyedül vagy?
Nem.
Miért?
Te is itt vagy.
Miért, ki vagyok én?
Miért, ki vagy te?
Én kérdeztem előbb.
Nem tudom. De bennem vagy.
Ezt honnan veszed.
Mert mindenütt hallak.
És nem gondoltál a másik lehetőségre?
Mi az a másik lehetőség?
Hogy te vagy bennem.
Lehetetlen.
Ohó. Szóval lehetetlen.
Igen. Határozottan igen.
Ugyan miért?
Hát…. mert….
Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.
Igazad van.
S akkor megint: ki vagyok én?
Akkor mi egyek vagyunk.
Bizony. Egyek.
S téged hívnak léleknek?
Nem. De valami hasonló vagyok.
Mi?
Emlékszel az álmaidra?
Igen.
És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?
Igen.
És emlékszel, hogy miért zuhantál le?
Igen.
Miért?
Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.
És?
És utána ugrottam, hogy elkapjam.
És?
És elkaptam.
És meghaltál?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.
Nem haltál meg.
Ezt miért mondtad ilyen furcsán?
Felébredtél Kettős ébredés volt ez.
Éspedig?
Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.
Aha. Ez így nem érthető.
Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.
Ami miért jó?
Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.
Aha.
Mi ez a sok „aha”?
Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.
Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.
Láthatlak?
Tipikus... miért akarsz látni?
Úgy könnyebb ez az egész.
Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.
Szóval nem.
Nem.
Mit keresek itt?
Nyomokat.
Ezt tudom.
És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?
Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.
Pontosan. És ki ő?
Hogyhogy ki?
Hát kinek a nyomait követed?
Azét, akit követnem kell.
Igen, de ki az?
Egy nő?
Nem.
Egy férfi akkor.
Nagyon éles az elméd.
Ne gúnyolódj.
Pedig most lehetne.
Férfi, de ki az?
Te kell tudd.
De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.
Rendben.
Ki az?
Nem is sejted?
Nem.
Nyitsd ki a szemed.
Ki van nyitva.
Valóban?
Igen.
Akkor kit követünk?
Nem tudom. Valakit.
Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?
Az árnyékom. De az is az enyém.
Természetesen.
S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.
Bizony. Önmagadat.
Ez mért jó nekem?
Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.
Mit?
Hogy folytatni kell.
Miért?
Csak.
Ez nem válasz.
Pedig most: csak ez a jó válasz.
Merre?
Merre szeretnéd?
Előre.
De itt mindenütt előre van.
Akkor arra.
Merre?
Arra.
Így érzed?
Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.
Akkor arra folytasd.
És te?
Itt leszek, a nyomodban.
Árnyék?
Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.
Sötétség sincs?
Csak ha akarod. Akarod?
Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.
Legyen.
Köszönöm.
Mit?
Nem tudom. Csak köszöntem.
Köszönjük. Most indulj.
Mikor beszélünk még?
Még idejében.
Még idejében... mihez?
A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.
Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?
Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.
Vigyázz rám, jó?
Vigyázzunk magunkra. Indulj.

szombat, február 05, 2011

Múzeum és kávé


Muszáj kezdenem magammal valamit. Muszáj írnom, egyszerűen muszáj, csak abban reménykedek, hogy hamarosan rá tudom állítani az agyam arra, amiről valóban írnom kéne. S írjunk akkor.

...

Nincs kávé. Már az is elfogyott. Makaróni van már csak, meg valami harmadrendű hús-koncok a fagyasztóban. Meg porleves. A rizsből az utolsó adagot tegnap éjjel ettem meg. Tojás nuku, tejről csak álmodom, olaj, zsír passz és azt hiszem, hogy a fél vesémet odaadnám egy tányér rántott pulykamellért. Előrelátó voltam, mert megvettem egy nagy zsák pufulécet, még van belőle vagy hat csomag, most kínomban azt majszolom. Jó, mert amúgy minden számlát előre kifizettem, úgyhogy van áramom is, fűtésem is, még vizem is van. Néha zuhanyzom, a fürdés nagy luxus volna ilyenkor. Meg lehet vízbe is fojtanám magam. Még nem hülyültem meg teljesen, kedves világ, köszönöm kérdésed. Le vagy szarva, mert bezzeg ilyenkor nem kérded meg, hogy van-e szükségem valamire, olyankor bezzeg igen, mikor a számlámat feltankolják, mert tudod úgyis, hogy nagyvonalú vagyok s azt mondom, hogy semmi nem kell, aranyom, semmi. Igen: nagyvonalú vagyok és naiv. Tehát hülye. Mindegy, megette az egészet a fene. Csak fejezném már be végre ezt a szöveget..

...

Azért nem könnyű a magamfajtának. Azon morfondírozok, hogy milyen jó annak, aki minden nap bejár melóba, szocializálódik, azaz gruppenbe dolgozik, cigizik, kávézik, pletykál, lazsál, utálja a főnökét, nyúlja le a gémkapcsokat meg a golyóstollakat, mert az mekkora móka és csoportosan kapja a fizuját, minden hónapban ugyanakkor és csoportosan van kiakadva az országra, a törvényekre, a zsarukra, a cégre, a családjára, a kölykeire. Szerintem az ilyen ember szociális. Társas lény, a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében: csoportban örül, csoportban szív. Csoportban hal meg, csoportban esik depresszióba és csoportterápiára jár, hogy kezelje csoport-undorát. Meg teambuilding-re. És az ilyen boldog pára irigyli a magamfajtákat. Még sohasem vettem a fáradságot, hogy leüljek egy ilyennel és elmagyarázzam, mennyire kétségbeejtő a magamfajta magányos farkasnak a helyzete. Farkas? Ugyanmár... patkány inkább, csótány, vércse. Mindenképp valami pejoratív. De egyszer rossz pillanatomban megmondom valamelyiknek a magamét. Mert, az úgy van, hogy megbízzák a magamfajtát egy melóval. Agyból dolgozunk, így úgy gondolják, hogy megemelik ötszáz lejjel az amúgy gerinctelen honoráriumot, s akkor már olyan gondolatokat ringathatnak, hogy lehet túl is vagyunk fizetve. Na persze. A teljes összeg max. harminc százalékát kapjuk kézhez, mint előleget. Kiadják a melót és folyton jelenteni kell, hogy hogyan haladunk, a meló mely részénél tartunk és miért éppen ott és mi a tervünk, hogyan folytatjuk, aztán meg folyton belepofáznak, hogy „itt javítani kell”, „ott meghúzni” és „ezt a kis aprócska információt itt semmiképp sem tehetjük be így, írja át, fogalmazza át, fogalmazza körbe, maga szerencsétlen”. Úgyhogy már az is élvezet magamfajtának, ha nincsenek folyton mögöttem és nem lihegnek a nyakamba tízpercenként. Ugyanakkor valahol mi is szociálisak vagyunk. Csak bezárva egy átkozott apartmanba nem a könnyű annak lenni, viszont csak így lehet megírni azt a bizonyos könyv-valamit, amiért már fel is vasaltuk az előleget (ami már alapból stresszessé teszi ezt az egész melót). És akkor ül az ember a papírlapja, majd a gépe, majd ismét a papírlapja, majd ismét a gépe előtt és várja, hogy jöjjön a múzsa. A ribanc. Ugyanis neki olyan hülye beidegződése van, mármint a múzsának, hogy ha kellene jönnie, akkor fütyül rá, tesz magasról az emberre. Bezzeg ha nem hívja senki folyton ott lábatlankodik az ember agyában s próbálja elakasztani minden, az ember fejében fellelhető épkézláb gondolatot (ebben a mondatban sok volt a lábbal kapcsolatos szó, azt hiszem). Na és akkor ne tartsam ribancnak az ilyet... Pedig már csak egy kevés hiányzik. És épp a legrostosabb része. Az, ami megadja az egész szövegnek, a témának a teljes dokumentációnak az érveléseknek, indoklásoknak és a temérdek lábjegyzetnek a savát-borsát. A lényegét. És halok meg bele. Napok óta nem írtam semmit. Olyan, mintha meg lennék halva, csak a porhüvelyem és a beléje tömött gondolat-csonkok illúziója létezne csak és az is egyre halványabban és egyre kevésbé követhetően. S most még a hülye kávé is elfogyott.

...

Nem ma fogyott el, hanem tegnap este. És igen, függő vagyok. Ezt a drogot engedhetem és engedem meg magamnak, oké? És igen, érzem a hiányát, bizsereg a nyelvem alatt, mert amúgy általában hatot-hetet szoktam bevedelni naponta. Mindegy, hogy finom vagy rossz, hosszú vagy rövid, vásárolt vagy saját kezűleg készített. Kávé legyen. Érezzem az ereimben, meg a számban. Az orromban. Az agyamban.

...

Nem azért hiányzik, mert a testem hozzá van szokva, azaz függővé vált. Nem a testem vált függővé. Hat kávé után úgy tudok durmolni, mint a barnamedve, télvíz idején. Azért hiányzik, mert kívánja az agyam. Az ízlelőbimbóimnak kell. Luxus ez, ízorgia. Nagyon erős, domináns egy íz, aroma a kávéé, talán ezért is vált ki olyan erős, domináns érzéseket, emlékeket belőlem. Most nem tudok példát mondani, mert nem tudok kávét inni, mert elfogyott és mert nincsen pénzem: nem tudok után-tölteni. Milyen egyszerű és következetes az élet, igaz-e?

...

Az ablakom előtt két galamb ült a póznán. Az egyik hím volt, folyton hőzöngött a tojónak, aki ugyanolyan hülyén bambult, mint a felfújt társa, csak kevésbé jelentőségteljesen (s mégis az ő kegyeit kell elnyernie a tollborzolósnak és nem fordítva). Aztán odajött egy másik is, hím volt az is, mert a fent említett hőzöngővel úgy összekaptak, hogy erősen lengedezett a huzal, s mialatt ezek tépték egymást a tojó együgyű fej-kifejezéssel (a kicsi fejen a két nagy szemet és a csőrt a légzőnyílásokkal nem tudom arcnak titulálni) lipinkázott előre és hátra. Nem vonok le semmiféle lelkiekben mélyenszántó következtetést ebből az eseményből, csak jó volt nézni a műsort. És jó volt nem arra gondolni, hogy basszus, még alig pár napom van befejezni ezt a szöveget s leadni és utána boldog embernek lenni.
...

Természetesen csak abban az esetben boldog embernek lenni, ha nem halok bele előtte az épkézláb, a szöveghez felhasználható mondataim hiányába.

...

Vagy nem eszek patkánymérget ( vagy kínomba, vagy azért, mert már nem igazán lesz más ennivaló).

...

Na, eszembe jutott egy példa. Szeretkezés. Nem a szex jut eszembe, ez az állítás így nem lenne érvényes. A szeretkezést juttatja eszembe, azaz mindazokat a körülményességeket, amik a szexet szeretkezéssé változtatják. Az érintések, a csókok illata és íze, meg egyáltalán: a milyensége. Az érintések a függvények világában, azaz az ő x-e és az én y-om találkozik és hol találkozik és miért épp ott. Az egyenesek bámulatos dimenziója, amint mégis találkoznak a nagy végtelenben. S az ilyen találkozások komolysága, éleinek, domborulatainak fontossága. Meg az ilyen komoly és fontos találkozások hiányának a megszenvedése, mikor épp nincs. Valami ilyesmi.

...

Hm. Visszaolvasva az előző kis bekezdést két dologra jöttem rá. Egy: ha lejár ez a cécó a meló körül be kell csajoznom. Kettő: a kávéelvonási tünetek súlyosbodása a matematikából vett (nagy valószínűség szerint helytelen) példázások szövegemben előforduló gyakoriságával arányos. S a fenti azért eléggé arra enged következtetni, hogy ez itt már a vég.


Másik példa: az élmények, amiket az ember kávézás alatt csipeget össze. Nem dohányzom és ritkán iszom. Viszont bármikor lehet kávézni. Éjjel, vagy nappal, míg mások dohányoznak, alkoholt nyelnek vagy épp ők is kávéznak én vidáman, vigyorogva ücsörgök a rövid, vagy a hosszú kávém mellett és szocializálódok. Azt hiszem nincs sok olyan szocializálódós sztorim, ami ne kötődne a kávéhoz, kávézáshoz. Az erősen fanyar íz a számban, amikor feketén iszom, vagy a finom-keserű, balzsamos íz, amikor tejjel vegyítve hörpölöm ezt az ambróziánál sokkal, de sokkal faszább löttyöt s közben fél világgal beszélgetek, nevetgélek, vitázom, érvelek... ilyesmikre tudok gondolni.

...

Mi mindig ugyanazok vagyunk, a kávé, meg én. Csak más-más ruhában, alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz mérten. Egyik oldalon mi, a másik oldalon a világ. Milyen jó is ez!

...

Kell kávé! Most! Kell! Nem érdekel semmi, kell! Írni akarok és élni, adjatok kávét! Fele királyságomat egy kávéért! Meg egy szamár-múzsáért, de az már félig az enyém, ha van kávém...

...

Hehe. Van valami bizsergető abban, amikor pánikol az ember. Valami perverz és morbid. Valami beteg.

...

Szerencsére ezt az egészet csak terápiás okokból írom és nem fogja senki sem elolvasni. Ellenkező esetben félő, hogy hamar rácsok mögé zárnának. No nem a dutyiba, oda nem mernének beengedni, nehogy megfertőzzem a kedves delikvenseket, de a pszichiátrián biztos szorítanának nekem egy heverőnyi helyet. A sok gyogyóssal jól elvolnék, meg aztán: azokba kárt úgysem tudnék tenni s mivel önmagam szeretem: még a cipőfűzőmet is megtarthatnám.

...

Nézem a múzeum bejáratát. Folyton nyüzsögnek az emberek. Eléggé kultúr-város ez azért. Még a főnököm is elvitte a gyerekeit a most megnyílt grafikai kiállításra, pedig ő aztán nem művészet-faló ember-jelenség.

...

Az előbb azt álmodtam, hogy ülök egy csésze kávéval és beszélgetünk. Valami nagyon fontos dologról volt szó (már elfelejtettem mi volt az) és vitáztunk és neki lett igaza. Briliánsan tudott érvelni, nem tudtam kikezdeni a rendszerét. S akkor eszembe jutott, hogy ha innék belőle egy kortyot, akkor lehet nekem is jobban menne az érvelés de mikor meg akartam fogni a fülét, hogy igyak belőle, akkor elkezdett sikítani és több méteresre nőtt meg és még mindig visított, csak most már ordított is, hogy az összes ablak kitörött és fázni kezdtem, meg persze a fülem is fájt. És akkor felébredtem. Azt hiszem valahogy így nézhet ki egy elvonókúra. Kéne írnom róla egy könyvet.

...

Nem kéne róla könyvet írnom, mert itt van ez is a nyakamon és nem tudom befejezni. Ha most ember lenne fejbe lőném, ha puskám volna.

...

Kíváncsi vagyok, vajon hány született a múzeumban fellelhető művek közül úgy, hogy az alkotó vagy az alkotók kávé hatása alatt voltak. S mondjuk ha valahol ilyen felmérést olvasnék vagy ilyen tanulmányt, akkor megnyugodnék, azt hiszem. Mert igaz, hogy a múlt századforduló tájékán a zöld tündér módija dívott, oly módon, hogy versek és képzőművészeti alkotások is születtek ebben a témában, viszont a kávét, annak ambróziához hasonlító hatásáról kussol a világ. Pedig fontos dolog az ilyesmi. Nem mindegy, hogy a delphoi jósnő a rohadó, isten által legyőzött sárkány bűzétől látott a jövőbe, vagy csak szimplán be volt szívva a mérges gázaktól, amiknek semmi köze a rohadó mitológia-sárkányhoz.

...

Visszajöttek a galambok, csak most az egész klán itt van. Előszeretettel pottyantanak a járda világára. Azt hiszem ezt élet-iróniának nevezhetjük. Nekem legalábbis valami olyasminek hat.

...

Szánalmas vagyok. Nyállal összeragasztott pufuléc-állatkákat „alkotok”. Majd kegyetlenül megeszem mindet. Hát normális ember az ilyen?

...

Na, már az Eiffel-tornyot is sikerült összehozni. Azon röhögtem az előbb egymagamban (azt hiszem ezt is szánalmasnak lehet nevezni), hogy kiállíthatnánk ezt is a múzeumban. Lehetne mondjuk a címe valami olyasmi, hogy a „Kávétlanság tornya”, vagy „Alkotói válság, azaz a koffeinmentesség emlékműve” vagy esetleg „A kávétlan világ bábeli tornya”. Szerintem az utóbbi a legjobb, mert úgysem találom kávé nélkül a nyelvem. És szerintem abba kéne már ezt hagyni.

...

Az előbbi mondat javítása: az összes pótcselekvést abba kéne már hagyni és neki kéne állni már annak a harminc oldalnak. Megy az, csak akarni kell.

...

Javítás2: az összes pótcselekvést abba kéne hagyni és neki kéne már állni annak a huszonhét oldalnak.

...

Javítás3: az összes pótcselekvést hagyjam már abba és írjam meg már azt a hátralévő húsz oldalt. Na, egykettőre.

...

Szerintem sok közös van egy múzeumban meg a kávézásban. Ott van például a múzeum érték-őrző szerepe. Minden múzeum azért van, hogy az emberi kultúra értékes alkotásait, a kultúrát képviselő vagy a kultúrához tartozó tárgyait megőrizze, létezésének kontinuitását a lehető leginkább biztosítsa és mindezt úgy, hogy közben megosztja a kincseit a világgal. A kávé meg emlékeket, kedves arcokat, élményeket, illatokat, érzéseket és érzeteket őriz, és elég egy csésze kávé, hogy mindezt újra életre keltse az ember magának. Vagy akár a barátainak is: tegyük fel egy közös kávézás alatt meséli a többinek, hogy egyszer régen hogyan kávéztak épp, amikor valami fontos, vagy érdekes dolog történt. Vagy bármilyen kávé melletti sztorizgatásnak ilyen közösség alkotó és formáló szerepe van. És mindkettő jó dolog.

...

Rendben... tudom. Húzom a saját időmet... mérges is vagyok magamra... De akkor most tényleg nekiülök a melónak.

...

Még egy közös van a múzeumban és a kávéban. Tudom, hogy megígértem, hogy dolgozni fogok, de ezt muszáj leírjam, mert elfelejtem. Szóval: sok ember jó munkájának köszönhetően lehet élvezni mindkettőt. Sok-sok kéz kell ahhoz, hogy egy múzeum létrejöjjön, legálisan működhessen és sok ember jó-szándéka és odaadása szükségeltetik, hogy nyitva maradjon a látogató számára a sok őrzött, ápolt és megosztott kincs. Ahhoz, hogy kávét ihassak sok kéznek kell megművelnie a kávé-földet, ápolni kell a kávé-cserjéket, majd leszedni az érett szemeket, a kávébabot megszabadítani a gyümölcs húsától és megszárítani, megpörkölni. Valahogy úgy, mint a kávé-reklámokban. Mindez valahol önzetlenség is: a múzeumba dolgozók és a kávétermelők igazán boldogok lehetnek, mert szerintem sokan áldják őket, a múzeumiakat az igényes kiállításért a kávétermelőket a finom kávéért. S miközben írtam a fentit eszembe jutott, hogy ugyanolyan fontosak mind a kettő számára azok, akiknek igényük van a munkájukra. Mert: a múzeum ér-e valamit a látogatók nélkül és ki az ördög szemelné a kávégyümölcs-szemeket, ha nem inná senki sem ezt a keserű, fekete löttyöt? S milyen szép dolog is ez. Mármint, hogy annyira hasonlítanak.

...

Megettem a tornyot. Kicsit állott íze volt, de már makaróniból is csak kevés van, porleves semmi és a hús-koncokat már rég megfőztem és megettem. És közben még az is eszembe jutott, hogy ezt a két dolgot, a kávét és a múzeumot keverni is szokták: múzeumkertben egy kávét kellemes elfogyasztani és vannak olyan kávéházak, ahol műkincseket lehet fellelni a dekorációs tárgyak között. Hát nem csodálatos? Mármint lehet, hogy csak az elvonási tüneteim miatt vagyok csak így elragadtatva az egésztől, de erről szerintem már tényleg lehetne könyvet írni. Legfeljebb megemlíteném az előszóban, hogy a kávé hiányában szenvedve világosodott meg előttem a kávé, mint a szociális élmények múzeuma és a múzeum, mint a kultúr-emlékeink és alkotásaink kávéháza. Vagy valami ilyesmi.

...

Nemrég elvették az áramot. Rájöttem, hogy fény nélkül még szörnyebb a kávé-hiány. És még nem is írhatok. És arra is rájöttem, hogy van gyertya a lakásban.

Holnap jön a főnököm. Kérdezte mit hozzon. Na vajon? Azért mégiscsak van igazság, főleg mert lesz kávé. Hamarosan. Lefekszem. S holnap akkor kávé mellett. S egyben, az egészet.

(A szöveg pályázatra íródott. A cím előre meg volt határozva.)