360°

Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű, angyalka-pozsgás ujjai végigfuttak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedésekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is. Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt, szürke ég, lila ég, zöld ég... kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, köhögést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolba voltak hangok. Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges, mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint, akkor...

Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami flegmáztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombolta, a cipzárokat kicipzározta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt, tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveggombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival(melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják illetve elváltoztassák), hogy él-e még: már meg is halt.


 
                                             .:.
 

Havakról

Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett... 

  

A szavakról

Képzeljünk el egy elképzelhetőnek elképzelhető, ám soha meg nem valósítható társadalmat. Ebben a társadalomban mindenki meztelen, mindenki anyaszült pucér, csóré, és semmi ruha sincsen, hiszen nincsen rá szükség. Minden kedvez ennek a társadalomnak, az idő, a halál, a betegségek, az éghajlat. Egy új egyed születik – egy régi egyed meghal. És ez így van rendjén. Minden szökőévben kettő után hal meg egy s minden negyven évben minden frissen született egyed után kettő, olykor három is meghal. Minden évben tíz hónapig meddőség van. Ezek a meztelen emberek meg egész évben kefélnek, basznak, dugnak; repesztik ezerrel, poroznak mint állat, töcskötölnek, amennyi beléjük fér. Reggeltől estig, estétől reggelig. Nincsenek betegségek, medence alakú vízesés-kaparta mélyedések vannak, abban tisztálkodnak, vagy szexelnek épp, ha kedvük úgy tartja. Kis, egyszerű házikójuk van, mindenük a természettől ajándék, és csak annyi. Dekoráláshoz értenek, a faragások, a díszek, a szövetek, amivel az épületeket agyaggal összefogják: tele vannak díszítéssel, a falak, az ajtók, a kisebb és nagyobb használati cikkek: csurom ornamentumok. Nincs vezérük, közösen kommunikálnak, érzetek alapján, amik nem szavak, nem komplex dolgok, csak valami olyasmik lehetnek, s kb. olyan hatásúak, mint az 'itt' 'ott', 'erre', 'arra', 'ide', 'oda' szavaink, vagy az 'így' – 'úgy', 'ennyire' – 'annyira'. Mutogatnak. Szemmel, kézzel, ujjakkal, lábujjakkal fejeznek ki és értik meg egymást. Tekintettel. Házasság itt is van, és nagyon komolyan veszik. A szertartás egyszerű, levelekből, ágakból, és mandulavirágokból és vadcseresznye virágokból eszkábálnak össze egy kunyhót, s oda vonul vissza az újdonsült szerelmespár. Egy apró lángocska világít, kínlódik a kunyhóban, de nem is a fény a fontos: mikor a többiek, a násznép elvonult az új pár szerelmi kunyhója előtt, akkor a szerelmespár elfújja a gyertyát, betakarják egymás testét fehér lepelbe, hogy ne legyen „szem előtt” és lefogják egymás szemét, majd egymás fülébe súgják azt, hogy: szeretlek. Meg azt, hogy: gyönyörűbb és értékesebb vagy nekem sok-sok mandulavirágnál és vadcseresznye virágnál és levélnél és ágnál, fontosabb, értékesebb vagy nekem, mint a falu, mint a többiek, akikkel és akikben nap mint nap örömöm lelem, fontosabb és értékesebb vagy, mint az egész világ... még önmagamnál is fontosabb és értékesebb vagy te nekem. Majd együtt dalolnak, egymásnak súgnak még szerelmes szavakat, egymást csókolják, miközben suttogják: „szeretlek, szeretlek, o, mennyire szeretlek téged!”. Mert tudják: szavukat senki sem fogja hallani. És ők se egymásét, csak majd, ezután háromszor évente: kétszer a nagy meddőség alatt, egyszer, mikor a nő gyereket szül a férfinak. És feküsznek ott, és megérintik egymás ajkát és csókolóznak, játszanak az arcaikkal, mert az csak a párok jogosultsága. Fogják egymás kezét és beszélnek, suttognak, szöszmögnek, énekelnek, hőrögnek is szavakat, szavakat krákognak és gurguláznak- kihasználják a nyelvük határait, a fizikait. A szavakat megtanulják és általuk a másikat is. Öröklik a tudást, a nyelv tudását, nem tanulják, mint a mi világunkban. Mélyen, a gének szintjén öröklődik ez.

Minden pár egy új szót visz bele a köztudatba. Azt a szót, ami a legjobban összeköti őket, ami meghatározza őket. És ha elég erő szabadul fel a szó hallatán: magába fogadja a Közös Tudat. A szavakról tudni: hány pár volt, a szavakból meg azt, hogy milyen párok. Mert a szavak minősége a pár minősége.

Én is voltam itt. Érdekes hely... megtanít arra, hogy nem jó locsogni. Mert ha valaki megszólal nyilvánosan: az megszentségtelenítette az Isteni Jegyet- meg kell halnia. De senki sem csinál semmit: önnön hangja válik méreggé és sorvasztja el a hangoskodó egyént. De nász után... nász után, mikor kijöttem a mandulavirág-kunyhómból, oldalamon nőmmel, akit rögtön birtokba is vett két társam arra gondoltam: ilyen jót még soha sem szeretkeztem...

Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

A nyelvről.

Könnyen meglehet, hogy nem értesz. Meg is értem: én sem mindig értelek téged. Szóval egál. De gyere: lássuk: miért lehet erről szó. Ne fárasszál megint az emberi egyediséggel. Mert télleg fárasztó. Nem ez a lényeg. Érdekes: az állatok tökéletesen meg tudják érteni egymást. Nem fura ez egy kicsit? Nem érdekes?

Talán igazad van. De biztosan túl sok szavunk van? Vagy biztosan túl kevés? Én mondjuk inkább azt kérdezném most: van-e egyáltalán megfelelő szavunk? Mármint dolgok kifejezésére. Meg ideák. Meg cselekvések, történések, létezések leírására. Pl.: „jár”. Ugye: érthető, világos, el is képzelted, hogy... várjunkcsak- mit is képzeltél el? Pontosan! Mert én mást képzeltem el. Most mosolygok. Megint. Látod: túl általános. A bicegés is. Nekem most a kis Bice-Boca jut eszembe. A kincskereső kisködmönből, tudod. Neked is? De nem csak ez: a bicegő asztal, esetleg szék, a billegő számítógép-képernyő, meg a folyton elboruló fotótartó, kiömlő tej, kisbabakori énem, anyám melle, s a rég elfelejtett anyatej körül keringő régész-gondolatok... neked is mindez eszedbe jutott? Kétlem. Az igazság az, hogy ezt a nyelvet kommunikációra találták ki. Nem pedig megértésre.

Nem muszáj egyetértened: nincs kedvem vitatkozni. Nem is azért mondom, hogy meggyőzzelek. De ez a véleményem. És előnyöm veled szemben az, hogy te olvasod az én véleményem, nem pedig én a tiédet. És nem tudsz hozzá (-m) fűzni, vagy csak erősen korlátozva. Néha írok: néha annyi mindent el szeretnék mondani, csakis úgy, csakis egyszerűen, ahogy van, ahogy én érzem, vagy értem, vagy szagolom, vagy ízlelem- és nem lehet. Mert a nyelv, kérlekszépen, a képembe nyomja a szinonima-listáját, oszt a fejem fáj tőle, annyira sok van, és annyira kifejezéstelenek, vagyis nem is kifejezéstelenek, csak fogyatékosak: nem az én mondandómat akarják és hivatottak elmondani. Ám ha mégis megelégszem valamelyikükkel, akkor körül kell írjam, körülményesen, összetetten, többszörösen összetetten, kényszeredetten nyújtanom kell mondandóm, míg vagy elkezdik megérteni azt, amit mondani akarok-szeretnék, vagy tettetik magukat, hogy értik-forma, csak ne kínozzam őket tovább a körülírás leírásaival; vagy belezavarodok, de úgy, hogy elmém félig már megzavarodva kiutat talál a saját maga keltette útveszejtőből, illetőleg bágyadtan hagyja a fenébe az egészet, mert nem éri meg ennyit baszkódni egy csepp megértésért. És valóban: megéri-e?

Néha meg szavak sincsenek. Ez a legfurább. Ilyenkor olyan érdekes. Mintha beszéd közben elmenne a hangom. Vagy hirtelen amnéziám lesz, lapszusz kerülget, s én meg bambán bámulom a semmit, valahol a másik háta mögött, az a személy mögött, akivel épp társalogtam- mert nem tudom befejezni. Új szót kitalálni? Badarság-ez egy csomó időbe telik. És energiába. S ha meg történetesen sikerem is volna, mert az új, ropogósan-friss szó szerintem megfelel annak a dolognak a kifejezésére, melyet nekem kifejezni muszáj, akkor még meg kell győzni a plebs miserabilist, hogy nekem igenis jó a szavam, azt használni lehet, csak tessék, nyugodtan, kéremszépen, parancsolj, igen. Csurom ideg lenne ez a meló. Már inkább betonkeverőnek elkeveredni egy építőtelepre.. ám: akkor mit lehet tenni? Tudom a választ? Te tudod? Mert azért még vannak lehetőségek. Például egy régi szóhoz új értelmet társítunk. De ezt is el kell magyarázni. Szegény Foucault – ezért olyan nehéz őt megérteni, még a magyarázataival is, az általa használt más-értelmű szavak kimerítő szótárával, merthogy nélküle aztán lehetetlen zöld ágra vergődni gondolatai kapcsán... de nem is fontos mindig a megértés, mondhatnád: minek idegesítem magam, s vele téged is?! Hisz nem is biztos, hogy az emberek meg akarják/szeretnék egymást igazán érteni. Valóban. Meg kell-e értenünk egymást? Meg lehet-e értenünk egymást? Én mindig a szemekre figyelek, ilyenkor. Ha valakivel beszélgetek, mármint. Vagy az ajakra.. csak azok elcsábítják az embert. Elbódítják a világot, amit a szavak által próbálok építgetni, s langyos csókok párás ígéretével próbálják összedönteni épületeimet. És néha sikerül is nekik. Ez a nagyon furcsa. De nem ez a lényeg. Viszont meggyőződésem, hogy a testi kontaktus segít a megértésben. Szavak is kellenek- de magukra csak nem elegek. Nem mondanak sokat. Semmiképp sem annyit, mint a szavakon túli fizikai megnyilvánulások, rejtett, vagy kevésbé rejtett üzenet-formák. Persze van olyan, hogy végigcsiklandoz a szoknyám alatt a hideg, mikor rám néz azokkal a mély-zöld szemeivel, és közben meg épp azt részletezi, hogy milyen volt a 320 köbcentis KTM-jével a kiruccanása a hegyekbe... de ez nem ide tartozik. Igazán nem ide.

Szavak. Folyton csak szavak. Dömdödöm. Most nem csuklottam, csak Lázár Ervin mesealakja jutott eszembe.. tudod-az, amelyik mindig csak azt mondja, hogy dömdödöm. De valahogy mégis úgy, annyira árnyaltan, hogy mindenki érti, hogy mit akar. Igaz: csak egyedek tehetnek így, csak ők élhetnek ilyen nyelvi luxusban- elmondani az érthetetlennel a mindenséget- de mégis. Mégis meg kell kérdenem: kell-e nekünk 120 ezer magyar szó? Vagy mennyi is van- még nem tanultuk. De mégis, ha el lehet intézni egy szóval: akkor miért fárasztjuk magunkat? S ha nem elég: akkor mennyi elég? Én megértem, hogy kínai nyelv, s 4.000 jel(vagy mennyi)... de szóból mennyi? És mindenki hogyan ismerheti meg? És ha nem értenek úgy sem? Jaaaaaaaaajjj....


Fő a fejem. Rotyog. Kicsit. Mert gondolkodok. Neked nem? Persze: könnyű neked- te olvasol, te csak az én gondolataimat matatod végig... tapogatod, s élvezed, hogy neked nem kell gondolkodnod. Még.



Mit mondjak egy lánynak, ha akarom, hogy felfigyeljen rám? „Szeretlek”? „Figyelj rám”? „Dömdödöm”? Mit? Mert valamit mondanom kell. Még a James Bond-féle filmekben is először van a duma, utána a smár. Szöveg nélkül nem lehet. De hol a nyavalyában van a megfelelő szöveg? A pontosan találó? Az, aminek a mondanivalója szervesen eggyé olvad, és kifejez egy fél világot vele. Vagy egy fele királyságot. Királykisasszonyostul, lovastul, mindenestül. Ami átad, nem csak közöl, ami kiszolgáltat, nem csak felmutat. Ami beléd hatol, ahelyett, hogy körbebolyongana, folyton, újra, megint.

Kell egy új világ. Egy közlési forma, ami más, gazdagabb, mint ez a ronggyá likasztott, szeles (anya)nyelv. Mert üres, és félő, hogy egyszer csak úgy jár, mint a lufi: kilukad. Oszt ülünk majd, egymással szemben egy másikkal, a Másikkal és idegenebbek leszünk a teremtő Istennél. Nézünk, csodálunk, gondolunk, álmodunk, alkotunk- de mint tükör-kalitkában a fény: önmagunk sokszorosítjuk, önmagunk ragyogjuk be, ragyoghatjuk be- mert lehetetlen(?) lesz kiöklendeznünk a fényt bentről. És lehetetlen lesz felfognunk, megismernünk azt. Önnön fényünkbe rokkanunk, majd pusztulunk bele.


Tegnap a lakótársam mályva színekben ragyogott, álmában. Mikor kérdeztem, hogy mit álmodott: csak mosolygott. Mondta: nem tudja szavakkal leírni. És én annyira el tudtam hinni, hogy vele mosolyogtam. Meg a felkelő nappal. Hármasban.

:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

hajnal

Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

Káfé

lámpák fényében vérmes csillagok 

merednek lapokra 

merednek betűkre 



fekete-fehér játék, csendben, igen 



gondolat-homályban tanuló magányban 

libben az illatod 

csobog a zamatod  



orrokba, torkokra, reszkető lapokra, igen 



idegen vagy itt bent 

fekete magányod mégis keresi 

aki gémberedett már, aki szereti 

keserű tested bársonyos ízét 

a kávébabét mag a vízét 



misztikus sötéted nyugalmat ad neki.