A következő címkéjű bejegyzések mutatása: eső. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: eső. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap, július 08, 2012

röviden

röviden, kérem, csak röviden.


kínban játszó, benne fetrengő, de nem baj, csak röviden, nem elnyújtani, mert nincsen idő reá. félszavakban is ott az igazság, megtalálni nem kiváltság, de mára már kényszer. zagyván kapar a torok, zörög a hang, félénken villannak meg a tekintetek, majd remegő szájszéllel konstatálja az ember: őt is lenyúlták előlem. meg hogy: bezzeg engem senki sem nyúl ne senki elől. meg hogy: a fene egye meg.

napi rutinok halvány fényében teng a lét, reggeli kávé, korty tea, valami harapnivaló, kint zajok, bent csend s a többi igazából szemét. meg én. 

lehet túlzás ez az egész, bár ezt állítani senki sem meri, vagy pusztán csak annyi van, hogy könnyebb nem-állítani. mert kényelemesebb. s a kényelem mindenek felett való.

még álmomban is zakatol az agyam. minden helyzetre jut néhány lehetőség s minden lehetőség végtelen számú további lehetőséget takar. az ember összefut az utcán valakivel, zakatol az agya, hogy tenni kéne most mit, közben az illető ajkait nézi, vagy a szemét, vagy a nyakát, a melleit, közben érzi az illatokat, az övét is, közben a zajokat is hallja, tudomásul kell vennie, hisz ott van, neki zörög a világ, de közben úgy kell tennie, mintha figyelne rá, hát figyel is rá, mert az a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb megoldás egy ilyen helyzetre. meghívhatlak? persze. hová? ahová szeretnéd (máris ismét felbúgva zakatolnak a gondolatok, térképeket, fotókat tölt be az agy, alkalomhoz illő lokált keres az agy, haza mégse viheted, pedig azt szeretnéd, az meg blődség volna, hogy né, veszünk egy üveg fehéret s kiülünk a fellegvárra mitszólsz. legyen ez, vajon. hű, de jól néz ki ebben a ruhában. kár, hogy el van jegyezve). rendben akkor menjünk ide. hogyvagy, mitcsinálsz, mitiszol? villan az ajkán a fény, betölti arcod, szemei tükrében látod a sziluetted, már megint látod, ő meg figyel téged, csodál téged, legalábbis te ezt szeretnéd. használja a kezét, tudja használni a kezét, téged érint vele, még ha csak a csésze fülét is fogja, belekortyol, kimérten, kecsesen, civilizáltan. nem vagyunk mi állatok. eszedbe jut, mikor gumicsizmával topicskolt a sárban,  rád ugrott, feldöntött, rád kente, lecsókolta, szeretett. én is jól vagyok, csodálatosan, végre megnyílt a jövőm, stb. megérintene, de nincsen idő rá, rohanunk tovább, ő arra, én vissza, el. szomorú vagyok, valahol tragédia ez, két ember, aki szerette egymást, akik szeretik egymást, elrohantak most egymás mellett, az időre meg a körülményekre hivatkozva, izzad a homlokom, a hónaljam is izzad, meglazítom a nyakkendőt, a szemüveget a homlokomra tolva törlöm zsebkendőmmel arcomat, közben az órámra nézek, kísértés, hogy visszarohanjak, utána, hátranézek, még látom libbenni a szoknyáját meg a haját, mielőtt befordulna a sarkon, istenem, de gyönyörű, s én tőle rohanok, el, ez őrültség, félek és kívánom és akarom, mindenkit akarok, aki mellett elrohanok, de én rohanok tovább, mert fontos dolgom van, mert fontos vagyok, mert felnéznek rám és egy embernek, akire felnéznek, rohannia kell, soha meg nem állni, kreatívnak lenni, felettébb merészen, fiatalosan újat mutatni, mert ezért élünk, nem, végül is. az illatát még mindig érzem, hullámokban jönnek az emlékek, a nyakkendő megint túlságosan szoros, a homlokom ismételten gyöngyözni kezd, félek, mondanám, ha merném, de nem merem, mert félek. a kezeimben papírokat tartalmazó mappát viszek, meg egy ernyőt, mert esősnek ígérkezett a reggel, a szemüvegemen megjelennek a szitáló cseppek, a fejemben érzem a légnyomás-különbséget, jó reggelt, önnek is, mit adhatok, csak a szokásosat, becsomagoljam, természetesen, mennyi lesz, hétnegyven, köszönöm viszlát, viszlát. 

és, végre, esik az eső. esernyőt kibontani, jólesően nyugtázni, hogy jó döntés volt magunkkal hozni és egy pillanatra, csak egy pillanatra megállni.

s miközben áll, rájönni, hogy az élet, az az élet, amelyre vágyott, mely mellett letette a voksát gyerek korában épp elillant, az ellenkező irányba, lobogó szoknyában. a gondolatra megsemmisülni, épp csak egy perc erejéig, mert késésben vagyunk, épp ezért rohanni kell, be kell hozni a lemaradt időt. szapora léptekkel indulni hát tovább. a könnycseppeket az esőre lehet fogni.

péntek, május 07, 2010

isten az esőben.



Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

szerda, április 28, 2010

esik éppen.

És odakint,
a napsütésben
lágy párájú
esik éppen,
megtöri a fényét
az egésznek
így láthatóbbak
az egészben
rejtőző
színes részek.

Fenséges disztorzió.

A nedves,
fényes rengeteg
egyik
szegletében,
igen,
idebenn,
az ablakból nézem
éppen:
egy színes esernyő
takar egy padot.
Alatta egy ember.

Színes esernyő alatt egy szürke
ember
meleg, nyugtató
tekintettel
méri a világot.
Mérlege lelke,
a test-serlege
meg a puha
homok
a konok
cipőrésen, mi befúrta
magát.

Teljes
teljes lényében,
s az égi permet,
mi részekre osztja
a színes
szín-termet, az
idő
ráncos falai között,
a színes permet
a falba,
a téglák közé is
fényt fröcsögött
s a csendben
vidám csepp-hangjegyek
zajosítnak be mindenféle
teret, vermet, eltemetett
rongy-kerevetre fektetett
kiszáradt
csontváz szerelmet.

Az esőcseppek árnyékában
megrajzolódnak
egy másik jelen
boldogan
bolond körvonalai.

Bolondak,
mondom,
a fények,
életlenek a
fény-képek,
s a kép-fények
szögébe
beleveszve
éppen
próbál megnyílni a
szende
szemérem.

Torzak a képek,
de a lényeg,
mint oly sok torz képen,
a pixelek közül negéden
föltör, kitör, betör,
be az égbe,
az alig mocskos, mégis
torzított
szürkéskékbe.

Igazság, már megint, a nap alatt.
Nem új.
Mint már olyan régen.
Szelídülve terül szürkéskéken.

És az esernyő eltűnik,
a szem is egyszer kihűl,
s a fények elhalnak,
a forrás is kimerül,
persze.

De addig sziporkáznak
néha
esőben
a fények
és a könyvtárban szertenyúló
árny-élek,
a szétterülő meleg
színek kavalkádja,
(mi a szemet, savként,
néha-néha rágja)
meg a kinti térben
szóródó
életet feltöltő
pezsdítő
szárazság- méreg-
s míg ezek, egyben
és egyenként
retinámig
s retinámon keresztül
az agyamig
a lelkemig
elérnek...


...addig érzem,
hogy élek.
Addig feléled bennem
elhanyagolt
és ki-kifosztott életem
és nevet,
kacag önfeledten,
fürödve
a délután
bársony fény-levében
mikor az eső esik éppen.