IV.
Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.
Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?
Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?
Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.
Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.
De kicsit üresnek érzem.
Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.
Belém neveltétek.
Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.
Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.
Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.
Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.
Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.
Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.
Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.
De szeretni.
Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.
Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.
Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.
Akkor
Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.
Vagy gyűlölnek.
De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?
Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.
Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.
Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.
Meg félelmetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése