keskeny halk vonalaid felett a nap
néha kényszerítve újra meg-megáll
neveletlen piszkos-zöld szemedben
itat az élet és ott ringat millió halál
karcsúra szopott cukorkád a lapon
kéjes cukorszirup alkonyok egén
nevető bíborba ölel téged a nap
míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén
nem kényszerítlek tudod úgysem tenném
csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok
csak érintelek szememmel-leheletemmel
s holnap új hajnalok új megálló-napok
1 megjegyzés:
kozben sulyos szempillai ala rejti szemenek elpirult zold szikrajat, mikor kettetort fel mozdulatod elarulja, hogy mintha megis megtenned.
Megjegyzés küldése