a gyerek, aki elindult a nagyvilágba

volt egyszer, hol nem volt...

egyszer egy gyerek elindult a nagyvilágba.

nem volt semmije, két dolog hajtotta: a megismerni vágyás és még valami, amiről nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy motorként hajtja, folyton tovább, az emberek világának a furcsa bugyraiba.

az emberek világában egyszer csak elérkezett egy szent helyre. a szent hely egyszerű volt és közönséges, semmilyen látható jel nem utalt arra, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, egy szent helyre érkezett. mégis, a szentség, az ami még az emberek számára is megfoghatatlan ott volt a szent helyet övező gyomok és füvek leveleiben, száraiban, a fák lédús testében, a madarak gombszemében és a szél levél-zizgető duruzsolásában. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba gondolta, itt pihenőt tart. egy öreg remete élt a szent hely közepén, egy földbe szúrt bot tetején üldögélt naphosszat. testét körülnőtte a gyom, s a magasra nőtt bürök meg   keserűlapi jótékony árnyékot vetett a remete csupán az eső által fényezett, sima, haj nélküli homlokára. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, csodálkozva nézte a mosolygó öreg remetét, aki a boton ülve mozdulatlanul ült és akinek sárgás-fehér, mosdatlan szakállát önfeledten lengette a szél. a bot tövéhez ment, majd felnézett az öreg remetére, majd a bot tövét kezdte el pislogó szemmel vizsgálni. három lépésre hátrált a remetétől a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, majd leült ő is, a remetével szemben, a földre. miután kényelmesen elhelyezkedett és behúnyta a szemét mindenre csend borult.

hetednapra rá, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a szent helyre, a remete kinyitotta a szemét. vele szemben, több méter magasan a gyerek ült, mozdulatlanul, a levegőben. homlokán lüktető fénnyel három pont lüktetett fényesen: egy vörös, egy fekete és egy fehér. amikor a remete, aki már évek óta nem használta testét, kinyitotta a szemeit, a szent hely ismét zsongani kezdett, s a néma szentség ismét elkezdte körüllengeni önkényes ritmusban a terét. a remete leszállott a botjáról és a gyereknek, aki addigra már a földön ült és szemeit dörzsölve csodálkozva tekintett maga köré adott három golyót. 

-ezekre vigyázz. mindhárom értékes portékát rejt magában. ha a három közül egy is elvesztődik: elfelejted, hogy ember vagy. ha mindhármat sikerül kibontanod és magadévá tenned: ember leszel és tudatában is leszel emberségednek.- mondta a remete, majd visszamászott a botjára, behunyta a szemét és ismét belepett mindent a csend.

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba a nyakába tűzte egy kis erszényben a három golyót, majd tovább bolyongott az emberek világában.

sokáig nem jutottak eszébe a nyakában fityegő golyók. el volt foglalva az emberek világában látottakkal, tapasztaltakkal. az emberek milyenségével. furcsállta tetteiket, gondolataikat, egymáshoz való viszonyulásukat.

egyszer, miután több napig víz nélkül bóklászott egy aszály által sújtott területen, megérezte a víz illatát. hűs, árnyas fák rejtekében kis patak csörgedezett, a gyerek sietve arra irányította lépteit, majd a patak partján letérdelt és fejét a vízbe dugva, jót ivott a hűvös finomságból. mikor kiemelte fejét a vízből, az élvezet hangja szakadt fel torkából, egy hosszú, elnyújtott ááá-t. roppanást érzett a melle tájékán, és valami mintha homlokon ütötte volna, erősen sajogni kezdett a halántéka. az erszényhez kapva érezte, hogy valami nincs rendjén, így helyet csinálva az avarban kiszórta az erszény tartalmát a földre. a fekete, meg a fehér golyó megvolt és ép volt, viszont a vörös szét törött a nyakában.

emberek jöttek a patakhoz, ki inni, ki azért, mert meghallotta a gyereknek, aki elindult a nagyvilágba, a metsző, még sohasem használt hangját. körülvették az emberek és kérdezték, hogy ki ő, meg hogy került ide, és miért kiáltott akkora nagyot az előbb. ő, aki elindult a nagyvilágba, azon kapta magát, hogy magyarázza az embereknek azt, hogy ki ő, hogy került ide és miért kiáltott akkorát az előbb. az emberek örültek neki, mert szent jelnek tartották a homlokán a világító vörös pontot és befogadták maguk közé.

idővel ő, aki elindult a nagyvilágba, megtanulta mindazt, amit az emberek tudnak. megtanult enni és ételt készíteni, megtanult inni és italt készíteni, megtanulta azt is, hogy nem végezheti el a dolgát bárhol. megtanult szépen beszélni és szépen énekelni, megtanult táncolni és zenélni. megtanult úgy, mint az emberek, gondolkozni és gondolatait árnyaltan kifejezni. megtanult harcolni, fegyvert készíteni a vadállatok és más emberek ellen. megtanult bizalmatlannak lenni, ugyanakkor megtanult hinni is, néma és láthatatlan istenekben. megtanult szeretni is, nevetni, ölelni, megtanulta a szerelem tudományát is, hisz azok az emberek, akik őt, aki elindult a nagyvilágba, körülvették mind rendes, jóra való, életvidám, pezsgő lelkű és pezsgő vérű népek voltak. a fekete golyó mégis csak akkor tört ketté, a fekete jel a homlokán mégis csak akkor jelent meg, mikor ő, aki elindult a nagyvilágba, gyűlöletet érzett egy gyerek iránt. a gyerek kíváncsi volt és matatni kezdett a dolgai között, így talált rá az erszényre, amiben a remetétől kapott golyókat őrizte. a gyerek kivette a két ép golyót és játszani kezdett velük. fémesen-élesen kongott a két golyó és szikrákat hányt, mikor a gyerek egymásnak ütötte őket, lett is nagy kacagás, sivítás, ő is úgy találta a gyereket: kipirult arccal, és ragyogó szemmel, boldogan a szikráktól meg a fémes-éles kongásoktól. kikapta a gyerek kezéből a golyókat és a gyereket kipenderítette  hálókamrájából. csak úgy zilált a dühtől, gyűlölte a gyereket, amiért rátalált a titkára és már azon törte az agyát, hogy hová rejthetné el az erszényt, mikor fájdalom hasított a kezébe meg a homlokába. széttört a második, a fekete golyó is, mély sebet hagyva a kezén, míg homlokán fekete fénnyel izzott a vörös pont mellett az újonnan megjelent jel.

az eset után félni kezdtek az emberek tőle. féltek, hogy szerencsétlenséget hoz a fejükre és a a félelem szerencsétlenséget szül. a szerencsétlenségekből az emberek égi jeleket csináltak, s ezen jelek okán elkergették őt, aki elindult a nagyvilágba. 

híre mindenütt megelőzte és zárt ajtókra talált. félelem övezte alakját és rettegés.

addig-addig kóválygott az emberek világában, míg egy nagy sziklára nem talált. a szikla fekete kőből volt és nagyon meredeken nyúlt a semmibe a semmiből. ő, aki elindult a nagyvilágba, leült a sziklával szemben, tőle három méterre és kényelembe helyezte magát. süvített a szél a szikla ormain, a hátrahagyott erdő fái pedig búsan zúgtak hozzá. valahol, a horizonton, megdördült az ég. 

hétszer hét napra rá, hogy ő, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a fekete sziklához kinyitotta a szemét. a sziklán ült, a szikla tetején. pázsit volt itt, meg egy viharvert tölgyfa, néhány tiszafa meg néhány áfonyabokor. egy üreget talált, a szikla egyik hasadékában, azt mohával meg száraz füvekkel bélelte ki, majd kiürítette a moha-fészekbe a remetétől kapott ajándékokat. vörös és fekete szilánkokkal volt a fehér golyó körülvéve. ő, aki elindult a nagyvilágba, kiült a szikla tetejére és lehunyta a szemét. és csend lett.

egyszer, sok, nagyon sok nap és év után megértette. a golyó ketté válott, fénye a homlokára került és ő eggyé vált a fénnyel, eggyé vált önmagával, eggyé vált az emberekkel és a világgal.

ő, aki gyerekként elindult a nagyvilágba, megérkezett. 

pontok az égen.

- Látod ott, fent azokat a pontokat?
- Aha.
- Amik olyan fényesek.
- Igen.
- Onnan jövök én.
- Nálunk azokat csillagoknak hívják.
- Csillagok?
- Csillagok.
- De azok nem csillagok.
- Hogyhogy nem csillagok.
- Hát úgy, hogy... szóval azok is, de leginkább azok. Szóval csillagok is, de az mellékes.
- Hm. De: te mit értesz csillagok alatt?
- Hát- nálunk az elég sok mindent jelent. De ti azokra a nagy égitestekre, mint amilyen a Napotok, gondoltok. Olyan gáz, meg világít, meg minden.
- De akkor: a "csillag"-szó mit jelent nálatok.
- Ez most nagyon nem fontos. Látod akkor őket?
- Igen. Látom.
- Onnan jövök én.
- Tudom. Már mondtad.
- Szerinted mik azok?
- Már mondtam: csillagok.
- De azonkívül? Mik még?
- Hát... nem tudom. Mik?
- Érdekes figura vagy te. Hát a régen élőitek mit mondtak?
- Milyen régen élők? Sokan éltek már a földön.
- Az antikok.
- A csillagokról?
- Igen.
- Segítesz?
- Hát... egy szót mondok csak: csillagkép.
-Csillag-kép? Horoszkóp?
- Olyasmi.
- Ja. Hogy képek, mert hasonlítanak valamilyen alakokra s ilyesmi?
- Igen. Ilyesmi.
- Nem tudom... nem igazán láttam képeket bennük. Furák. Nekem például egy nyuszi jelenik meg az égen ott, a Nagy Göncölhöz közel. Látod?
- Aha. Jó. Nyuszis. De máshoz nem hasonlít?
- Nem tudom, hogy mire gondolsz.
- Hát... hogyha veszünk egy atomot, belőled: mihez hasonlít?
- Egy atomhoz, nem?
- De. Pontosan úgy. Az atom atomnak néz ki. De te nem nézel ki atomnak.
- De én nem atom vagyok. Ember.
- A csillag meg csillag. Atomokból áll. De egy újabb rendszernek a része. Másik rendszer tagja.
- Mint én ember, úgy a csillagok is valamik?
- Okos vagy te, érdekes figura. Okos, ha mondom. De mik a csillagok?
- Nem tudom, hogy mik. Nem értek az asztronómiához... vagy asztrológiához, vagy hogy hívják.
- Asztronómia. Hát lássuk akkor. Ha te atom volnál és nem tudnád, hogy te saját magad része volnál: mire gondolnál, hogy mi vagy? Atom?
- Hát... az is, nem?
- De. De nem csak az. Hanem több.
- Nem tudom, hogy mire gondolhatnék...
- Hát mi egy atomnál több?
- Kettő atom?
- Pontosan. S kettőnél?
- Három.
- S háromnál?
- Kétszáz.
- S mi van ezzel az atomokkal? Csak úgy vannak?
- Nem.
- S akkor?
- Hát... ha már kétszáz atomba gondolkodunk, akkor... össze vannak kapcsolva?
- Igen. Mi az, ami összeköti őket?
- Mi? Nem tudom... talán a kapcsolat?
- Az. A kapcsolat.
- Értem. Akkor a csillagok is egy kapcsolat?
- Igen. Egy háló.
- És milyen háló ez?
- Nem lehet pontosan tudni. Valami nagy. Rendszer. Olyan, mint kicsiben, csak nagyobban. Ugyan olyan, de mégis más kicsit. Nagyobb.
- De mit akarsz ezzel az egésszel mondani?
- Hát... Látod ott fent azt a sok pontot?
- Igen, látom! Mi van velük?
- Sokan vannak?
- Igen, sokan. Mi van velük?
- Létezik egyedül valamelyik?
- Hát... nem tudom. Igen?
- Igen? Melyik? Mutasd meg.
- Hát- egyedül is léteznek.
- Csak kapcsolatban, csak kapcsolatban léteznek! Mint minden. Mint ti is, tauriak.
- Még mindig nem értem.
- Érdekesek vagytok ti. Nem látjátok a kapcsolatot. Le akarjátok kapcsolni magatokat a körforgásról. Azt hiszitek, hogy létezik egyén, anélkül, hogy létezne közösség. Csak azzal vagytok foglalva el, hogy én, meg nekem, meg körém. Más nem érdekel. Egy bolygó haldoklik miattatok. Azaz nem haldoklik, tágul és él. De meg kell változnia, miattatok. És az sok halál. Az sok változás. És mivel ti nagyon sokan vagytok: ti nagyon sokan haltok meg. És a kevesek átkozni fognak titeket, hogy meghaltatok, mert nem akarjátok megfogni egymás kezét. Hogy ne legyen kapcsolat. Hogy csak egyén legyen. Csak te. Önző vagy.
- Nem vagyok az!
- De.
- Mért?
- Mert annak neveltek. Mert a fajod olyan. Mert mind önzőek vagytok. És halottak. Csak még nem tudjátok.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert lehet változtatni. Amíg nem tudjátok, hogy halottak vagytok: addig van reményünk. Mikor észreveszitek, hogy halottak vagytok: meg lesztek halva. Mondjuk nem baj az, csak kihat. Nagyon kihat.
- Mire hat ki?
- Mindenre. Ha eltüntetek egy csillagot, nem marad elég?
- Hát- gondolom de.
- Nem. Eggyel kevesebb lesz, mint amennyi kéne legyen. Pontosan eggyel. Ha az atomodat eltüntethetném: akkor az már nem te lennél. Más lennél. És így minden más.
- Miért kell nekem ezeket tudni?
- Mert meg fogsz nőni. És változtatnod kell. Fogsz. Mert itt voltam és beszéltem veled.
- De téged csak álmodlak?
- Gondolod?
- Hát... nem?
- Igen. Meglehet. De bizonyítsd be. Ne feledd: hálóban élsz s ami mindennel összeköt az a kapcsolat. Lépj hát kapcsolatba magaddal, másokkal. Változtass. Élj úgy, ahogy egy kapcsolatban.
- Miért?
- Mert így bebizonyíthatod: létezek-e vagy sem. És hogy te létezel-e, vagy sem. és hogy volt-e értelme a létezéseknek, amik idáig, a megkérdőjelezett létezéseinkig vezettek.
- Most elmész?
- Ne félj. Találkozunk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy van egy közös hely, ahonnan származunk.
- Hol van az a hely?
- Itt. Ott. Mindenütt.
- Nem értem.
- Nem is kell. Majd fogod. Akkor fogsz meghalni.
- Köszönöm.
- Ne feledd: a kapcsolat.

szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés

a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák

a csendben elsóhajtott titkos vágyak

mindaz, amit gondolsz és teszel,

mindig

minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.

Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.

Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.

És ilyenkor,

ilyen esetekben

a bemagolt Isten, akinek

a nevét nagy betűvel kell,

mert szokás

mert muszáj,

mert kötelesség írni:

kint marad.

isten van csak jelen.

Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,

nem csörtet, csak

figyel szépen és várja,

vágyja,

hogy nézzél szembe.

Önmagaddal.

De te félsz.

És nem teszed.

Tévét kapcsolsz.

Vagy internetet.

El innen.

Csendet kell gyilkolni.

Ám legyen.

Mi várunk rád.

isten, meg én.

Az igazi te.

nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.

I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.

merülj alá.

"Néha, mikor nem vetted észre: figyeltelek. Olyankor voltál igazán enyém. Olyankor éreztem teljesen a lényed s olyankor lett úrrá rajtam az a felmérhetetlen és körülírhatatlan érzés: szeretlek.

Merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból.

Mindig is szeretted a vizet. Vízben érzed csak igazán jól magad, mondtad mindig, olyankor csillogtak a szemeid aminek mostanra fényét elnyelte a múlt.

Amikor megismertelek akkor is, emlékszel, a tó partján voltál a többiekkel és pancsoltál a vízben. A legtöbb lány a parton szeretett ücsörögni, napozni és magát mutogatni a srácoknak. Te még akkor sem jöttél ki teljesen a vízből, mikor elnyúltál napozni a sekély vízben. Nyaldostak a parton a tömeg által életre keltett hullámok, meg-megtörtek a combod fényes felületén, néha a könyöködig szöktek, olyankor a melleid tájéka is tele lett tűzdelve sok apró és fényes szilánkkal s te mindezt figyelmen kívül hagyva és már-már szemérmetlen gyönyörrel élvezted. Akkor varázsoltál el.

Meglepő, hogy annyi év után már minden hozzád kötő emlékem vízzel kapcsolatos. A játékaink, a folyó partján a fogócska meg a hirtelen összeütött „saláta-partik”, mert ugye csak arra volt pénzünk, meg borra, aztán ott voltak a kirándulások, a Szent Annától a Schlachtenseeig, s te bennük, én a parton ülök inkább habár néha berángatsz engem is magaddal. Ülök, benned gyönyörködöm s legszívesebben még lélegezni sem lélegeznék, a szívem sem engedném, hogy dobbanjon, szemem se pisloghatna, csak hogy minden energiámmal és figyelmemmel téged nézhesselek. Néha az volt az érzésem az ilyen hipnotikus pillanatokban, hogy benned vagyok, egy negyedik áramként benned keringek, lüktetek, oszlok szét és gyűlök össze ritmikus játékként, életed részeként töltöm ki ereidet.

Sohasem féltél a vízben. Hosszan tudtál a víz alá merülve úszni, amit nagyon nehéz volt megszoknom. Féltettelek is, egy darabig, mígnem rájöttem: ha valahol otthon lehetsz az biztos csak a víz lehet. Meg kell vallanom, most már szégyennel tölt el, hogy valaha ilyet gondoltam, de irigy voltam a vízre. A féltékenység nem engedte, hogy értsem azt, amit most olyan könnyű számomra megérteni, olyan felettébb nyilvánvaló... Azt hittem, hogy a víz elszakít tőled, hogy a víz az, ami kettőnk közé áll, pedig épp a víz volt az, ami olyan szorosan egymásba vezetett minket. Ő ugyanis a nagy vezető. Néha azonban azt kívántam, hogy bárcsak megfoghatnálak és magammal vihetnélek egy sivatagba, vagy egy hegy tetejére, egy helyre, ahol nincsen semmi víz s ott az ereimből a vért lecsapolva hagyjam, hogy megfürödj bennem. Beteg, tudom, de vajon nem-e az a szerelem is? Malformáció, mutáció az agyban, mikor kimegy a biztosíték. De nem a szerelem mibenlétére szeretnék most fény deríteni, hanem őszintén, már-már levetkezve a világ felé elbarikádolt önmagamat szeretném meggyónni mindazt, amint eddig nem sikerült bevallani, még önmagamnak sem, nemhogy neked.

Most itt van, minden gondolatom, minden irántad érzett rajongásom, minden vágyam, minden egyes rémálmom, minden egyes rettegésben eltelt napom, hogy elveszíthetlek. A többi napjaim is itt vannak, míg nem voltál és mióta nem vagy. Itt vannak mind és én megosztom most veled, neked adom őket, hisz amúgy is a tied mind. Én is a tied vagyok.

Sokszor hülye voltam, tapintatlan és megátalkodott, elmerülve saját szürkeségembe nem vettem észre dolgokat. Talán ha megtettem volna most másképp lenne minden.

Vihar előtt csend van, azt mondják s én kénytelen vagyok elhinni már. Csend volt. Meg voltam elégedve önmagammal, veled, a kapcsolatunkkal, a világgal, a társadalom rigolyás szabályaival. Az elégedettség mindig kicsit már halál. A tepsedő halál illatával szórja tele az életet. Mint minden nagy változás: apró furcsaságokkal kezdődött. Egyre ritkábban villant fel a mosolyod, a lakásunk egyre sötétebbé válott, holott ugyanaz a nap sütött be minden egyes reggel, régen és most is. A csend egyre terhesebb lett, nyálkás lett a levegő miatta s elbágyadtak benne még a régen oly színesen tovaröppenő közös hétvégék is. Én kezdetben nem vettem észre, később meg nem értettem, tehetetlenül bámultam a szilánkjaira repedt szerelmünket s egyre jobban kétségbe esve rettegtem, hogy mikor esik már széjjel. Ez az időszak félelmetes volt, a kitalálható és kivitelezhető kínzások leggyötrelmesebbike. Nem mertem tükörbe nézni, ha mégis megtettem meg kellett kapaszkodnom- szédültem. Túl későn jöttem rá, hogy megpróbálhatnánk megbeszélni. Túl későn kezdtem el keresni a megoldást. Amikor leültünk, hogy megbeszéljük te már nagyon messze voltál akkor. Bólogattál csupán, mosolyogva egyetértettél velem, biztosítottál arról, hogy ez ezentúl másképp lesz, de a szemeid s a szemeiddel te máshol jártatok. Volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem, nincs mit tennem, már teljesen késő van, már tökéletesen elkéstem, a kapcsolatunk elhervadt. Egyik ilyen pillanatban, mikor reszkető ajkakkal kerestem a megoldást s a megoldásban kapaszkodót a gondolathoz, hogy még nincs vége, még nem lehet vége kettőnknek, nem lehet, hogy vége legyen: akkor jutottak eszembe a kirándulásaink. Egy héttel később már útban is voltunk, hogy újra meglátogassuk azokat a helyeket, melyek régen oly sok energiával töltötték fel kapcsolatunkat.

Emlékszem: nyár volt, az a kellemes időszak, mikor esőkkel lett frissítve a nap által kiszárított föld s az erdők és mezők zöldje lépten-nyomon új erőre kapott. Mikor megérkeztünk újra láttam megjelenni a ragyogást a szemeidben, azt a fényjátékot, amit annyit kerestem hosszú-hosszú ideje már. Három napra mentünk, emlékszel? A fenyves közepében lágyan fodrozott a víz s hívogatta a benne megmerülni vágyókat. Nem siettél. Először a sátrat húztuk fel, majd megebédeltünk. Miután bementünk a vízbe minden úgy tűnt, mintha teljesen rendben volna. Te nevettél, pancsoltál, lefröcsköltél a vízzel s én, istenem, én eszméletlenül boldog voltam, hogy most már minden rendben lesz. Elszaladtam a dolgom végezni a fák közé, visszafelé osonva gondoltam, jó hecc lesz megijeszteni téged. A cserjék közül kikandikálva azonban észrevettem, hogy te ülsz a vízben és sírsz. Valami szörnyen rossz érzés kerített hatalmába, hogy valami... valami fog történni hamarosan, így sietve és egy zajosabb utat választva csörtettem elő a bozótból. Te csak később bukkantál fel a víz alól és nevettél, pajkos voltál és vidám, mint annak előtte...

Egyik reggel nem találtalak. Gondoltam elmentél az autóhoz, de ott sem voltál. Egy darabig vártalak, addig elkészítettem a reggelit, közbe meg titokban bekaptam pár falást, mert már nagyon éhes voltam. Egy idő után gyanús volt az eltűnésed így lementem a tóhoz, hátha reggeli fürdőzésre mentél. Végigjártam a tó partját, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy helyen, a parton a felsőd van ledobva. Alatta volt az alsóneműd. Én mosolyogva settenkedtem be a nád közé, gondoltam megleplek. Nem hallottam a pancsolásod, s mikor megláttalak elkezdtem hányni. Ha valahol otthon vagy, az a víz. S most már, úgy tűnt, hogy nem is akarsz tőle többé elszakadni.

Sok idő telt el azóta. Utáltalak, mert nem volt kit utáljak s mert magaddal vitted önmagam nagyobb részét is. S mindketten hiányoztatok, szörnyen hiányoztatok.

Utolsó ribanc, a geci anyádat, mondtam néha nyálat fröcskölve szét a mellkasomon két üveg  pia között és a könnyeim összefolytak a nyálammal. Megöltelek volna, megfojtottalak volna, egyszerűen kicsavartam volna a nyakad, csak lennél itt, előttem, mellettem, mögöttem, mindegy, hogy hol, csak érezzelek, csak tudjam, hogy élsz és szeretsz s hozzám bújsz s én ölelhetlek, már megint. De te már sehol sem voltál, s az a részed, amit nálam hagytál, az is hosszú időre elnémult.

Évek teltek el, évtizedek. Minden valamikor hozzád tartozott dolgod megőriztem. Nem bírtam elválni tőled. Próbáltam, sok mindent kipróbáltam, de nem ment, vagy rosszabb volt tőle, vagy ugyanolyan. Nemrég aztán megváltozott valami. Megtaláltalak. Újra megtaláltalak. Egyik leveledben azt írtad rólam „... beléd meg akkor szerelmesedtem be, mikor holt fáradtan egyik este, a tó partján azt mondtad:»...menjél, merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból«. Szerintem nem is tudtad, hogy mit beszélsz, de ahogyan mondtad, úgy, annyi szerelemmel és szeretettel, hogy tied lettem. Teljesen.”

Enyém lettél. Teljesen. Nos, sok időnek kellett eltelnie, hogy hogy ezt tudatosítani tudjam. Hogy mi romlott el, mégis- azt hátha még egyre közelebb settenkedő halálom előtt sikerül kideríteni. De ébren vagyok, te ébresztettél fel. Élek és tudom is, hogy élek. Ami még hátra van, azt nekem kell elrendezni-lerendezni, önmagammal. A te segítségeddel.

De most merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból. Csak engem őrizz meg benned. Hogy ha majd találkozunk- tiszták legyünk, körülöttünk víz, bennünk meg egymásnak adott életszilánkjai. Köszönöm, neked, mindezeket.

A kezem most már nem reszket, mint akkor, mikor nekikezdtem ennek a megírásához. Akkor még tél volt. Most tavasz van, napsugaras, élet-dús tavasz a kinti világ. S én kimegyek, vele örülni. Mert élni akarok még."

amikor nagyon fáj.

1
Mikor a máz
lepereg és lelkedre gyász
pusztán, savas-marón alkonyul,
2
s a vér, s a tér,
s a benned zúgó szürke tél
mián elméd néha elborul,
3
mikoron vágyad,
mondjuk álmod, puha ágyad
nevetséges emlékké válik
4
zátonyra tért
életed síró, nem-remélt
körülménnyel egyedül játszik(?):
5
ez a muszáj.
Ilyen, ha bénítóan fáj.
Ez a szükségét végző állat.
6
Hontalanul,
az utad végtelenbe nyúl
beleid rángatod utánad:
7
ez a lelked.
Ennyi maradt meg csak neked.
Elégtek szeretteid s házad.
8
Tested puha,
szivacsos bűzölgő gyurma,
körmeid rángva feketéllnek.
9
Világtalan
szemed könnycseppeket remeg.
Tetteid mind igazi vétek.
10
Halál. Kívül-
belül, alul, közben, felül.
Mono a kincstelen érzelem.
11
Anyagyilkos,
szeretet nélkül csak síkos
lárva vagy, lankadó értelem.
12
Szerelemtől
mentes, dependens szúr meg öl,
érzelmeidtől demens agyad.
13
Zörgő csontú
sötétben lélek csikordul,
meztelen szellem tépi hajad.
14
Napsugarad,
bár hazudták: veled marad-
lehullt rólad, mint kopott ruha.
15
Ez nem szégyen.
Állj, merj, akárhogyan légyen,
de ne ábrándot kergess, buta!
16
Mérj, amivel
neked mérnek és az égnek,
a szélnek add meg, mi neki jár.
17
S aki végett
szíved így keserűvé lett,
neki add meg: érezze, hogy fáj.
18
Fáj. Nagyon fáj.
Ködbe vész mindenféle táj
s te egyedül ordítod: NAGYON FÁJ!
19
Nincs olyan, ki
elhinné poklod s komolyan
venné nyálas érzelgésed: fáj...
20
Te csecsemő,
Te épp szülő, elgyöngült nő
ordítsátok neki: nagyon fáj.
21
Ártatlanok,
csizmák rajtatok kérjétek
s nyüszítsétek neki: nagyon fáj.
22
Te alkonyat,
a hulló, véres nap alatt
duruzsoljad neki: nagyon fáj.
23
Ti is, fajok,
darwini színes kontrasztok
zsibongjátok neki: nagyon fáj.
24
Ti fényévek,
ti más bolygón élő lények
recsegjétek neki: nagyon fáj.
25
Istenségek,
természetfelettiségek
dörögjétek neki: nagyon fáj.
26
Vérrel tele
ere, tudata is vele
ott pattanjon meg, ő ahol jár.
27
Érezze ő:
bár élő és tündöklő nő
sorsa most már meg vagyon írva:
28
elvetette,
míg úgy vigyázta előtte
s nevelte: énem hányta sírba.

bibliográfia: Nagyon fáj

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.

… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.

A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

orgia:.

... szóval jött ez a beteg és megkereste a helyét a pamlagon. Ő mindig olyan szöszmötölős volt, tudod, olyan fajta, amelyik egyszer meg kell találja a helyét, s ha kényelmesen befészkelte magát csak akkor tud elkezdeni beszélni. Én kivártam, míg ezt végigcsinálta, s mikor láttam, hogy kezdene sóhajtozni, meg mintha mondani akarna valamit, akkor megkérdeztem tőle, hogy na, kérdeztem, akkor lássuk, mi változás történt a múlt hét óta, meg hogy mit is akart nekem a múlt héten mondani, mert olyan titokzatosan előrevetítette, hogy ő majd el fog valamit mesélni nekem, mert most már nincs ideje, ezt mondta, s most, hogy ott volt hirtelen elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyanbiza mit akarhat szegény elmesélni, tudod, őróla meséltem még neked, rossz kapcsolatban volt a fiával, de mostanában más miatt jár hozzám, mert elhagyták, képzeld el, mindenki elhagyta s most egyedül érzi magát, s szorong, s mesélte, hogy, képzeld el, milyen durva, hogy azon vette észre magát, hogy molesztál egy nőt egy nagyáruház illemhelyén, és aztán, mikor észrevette magát gyorsan elment a helyszínről, pedig nem is vásárolt még, vissza kellett volna menjen, de már nem mert oda menni, mert rettegett, hogy felismeri, hogy találkozik a nővel, így képes volt kibírni a másfél órás dugót, hogy a város másik felén vásároljon, a másik ilyen mallban. Na mind egy, szóval kérdésem után elkezdte magyarázni, hogy sokat sétált a kutyájával, görög regéket olvasott(gyerekkorában nagyon szerette őket) és megkészítette élete első háromfogásos ételét, csak magának. A barátaival elment úszni, egy közeli fürdőre a hétvégén, és rendet rakott a garázsban és a pincében, meg a könyvei között. A munka jól ment, de amikor haza ér mindig elkezdte a sírást. Legalábbis ezt mondta, de nem hazudott, azt észrevettem volna. Na, s miután ezt így lerendeztük, azt mondta, hogy elmesélné azt, amit megígért. Nézd, ki is nyomtattam, engedd meg, hogy felolvassam. Olyan szöveg ez, bazeg, hogy már attól beindultam, hogy olvastam. Persze nem mutattam, mert ugye előszöris orvos volnék, vagy mi a szösz. De olyan nehéz volt koncentrálni. Látszik a szövegen, hogy művelt ember agyából pattant ki. Szóval olvasom, várj... hova is tettem a szemüvegem.. jaigen. Na. Figyelsz? Szóval akkor:

Nem is igazán tudom, hogy hogy hol kezdjem, doktor úr... ha nem ezt álmodnám majdnem minden éjjel azt hiszem le sem tudnám igazán írni. Nagyon gazdagok voltak a képek, telítettek, szerencsére minden alkalommal, amikor ezt álmodom észreveszek valamit, amit azelőtt nem, valami újat. Az álmom színhelye egy erdő, vagy valamilyen fákkal körülvett tisztás, aminek pontosan a közepén egy nagy épület van.. görög épület, az oszlopokról ismertem meg. Meg a fenti domborműről, amit nem tudom, hogy hogyan hívnak. Nyár volt, érződött, hogy ha nem volnának a fák, akkor nagyon meleg lenne, de a tisztáson kellemes hűs levegő volt. A fák lombhullatóak voltak, tölgy, bükk, bár ezek nem igazán szeretik egymást, hárs, jegenye. Északi oldalán az épületnek fenyőfák voltak, ott az erdő sötétebb volt. Késődélután volt, emlékszem, s minket bevezettek a hatalmas épületbe. Külön a férfiak, külön a nők, más-más ajtón. A következő terem egy márvánnyal kirakott fürdő volt, ahol szerecsen rabszolgák fogadtak, rajtuk vörös ruha. Levetkőztettek minket és bekísértek a vízbe. Itt szerecsen nő-rabszolgák vártak, minden személyre kettő. Vörös, könnyű ruházat volt rajtuk is, a vízben elősejlettek a kellemes idomok. Gyönyörűek voltak, a testük tökéletesen arányos, mint minden, amúgy, az álmomban. Egyik a hátamat kezdte el simogatni, bevizezte langyos fürdővízzel, majd elkezdte masszírozni és illatos szappannal bekenni. Izmos kezei minden kis izmomat megmozgatták. A másik szembe állt velem, majd a fejemre ezüst tálkából vizet töltött. Végigmosta a testem, majd lemerült a víz alá és a nemi szervemet a szájába véve elélveztem nagyon gyorsan valószínűleg a meleg víz illetve a hozzáértő nyelveknek köszönhetően. Mosolyogva emelkedett fel a víz alól, majd kikísért a medencéből. Ott fiatal fiúk fogadtak, mindenkit kettő, akik egy-egy asztalhoz kísértek és felfektettek rá. A fiúk illatos olajokkal masszírozták be a testem, s végigcsókoltak utána, tetőtől talpig. Megint olaj következett, ezúttal más illatú, de mindenképp a két olaj illata harmonikusan összeolvadt. Kókusz illat is volt a koktélban, erre határozottan emlékszem. Azután fehér ruhát adtak ránk, majd átvezettek egy másik terembe. Itt alig lehetett látni a sűrű füsttől, a légzés is nehéz volt a fűszeres levegőtől. Bódító volt itt, a falak feketék voltak, és fekete álarcos nők vettek körül, mindegyikünket kettő. Áttetsző fekete lepel volt rajtuk, a halvány, kék fényben minden idomuk látszott. Körülvettek, és egy pamlagra fektettek. Italt hoztak, vörös volt, bor, gondoltam én, de nem az volt, kellemes, mézes íze volt, de kiszárította a szájat és már néhány korty után érezni kezdtem, hogy a nemi szervem ágaskodni kezdett és a fejem meg szédült, de nem kellemetlenül, mint az alkoholtól, hanem annak ellenére, hogy szédültem: könnyű volt a fejem, nem volt hányingerem sem, vagy ilyesmi. A fekete álarcos nők erotikus táncokba kezdtek, melleikkel, a fenekükkel, a nemi szervükkel és az ajkaikkal érintették a testem, hogy a kezeik játékáról ne is beszéljek. De nem akarták hogy elélvezzek, csak játék volt, azt hiszem. Nagyon megkívántam őket, de nem engedtek nyúlkálni, amikor nyúltam volna utánuk vagy elillantak, vagy lefogták a kezeimet. Nem tartott soká ez a játék, egyszer csak arra eszméltem, hogy karon fogva visznek egy másik terembe, a legnagyobba azok közül, amit eddig a házban láttam. Maga a terem óriási volt, falai, oszlopai, a medencéjének a csempéje, minden vörös volt, vörös fények égtek a fal mentén és a mennyezetről lelógva, s a teremben egy labirintus lett kialakítva hatalmas áttetsző és lenge leplek segítségével. Egy bejárata volt a labirintusnak itt, a férfiak oldalán, egy pedig a másik, a női oldalon. Hallottuk a nevetéseket, amiket a terem visszhangja kissé kísértetiesen ugyan, de eszméletlenül izgatóan és hívogatóan vert vissza, biztos az előző terem füstjének illetve az italnak lehet betudni. Amúgy ott is füst volt, de a levegő nem volt olyan nehéz, mint az előző teremben. A fekete ruhás nők elkezdtek némán buzdítani, hogy induljuk el a labirintusba. Lassan, egymás mellett botorkálva a sejtelmes térben elindultunk, ki-ki valamerre aztán elkóborolva a lepelrengetegben. Hangok. Halkak, és sejtelmesek. Vonzóak. Mélyről jövő sóhajok. Sikolyok, férfi és női sikolyok. Vízcsobogás. Ropogó lángok a fejem fölött... én meg megyek előre, néhol elősejlik egy-egy női test a könnyű fal túlsó oldalán, nevet, hív... fehér álarc rajta, épp csak a szem vonalán, gyere, gyere, tied vagyok, gyere...

én meg sietek, egyre jobban lüktet a fejem, a szívem, sietek, elkapok egy női kart, ő hozzám simul, végigcsókol, míg én az ujjammal belé hatolok, ő felnevet, és tovább szalad, de egy másik jön, ő nekem ront és elkezdi harapni a nyakam, míg a keze a nemi szervemmel vadul játszik, aztán magára ránt az ágyékára, nyalj, igyál ki, sikoltja, én meg feldühödve nyalom a csiklóját , a szeméremajkait harapdálva, a hüvelyébe be-benyalva, míg csak el nem élvez, s akkor elrúg magától, s mire én feltápászkodom, már nincs sehol. Tovább rohanok, keresek, sok emberre bukkanok egy kupacban, ketten odajönnek hozzám, egy férfi meg egy nő, s még a férfi a fenekemet simogatja, addig a nő a szájába vesz és eszméletlen sebességgel szopni kezdi a nemi szervem. A férfi már a mellkasomat csókolgatja, majd az ajkaimmal játszik, közben jönnek a többiek is, és mindenki simogat, valaki ölbe kapja az engem orálisan kielégíteni akaró nőt, és hátulról belehatol, a nő sikít, körülöttem mindenki szeretkezik, egyszerre lüktet, doktor úr, az a sok test, lenyűgöző látvány a vörös fényben a sok olajos test ritmikusan pulzáló mozgása, a hangok, a testem tapogató női és férfi kezek, de már mindenki elélvezett, csak én nem, egymásra feküdve nyújtozódtak férfiak és nők, a testnedveket egymáson szétkenve... Mérgesen kiszabadulok az egy hatalmas testté olvadt emberek közül, s tovább rohanok, most már meztelenül, keresek valakit, hogy kiélhessem magam vele. Két nő bukkan elő, letepernek és lefognak, ismét a szájukba vesznek, de közben az egyik már ül is rajtam, és erőszakosan mozgatja ágyékát az orrom körül. Belehatolok a nyelvemmel, ő hangosan zilál tovább, majd elfekszik rajtam és a másik nő csiklóját kezdi izgatni rajtam. Hamarosan mind a kettőnek sikerül elélvezni, nevetve ott hagynak meredező nemi szervvel a földön. Nagy nehezen felállok, és tovább megyek, férfiak vesznek körül, csókolnak, játszadoznak a testemmel, a nemi szervemmel, de én nem szeretem, tovább akarok állni, de ők nem engedik, valahogy mégis kiszabadítom magam, közben mindenütt fokozódnak a sikolyok, a lárma nő, minden olyan hangos már, hogy egy hanggá olvad össze, s már ritmusra lengenek a függönyök is, a lángok is ritmusra lobbannak egyet-egyet, a levegő áramlik, a szívem is erre a ritmusra ver, erre a ritmusra pislogok, nyelek, mozdulok, egyre kétségbeesetten, míg egyszer csak a labirintus közepén lévő medencénél találom magam. Valaki megfogja a karom és húz a víz felé. Nincs rajta maszk, így először megijedek, de csodálatos az arca, a szemei így követem. A medence közepén, melyben a víz derékig ért volt egy márvány ágy, fehér, puha ágyneműkel. A lány kiemelkedett a vízből, és száraz lábbal landolt az ágyon. Felsegített engem is. Megcsókolt, majd miközben végigcsókolta a testem egy fehér leplet adott rám, nagyon vékony, függönyszerű anyagból, amibe úgy kellett bebújni, mint egy poncsóba, tudja a doktor úr is biztosan, hogy milyen az. Ezután távolabb állott és lassan, mélyen a szemembe nézve, vetkőzni kezdett. Lassan hozzám lépett, és ismét elkezdte csókolni az ajkaimat. A lárma mintha tompult volna. Lassan benyúlt a függönyszerű anyag alá, és nemi szervemmel játszott. Lassan, kimérten csinálta, érzéki mozdulatokkal, hogy éreztem: robbanok szét. Egy idő után nem bírtam, felemeltem és lefektettem az ágyra, de ő hevesen ellenkezett. Lefogtam. És belé hatoltam. Egy pillanat alatt mindenki körülöttünk körülöttünk volt, és mindenki szörnyülködött, mert a lány eltűnt és a hófehér ágynemű véres volt, tele volt vérrel, doktor úr, és én a vértócsa közepében, én is csurom vér voltam. Rettegni kezdtem. Mi történt-akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Megint megpróbáltam. Semmi. Mindenki elhallgatott és mindenki engem nézett. Felemelték a kezüket, egyszerre, egyforma szögben. A fények zöldre váltottak, a hófehér leplek pedig feketévé változtak. Én elkezdtem emelkedni és egy sötét burok kezdett el körülöttem kialakulni, egyre sötétedett a világ, doktor úr, én meg rettegni kezdtem és kapálózni kezdtem, és próbáltam ordítani, torkom szakadtából, de eltűnt a hangom, nem tudtam, hogy mit tudnék tenni, kétségbe estem, féltem. Hajthatatlanok voltak. Fent, a tető alatt a sötétség kezdett átváltani valami más fajta sötétbe. Ez gonosz volt. Sűrű és tömény. Félelmetes. S én afelé haladtam. A burok közben már teljesen körülzárt, s én éreztem, hogy körülvesz a gonosz sötétség , míg minden elhal, és én ott vagyok, tiszta vér, a nagy semmi közepette, egy fekete burokban. Majd megébredek. Amikor megébredek elfog a hányinger és hányni kezdek, miközben a sírás csak úgy rázza a testem... mi történik abban az álomban, doktor úr? Én nem értem... segítsen megértenem, doktor úr...

Komoran hallgattam végig a felolvasást. Annyira elevenek voltak az alakok a környezet, hogy a végén egy fura gondolat jutott eszembe, amitől kiütött a hideg veríték. Gondoltam hogy elterelem a figyelmet azzal, hogy rágyújtok még egy cigire és rendelek még egy kör whiskyt. Csendben voltunk, mind a ketten. Lassan, elgondolkodva kortyolgattuk a drága és szájpadlásszárító löttyöt, közben füstbe próbáltunk temetkezni. Miután fizettünk és szedelőzködni kezdtünk éreztem, hogy a fura gondolat már kezd nagyon kellemetlen lenni, sietni akartam kifelé, hogy bár e helyszínről szabaduljak. Elválásunk előtt a barátom, miközben lassan elnyomta a cigarettáját a legközelebbi kuka fémlapján halkan azt mondta:

Tudod, muszáj elmondanom neked... amikor a betegem az álmát mesélte, de főleg annál a résznél, mikor ő vérben volt és körülállották és a sötét mennyezetbe küldték volna az volt az érzésem, mintha én is ott lettem volna...

Gyorsan elköszöntem, majd a sarok után sietni kezdtem, szinte rohantam. Éreztem, ahogy a kezeim a kabát zsebében reszketni kezdenek...

a változásokról. (akár haladóknak is)

1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.

7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!

szavak. ( II.rész)

Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.

már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei

Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.

A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...

Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.

Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.

Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.

Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.

nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor