táncbizalmasságosság(?).

Bizalom.

Bizalom-játék.

Tangó (vagy mi).

Vagy, egyáltalán: táncz.

(Tánc a ködben, tánc a jégen, tánc a hóban, tánc a fagyban, satöbbi.)

Mert az információ hatalom. S a hatalom meg elég marha dolog (mert, ugye, gyarló az ember, nem hatalomra termett (bizonyos írások szerint (pölö Bibilia) de igen), vagy kiesett ezen szerepkörből (ti. a hatalmat gyakorlóéból)).

Fura egy állat ez a bizalom-dolog. Az ember van, kezdetben még semmilyen kontextusban. Utána az őt körülvevő minden kontextusában. Majd a saját kontextusában. Majd mások, külső emberek kontextusában.

A semmilyen kontextus természetesen valótlan, hisz már a fogantatásunk valaminek a kontextusában jött létre. De ez a konkrét kontextustalanság, mely a kontextusok tompa, érzékszerveinkre csak leegyszerűsödött, tompított, matt formában ható kontextusosság. Nem láng ez, hogy példával éljek, hanem a láng nyolc, egymástól egy-egy méterre álló tejüvegen keresztül kivetülő, alig érzékelhető pislákolása.

A már elkezdődött tompa, tejüveges minden(-ség) kontextusában csírázó, egyre élesedő és körvonalazódó környezet, mint rá(-m) hatás, mint kihatás mindarra, ami még nem vagyok, de ami leszek, ami, a rám való ki-/be-/át-hatásnak köszönhetően lehetek. Így jön létre az ént körülvevő minden kontextusa.

Ha már egy bizonyos pontig feltöltődött az egyre inkább finomodó személyi szűrők által beengedett információkkal telítődő élmény és tapasztalat-szütyők az emberben, akkor elkezd(-het) kialakulni valami olyasmi, amit később személyiségként merünk nevezni (és amivel, ezen okból kifolyólag csak mérsékelten tudok egyetérteni). El kezd kialakulgatni, nagy ímmel és még nagyobb ámmal az én. A saját. A persona, a mobilis in mobili. Az, akihez a másik porhüvelyének a héjába beleágyazva viszonyulni szoktunk.

Ha van egy én, kell legyen egy te is. Ha van egy te (ami kicsit olyan, mint egy én, csak kevesebb a nyűg vele (értsd: a te éneddel az én nyűgöm (és vice versa))). Ha van te, akkor van egy én-te, azaz egy, az én kontextusomban (és, bizonyos jól (?) körülhatárolható esetekben ez az én-kontextus kizáró jelleggel bír) megjelenő te. Egy olyan te, aki viszonyul (ti. hozzám.) és akihez én (is) viszonyulok. Ezt elemezni kell. Ehhez viszonyulva kialakul egy más fajta értékelés, más fajta érzékelés. Egy más fajta értelmezési szerkezet, mely nem engem véd le saját magammal szemben, de engem veled, a te éneddel szemben, illetve téged (bennem) az énemmel (mely helyenként mérsékelten (azaz kevésbé) kívánatos) velem szemben. Jó dolog ez a dolog, már itt elkezd alakulni az, amiből játék lesz. Táncz. A hóban, a jégben, a fagyban (akár).

A tánc a bizalom egyik legkifinomultabb formája (és meg vagyok győződve róla, hogy erről legalább egy liszteszsáknyi könyvet írtak már...). Ez a fidita maximája az emberi kapcsolatoknak (véleményem szerint a fidita minimája az emberi (és nemcsak (: okkal)) kapcsolatoknak a szexuális aktus). Van egy kontextus. A kettő(-nk) kontextusa. Mi emelhetné ezt magasabb szintre, mint a zene. S ezen muzikalizált kontextusban te, meg én, mi ketten: bízunk. A kettő bízik (confidit) a kettő muzikalizált kontextusában (a zenében (előzetes ismeretek és tapasztalatok alapján)) és egymásban (szintén előzetes ismeretek és tapasztalatok (vagy ezek hiánya) alapján). S ha ez megvan: már csak mozogni kell.

Nem hiszek az egyenlőségben két emberi lény viszonyában. Valaki domináns és ugyanabban a kommunikációs helyzetben a domináns alárendeltje. Rugalmas tud lenni ez a dolog, pillanatról-pillanatra változó (akár), de a kommunikáció, az emberi interakciók sohasem az egyenjogúságról szól (a demokrácia, mint tudjuk (de ha nem is tudjuk: biztosan tapasztaltuk-tapasztaljuk) nem ezt jelenti). A tánc is erről (is) szól: a hatalomról. Adott kettő darab, szuverén, saját, külön és teljes (értsd: egész) identitással rendelkező, (jobbik esetben (ez nem diszkriminációs beütéssel rendelkező cinikus megjegyzés, csupán a belém vert és velem megszoktatott esztétikai kánon mérsékelt nyomatékosítása)) ellenkező nemű egyén. Az egyik (jobbik esetben a nőnemű) egyén szuverenitásának (jobbik esetben) teljes tudatában átengedi a hatalmat önnön teste (s ez idő alatt lelke, tudata, stb.) fölött a másik (jobbik esetben) hím egyed számára, aki ( szintén jobbik esetben) ezen jogának a tudatában (mely jog egyben kötelesség, felelősség, számon kérhető feladat) átveszi a testet, nem teljes egészében, csak hogy a muzikalizált közös kontextus ritmikája és motívumai szerint, legjobb tudását előhalászva meg-táncoltassa (megrepengesse, lejtsenek egyet, stb.) a neki felkínált testet. Bármely ezen felállástól eltérő forgatókönyv (scenario) láb-lelépésekhez, idegességhez, mozgási (táncolási (lejtési, repengetési...)) inkompetenciához vezet, mely mindkét fél (akár a három (a muzikalizált kontext is lehet bibis)) kudarca. Mégis: van egy kivétel: amikor a férfi nőiességével arányosan nő a nő férfiassága (a tánc kontextusában, természetesen).

Itt nem győz le senki senkit. Vagy ketten győznek (tánc-versenyek) vagy ketten veszítenek (táncverseny és más, ennél kellemetlenebb alkalmak, helyzetek (is (akár))). A legtöbb alkalommal, amikor az egyik félre több felelősség, teher nehezedik (mert a másik épp inkompetens, bizonyos okokból kifolyólag), mint a másik táncoló félre annyira torzul magának a táncnak a harmóniája, hogy veszélybe sodródhat a táncoló felek testi épsége is (akár). A hatalom felelősség. Az irányítás felelőssége. Az alárendeltség kötelezettség. Az irányíthatóság kötelessége. Ha ez a kettő nem arányos és nem létezik egyensúly a kettő között akkor lehet szó bármiről: idétlenkedésről, tökéletlenkedésről, marhulásról, botladozásról, a táncon kívül.

Szeretek táncolni.

Már rég nem volt alkalmam egy jó táncra.

Zárnak az emberek, vagy, hogy hitelesebb legyek: zárunk, mi, emberek és bármennyire is szép, csodálatos, szív- és lélekmelegítő Poulain kisasszony zöldes-pirosas világa, az a világ nem létezik. Nem kell búsulni, mert létezik helyette valami más. Létezik játszmázás, sakkozás azzal, amit az ember (homo sapiens (?) sapiens (…)) tudni vél és amire képes. Játszmázás a lét képtelenségével, illetve az erre utaló kudarcok sorozatának a megemésztésével (bármit is jelentsen ez). Létezik két(három-, négy-, öt-...)értelműség és létezik boldog(-talan) (italos vagy más könnyű-drogos) eufória (euphoria) és az őt rögtön követő, a fent említett eufória-típus mennyiségével és milyenségével arányos a csalódottság (latin neve (vagy szava) most nem tud eszembe jutni).

Ritkán tud olyan lenni, mintha.

Mintha boldog lennék.

Mintha szeretnék.

Mintha értenék (és meg-értenék).

Mintha tudnék.

Mintha volnék (konkrétan itt a konkrét érzéki (érzékek) létezésre gondolok: tompák a csápjaim).

Mintha, mintha.

Mintha „Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban.
             Tánc. ” volna.

ahhán: csoda

csoda.

megint valami, amit nem tudunk meghatározni. azért nem írom azt, hogy nem lehet, mert meggyőződésem, hogy lehet. csak mi, parány emberkék parányi lelkekkel, még nem tudjuk. mmég nem sikerült. namármost nekem is bonyolult. ezért meg sem próbálom meghatározni, hogy mi a csuda aza csoda. példázni fogom.

nemtudom, hogy bele tudjátok-e képzelni magatokat szerepekbe... például a tanárodéba. vagy a diákodéba. vagy az anyádéba, apádéba. persze, most azt mondod, hogy naná, mégszéppp, hogy bele, s tuti nem úgy csinálnám, mint a fater, mer az olyan hülyén egyengette az életét... én meg azt mondom: állj. hallgass ember s gondolkodj. bele tudod-e helyezni magad, tényleg? s ha töprengsz, meglátod majd, a válasz sikítani fog a füledbe: nem... mert lehetetlen. persze azért meg kell próbálni. a középkori-irodalom tanárom most röhögne, mert ennek az ellenkezőjét próbáltam megerősíteni, legalábbis ő ezt értette, mert ezt akarta érteni. de meg lehet kísérelni, ha számba veszed a lehető legkisebb részletekig, hogy mi is mehet abban az emberben végbe, mit érez, hall, mi fáj neki, mire gondol, s mi a gondja.. s ezt, persze, mind tudatosan, hogy a lehető legeffektívebben tudj figyelni arra, amit el szeretnél érni: szerepcsere.. s itt jön a csoda. mert itt... de inkább bemutatom. 

vasárnap, márc. 17-nek estéjén zárnom kellett a munkahelyemen, az öregekotthonban. egészen könnyű munka, csak a szennyes zsákok rontanak a csend, az épület nyugodt hatásának esztétikai benyomásán. minden zajtalan és tompa. minden matt. és noha minden meg van világítva, semmi sincs igazából. ellenőrzöd a különböző ajtókat-ablakokat, hogy be vannak-e csukva, hogy minden úgy van-e hagyva, ahogy lennie kell, s közben persze az esti csípős szelet csodálod a negyedik emeleti erély magasságából, mosolyogva, hogy összeborzolja a már amúgy is kócos hajad. a cipőd kopogásán kívül más nemigen hallatszik, mint az ápolók halk duruzsolása, egy-egy szobából kiszűrődő elhaló sikoly vagy halk kacaj... az álom lelkiismeret szerint osztogat... s te elmélyülve zümmögsz egy számot, ami csak úgy felbukkant emlékeid tengerszemének felszínén... mikor jön a csoda. egy nő játszik zongorán. a színpadon, gyakorlásképpen a nemsokára bekövetkező koncertre. valami lírai dolog zakatol az ujjai alatt, ahogy fel-felgyorsulva elsüti a félhangokat a fehérek mellett... s a sötét térben egy szürke árny jár valami elképesztő táncot. persze, szemeim nem látják elsőre... kell nézni, hunyorítani kell egy darabig. s berobbant szívembe a csoda. Frau Kommer, a kópé és pajkos, de sajnos kissé szenilis idős hippi-hölgy járja éjszakai búcsú-táncát. lassan elszíntelenedett barnás szeme a falon túli eget nézi, miközben fűző nélküli fehér cipellőjében lengén és ütemre járja a táncot. az itt oly sokat hibáztatott biológiai folyamat következtében meggörbült hátát a lehető legjobban kihúzza, megfeszíti, s lágy mosolyával a valamikor valószínűleg irtó kívánatos száján(ami most a vonzerejéről, dússágáról és pirosságáról lemondva általában cinikus mosolyra húzódva tengeti életét), ropja a köröket, kecses kézmozdulatoktól kísérve, egyedül, titokban, az éjszakában.

bele tudtam helyezni magam az ő helyébe. mi több: benne voltam a helyzetében. szemeim és gondolataim vele táncoltak, libbentek és forogtak, s örömöm, mint a lágyan lejtő keze, körülölelt engem. betegség, fáradtság, kétség, másra való utaltság... és mégis: mint a mesében- alkonyatkor átváltozik Frau Kommer egy elfelejtett kor elfelejtett kislányává, aki járja rég elfeledett, ám emlékeiben halványan fel-felbukkanó táncát, hogy életre kelthesse azt, ami a legfontosabb az ember múltjában - az emlékeit. szégyelltem magam. illetéktelen behatoló voltam valami titkos és rejtett szertartásban, ami a múlt megidézése s amit talán majd én is művelni fogok, ha megérem, hogy felnőjek a feladathoz. talán el is pirultam. talán. gyorsan és tapintatosan, lehajtott fejjel, de mosolyogva lépkedtem tovébb, tettetve magam, hogy semmit sem vettem eszre a megtörténtekből. mesét láttam. és átélhettem. teljesen. EZ a Csoda. ez IS a Csoda.