köszönet (ünnep táján)

tudod: nem félek.
te szellem, te lélek:
minden te vagy.

nekünk, embereknek nehéz dolgok ezek.
nem félni, meg
lelkekben remélni
s tudni meg tudni akarni önmagunkról.
élni és élni hagyni, magunktól.

az ember szeret ragaszkodni.
tudom jól, ember vagyok.
alattam mindig valami kemény van,
fölöttem meg mindig csillagok.
körülveszem magam tárgyakkal,
néha emberekkel, az utóbbi néha problémás.
hiányzik a társ, a másik ember
aki mellett teljesebb leszek
s valós a legtöbb békés látomás.

kényelmes emberként üdvöm mástól várom,
a megmentő lehet valami harmadik személy,
okos gép, földön kívüli entitás, isten, vagy lehet
valami egészen más, például valamiféle káros szenvedély.
lényeg: nekem ne kelljen semmit sem tennem.
így könnyebben és tovább félhetek.
cserébe az leszek, mi szeretnéd, te üdv hozó,
cserélek hitet, nevet, nemet
elveheted szabadságom, elmém s a pénzemet.

ez volt eddig.
most már nem félek.
mert tudom, hogy te, szellem, te, lélek
vagy és kitöltesz mindent, engem.
hogy isten vagyok, mert isten vagy bennem.

mióta nem félek, csendes, nyugodt a lélek.
elmém tisztább, kezem sem reszket,
pulzusom nyugodt, könnyebben lélegzek,
ártani is, gondolom, ritkábban ártok.
visszafogottan ömlenek belőlem a hazugságok,
igyekszem nem ragaszkodni sem emberhez sem tárgyhoz.

szeretek.
leginkább embereket.
szeretek még állapotokat, érzelmeket,
csak pillanatokban mérhető csönd-szigeteket,
s önnön kíváncsiságomat, feléd, veled.

a tudomány nem érti ezt.
a vallás nem érti ezt.
mindkettő elvont, légi entitás.
ez valami más.
elvontan nem magyarázható.
hittel, tudattal felfogható elemi tudás.


köszönöm neked,
te lélek, te szellem,
létezésem.

a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.

Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.