egy elcsípett entellektüel dialógus, finomkodó modorban (részlet)

- kedves kolléga, be kell vallanom, hogy ön remekül lovagol a nyelven. ez önnek nyilvánvalóan sok vita megnyerésében segített. de akkor is tény az, hogy két fajta irodalom létezik, legalábbis a szakma szempontjából: az egyik a szép irodalom, a másik a ponyva irodalom. ez a kettőn kívül pedig, már megbocsásson: semmi más nincsen.

- ne nevezzen, kérem, kollégának. feláll a hátamon a szőr, ha lekollégáznak, ez olyan lenéző foghegy-baráti hátbaveregetés-féleség, mint amit az öcskösökkel csinálnak a placcon, hogy "ejnye, kölök, van még mit tanulnod". 

- de, ha jól értesültem, ön is szakmabeli, nem-é?

- azért, mert hasonló dogmákat tömködtek belénk, még nem tartom magam az ön szakmabelijének. az irodalomról meg az a véleményem, hogy két fajta van, valóban, csak én másként nevezem az általam beazonosított két kategóriát: van az élő irodalom és van az előbbinek a halott változata. minden olyan szöveg, amit nem azért olvasnak, minden olyan könyv, amit nem azért lapoznak, mert muszáj: élő szöveg, élő könyv. a többi, lélegeztetőgépre kötött irodalmi alkotás már halott. már nem él. már csak muszájból létezik. kérem várja meg, hogy befejezzem. lehet, kissé romantikusnak tűnik a szövegek ilyentén katalogziálása, bevallom, nem mentes a tudománytalanságtól, de megéri elgondolkodni rajta. az ember azt, amit nem külső muszájból tesz: szeretettel teszi. a muszáj itt egy külső, erőszakos ráhatás az elmére, az én-re, talán jobb szó is volna erre, de most nem tudok semmit improvizálni. hisz az is kényszer, ami belülről fakad. a tudásvágy, a tanulni akarás egy belülről indukált állapot, mely folyamat tartósabb és energiatakarékosabb, illetve inkább energia-megtartóbb, mint a fent említett, külső kényszer. az, amit én magamhoz akarok venni, amit én magamévá akarok tenni valamely belső indíttatás folytán: sokkal inkább enyém, mint az, amit nyomást gyakorolva belém akarnak tömni. hisz az információra is meg kell érjen az ember és, ha már megért rá, akkor ki tudja megmondani, hogy ki talált meg kit: az ember az információt, vagy az információ az embert? az a baj a régi szövegekkel, hogy régiek. és régiségükkel nem veszítenek semmit sem kvalitásaikból, egyetlen tulajdonságukat leszámítva: érthetőségüket. ha egy kód elveszíti érthetőségét, mi értelme van a létezésének? ha valami elveszíti funkcionalitását: mi értelme van annak, hogy tovább létezzen? evolúciónak hívják, szelekciónak, természetes kiválasztódásnak. az irodalom is fejlődik. evolvál. és néha csodálkozva figyelem a "kollégákat", amint magyarázzák "az irodalmat" a "következő nemzedéknek". ez az egyik lehetséges megoldás, valóban, a problémát áthidalandó: magyarázni. feloldani a kód homályát, a szövegnek értelmet adva, átfogalmazva azt. ez az unalmasabb, bár néha sikerrel jár a metódus. a másik a közös helyek újra beépítése az új, kortárs szövegekbe. ez érthető is, elérhető is és ki meri azt mondani, hogy kevésbé értékes, mint az elődje. hogy plágium? lehet. de eredeti-e az eredetinek tartott történet, vagy az is valami másnak a másolata? meggyőződésem, hogy az utóbbi.

másrészt: az önnel hasonszőrűek szakbarbárok. szőrszálhasogató, túl sok idővel és túl kevés valós problémával küzdő népség, aki azzal tölti az idejét, már bocsánat, hogy az újat leminősítse (igaz, meg kell vallani: hellyel-közzel joggal) és a régit dicsőítse. mert a régi, az milyen csodálatos s az új mellette csak halvány délibáb. ez, kérem, meglátásom szerint: minimum beteg. a szakma, ahogy ön nevezi: szervetlenné teszi azt is, ami élő. kivesézi, kibelezi az élőt a művekből, majd ott hagyja az egész döglött alkotást a boncasztalon. s a kibányászott néhány szöveg-orgánum a trófea, meg valami, még a babérkoszorú szimbolikus dicsőségénél is elvontabb filológusi dicsőség. amit, jobbik esetben, majd valaha valamilyen anyagi formában, meghálál az intézmény, meg a szakma. rosszabbik esetben az illető az áldozatával hal, a boncasztalon. egyedül, aszottan, kiszáradva az életből, szervetlenül elhull.

- tisztelt kolléga, ön bámulatos rétor. valószínűleg besegített kicsit az imént elfogyasztott alkohol is, kétségtelenül, de véleményem szerint ön kicsit elfogult. egyrészt önmagával szemben, másrészt a szakmával szemben, harmadrészt a kategorizálásommal szemben, negyed részt pedig az értékeimmel, nevezzük elveknek, szemben. 

először is: az előbb ön volt oly bátor, hogy olyan kijelentéseket tegyen, melyek, véleményem szerint, melyért előre is elnézést kérek: arcátlanok, elfogultak, szubjektívek és valóban, felettébb romantikusak is. ön azt képzeli, hogy ön olyan válaszokat tud, melyek általánosan érvényesek és az egész rendszerünk, az intézmények és a szakma létjogosultságát egy füttyre kétségbe fogják vonni. merész dolog, sikerült is meglepnie, mérsékelt kellemességgel, ennek azonban, ha jól gondolom: semmi helye most itt. ön csak egy individuum. semmi más, semmi több. és az, amit ön lát, amit ön tapasztal: teljes létjogosultsággal bíró kijelentések birtokába juttatja, melyekbe senkinek sincs joga belekontárkodni, amennyiben azokat ön nem szándékszik kivetíteni az ön szubjektumát meghaladó, az önénél több objektivitást megkövetelő kulturális jelenségekre, gondolok itt intézményekre, a szakmára, illetve a nem tapintható, ám érzékelhető kulturális üledékekre, melyek nagyban megalapozzák a civilizációnk milyenségét, gondolok itt elsősorban az elvekre. kétségtelen, hogy ön vakmerő, de finoman szeretném figyelmeztetni: erre önnek nemhogy joga, felkészültsége sincsen. gondolok itt elsősorban a tudásra. és csak ez után következnek az olyan, komplexebb tényezők, mint a dolgok mélystruktúrájába való belelátás, az egymással indirekt összefüggő szerkezet-tényezők egymás viszonylatában folyton újra-alakuló hálója, satöbbi. arcátlanság kijelentést tenni valamiről, amit nem tudunk leírni, körülhatárolni. ha a tudósok hasonló módon cselekedtek volna, valahol a középkorban lennénk még, ahol kényelmesen minden megmagyarázhatatlan jelenséget az isten által direkt irányítottnak, tehát szentnek, tehát hozzáférhetetlennek, tehát elhanyagolhatónak tartottak, legalábbis a keresztény világ nagy része.

másodsorban: ön a szakmát kritizálja. szíve joga, hisz valamelyest van betekintése a "függöny mögé", ha szabad így fogalmaznom, bár, a hozzám eljutott információk alapján, még így is, a függöny mögötti, a felszínhez relatív közel lévő struktúra ismeretében sem remekelt látványosat. ami, feltételezem jel. azt jelzi, hogy ön nem szak-szerű, ha szabad így fogalmaznom. ön egy szabad szellem, a maga zabolázatlan tökéletlenségével. ez, kérem, akár rendben is volna. az viszont számomra probléma, hogy azt a szakmát, amit ön, fogalmazzunk így: kitanult-forma, semmibe veszi, meggyalázza és romantikus érvek mentén próbálja illegitimmé, értelmetlenné tenni. az a tudás, amit a filológia tár a világ elé jelentős. van értékes információ és van értéktelen. van olyan, amire érdemes odafigyelni és van olyan, amit hanyagolni lehet, mi több: hanyagolni kell, mert eltereli a figyelmet az igazán értékes információról. kell egy meder, hogy kordában lehessen tartani a sok művész-lelket, ezeknek a feltörekvését és könyöklését ugyanakkor kell egy orgánum, ami valamilyen rögzített normák mentén kijelöli az utat az ön által ironikusan említett következő generációnak. mert nincs baj az odüsszeiával, és a kultúránkkal sincs baj, viszont ha nem hozzuk össze a kettőt, valamely pedagógiai-pszichológiai ráhatás mentén, akkor mindhárman rosszul járunk: az odüsszeia feledésbe merül, a következő nemzedék még nálunknál is csenevészebb lesz és a kultúránk, civilizációnk értékei is szegényebbek lesznek. és amilyen mértékben üresedünk ki, válunk aneszteziáltakká-anesztetizáltakká: olyan mértékben pusztul el az emberiség. ezt nem ártana önnek is tudatosítania.

harmadszor: szép irodalom van és ponyva van. az előbbi jelentős, az idő folyamán megállta a helyét és sok későbbi írónak, költőnek, esztétának és kritikusnak szolgált példaként. az utóbbi új és csillogó ugyan, de leginkább szemét. az idő az, és a szakma, ami megszűri. a szakma a gyorsabb általában, hisz több generációnak is kell váltania egymást, míg nyilvánvalóvá válik valamely irodalmi alkotásnak az értéke, ugyanakkor a szakma általában egészen emberi gyorsasággal képes rámutatni valamely kortárs irodalmi alkotás jelentőségének a mértékére. a szakma a meder és szűrő is egyben, kiveti azt, ami értéktelen, bár értékesnek kíván feltűnni. nem tűri meg a hulladékot magában.

negyedrészt: ön az elveimet kritizálja. szerintem ez is betekintést enged az ön szabad szellemiségébe, annak kétségbe vonható strukturáltságába. mert, ahogyan a szakmára is szükség van, úgy elvekre is szükség van ahhoz, hogy a decens életre esélyünk legyen. azok tartják kordában a zabolázatlan testet épp úgy, mint a zabolázatlan, bár első sorban nem feltétlenül testi ösztönöket. az, hogy ön, már megbocsásson: csapnong, az a szíve joga, bár szerintem felettébb értelmetlen, ugyanakkor felettébb alantas, helyenként szánalomra méltó tulajdonság. de, mint mondtam: szíve joga. az ön élete, az ön szabályai. de hogy az ön szabályai mentén megkérdőjelezi az én szabályaimat, ez már arcátlanság. persze én is voltam az ön helyzetében, tudom milyen azt gondolni, hogy megváltom a világot a szabad szellememmel, de ön ezzel a meg nem értett művész magatartásával és a makacssággal elegyített felszínességgel nem lehet messzire jutni. meg kell dolgozni érte. tíz évvel ezelőtt én is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán elkezdtem dolgozni. a szakmáért és az elvekért, mert megkaptam a leckét az élettől az egyetemen. meg aztán: a művész, bármennyire is azt akarja gondolni és ezt akarja magáról elhitetni- nem csak magának alkot és igenis, érdeklik a kritikák, hisz mindig gyomorgörccsel várja a recepciót. vagy a kritikától, vagy a kritikától szenved. nyilván nem a szakmának alkot az ember, de úgy jut el a méltó helyére, ha azon már túlmegy. 

kérem ne vegye rossz néven a fentieket, merem remélni, hogy tudatában van annak, hogy csak jót akarok. 

- rossz néven nem veszem, viszont érdekes megfigyelni, hogy ön minden művészt egy kalap alá vesz. igaz, valaki egyszer azt mondta: a kritikus az az olvasó, aki azt hiszi magáról, hogy író, de ez azért vissza tetsző kicsit, nem? 

- ön is ezt tette a fenti kijelentéseiben.

- én nem a művészeket vettem egy kalap alá, hanem a tudósokat, illetve a tudálékoskodókat. a művészek individuumok, a tudós tudálékoskodók, illetve a tudálékos tudósok meg egyforma állatfaj. 

- már megbocsásson, de ha elismerném, hogy individuumok léteznek csak, akkor képtelen lennék objektívnek maradni, márpedig én szeretek objektív lenni.

- ez egy felszínes, elhamarkodott kijelentés. ember nem lehet objektív. ön ember, elsősorban. így nem képes az ön által oly nagyra tartott objektivitás megvalósítására. ami szerintem korrekt is és helyénvaló. az ön fenti kijelentéseiből ordít a dogma, az előre betanult formulák affektáló mellékzöngéi kicsengnek. olyan, mintha papokat hallanék beszélni, vagy katonákat. az ilyesmit intézményesített gondolkozásmódnak szoktam nevezni. de nem áll szándékomban továbbra is vitázni, lázadónak érzem magam kicsit, ezt meg, ebben az esetben, úgy érzem: nem helyénvaló. arról meg, hogy az ön szándéka jó, nincs kétségem, bár azokat a gyerekkori élményeket juttatják eszembe, amikor azért vertek, mert a javamat akarták. tudni illik veréssel. ezt nem nevezném feltétlenül pozitív visszacsatolásnak, de élménynek nem rossz. 

- nekem ez a véleményem a verésről: 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.


Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.


Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

- nekem ezen nevetnem kell, egyrészt mert a fentiekben a romantikus, mérsékelten ésszerű énem volt megkritizálva, míg itt, az ostoros isten-atya imázzsal rendelkező természetfelettiség pont egy ilyen romantikus agynak a szüleménye. erről a nacionalista tulajdonságáról nem volt tudomásom, így ez is mosolyogni valónak hat, jelen körülmények között. a fenti vers, a beszélgetésünk kontextusában mindannak a karikatúrájának hat, amit ön a fentiekben volt oly szíves kijelenteni. ennyit az állítólagos objektivitásáról. 

- érdekes meglátás. az előbbi gondolatához még csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ön nem lázadó. sőt, ön épp az ellenkezője. épp attól nem rebellis ön, hogy nem ért velem egyet. ön az, aki a tömeg szintjén a tömeg gondolkodásmódja mentén gondolkodik. mi, a szakmabeliek vagyunk azok, akik az ellen lázadnak, ami épp normálisnak van tartva. és, figyelembe véve a jelenleg normálisnak tartott dolgok és jelenségek hosszú sorát: ez egyáltalán nem bóknak volt szánva.

a zongorista

- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?

Közben zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte, vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.

     - Pedig engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel, grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről, természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha magától értetődő volna, hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény megfogalmazható volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az, hogy fény...

A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr, kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.

     - Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön... Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek, sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.

Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet. A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató melankóliát volt képes kiváltani belőlem.

    - Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?

Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.

részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.

- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.

- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.

- szívesen vájkálnék a magánéletedben.

- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.

- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..

- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.

- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?

- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.

- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?

- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?

- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.

- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.

- a nők nem?

- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?

- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.

- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!

-ő is olyan volt?

- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.

- mi történt?

- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...

- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.

- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.

- szóval mi történt?

- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.

- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...

- te voltál már szerelmes?

- én nem... tudom. lehet.

- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.

- és olyan, hogy nem szerelmes?

- mi van vele?

- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?

- nincs. olyan lehetőség nem létezik.

- de miért?

- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.

- hú, ez kicsit bonyolult...

- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.

- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?

- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.

- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?

- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...

- én nem...

- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.

- de miért?

- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.

- a feleségednek mesélted ezt?

- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.

- szereted?

- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 

- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?

- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.

- és most?

- mi van most?

- hát most milyen?

- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.

- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...

- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?

- igen.

- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

istenek

 -őrület egy felvonásban-

Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

„Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.

„Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

• Istenek volnánk, csakugyan?
• Igen.
• Miből gondolod?
• Belőled. Belőlem. Belőlünk.
• Én nem vagyok isten.
• Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

• Nyomorult. Leginkább nyomorult.
• Idenyújtod a kezed?
• Mi van?
• Ide nyújtod a kezed?
• Minek?
• Szeretném látni.
• Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.

Leginkább nyomorultak.

Leginkább magányba fulladók,

Leginkább élőn halottak.

A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

„Lehet, hogy hab,

vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,

vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.

Ez vagy te.

Röviden: ajándék.”

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...

Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

„Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,

lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,

ne keress csókot, ez a ház kigyúl,

hazatalálsz még, szedd a lábodat -

füstölgő szemek világítanak - -”

beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

FILM

Szeretlek, mondta.

Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.

Őrült volt.

„gomb, amely leszakad.”

S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE

• Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
• Mitől?
• Tőlem?
• Nem.
• Miért?
• Kéne?
• Néha én magam sem tudom.
• Félsz?
• Mitől?
• Magadtól?
• Nem.
• De kéne?
• Kéne. Nagyon kéne.

Sötét van.

Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.

Az arcom fújja a szél.

Hajam a számban.

Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.

Az emberek furcsán néznek.

Az emberek csendben kikerülnek.

A kutyák megugatnak.

Arcom fújja a szél, hajam a számban.

Térdig hamum vagyok.

„lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,

vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,

vagy lápos, iszapos poshadt vizek

mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.

És akkor jön a rutin.

Mert mindenre megoldás a rutin.

Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,

kávét főzől, bögrét töltesz,

kiflit vágol, kiflit megkensz

híreket olvasol, harisnyád húzod,

szoknyád igazítod, cipzárát zárod,

melltartód a melled köré,

láncod a nyakad köré,

ruhád a tested köré fonod.

Fogad megmosod,

arcod bekened,

ajkad veresre fested,

körmeid vörösen izzanak

szempilláid feketére nyúlnak,

nyílik az ablak,

cigaretta s a kávé maradéka még.

Csatolod a csatod,

hurkolod a cipőd,

hajad útra készen,

arcod útra készen,

tested útra készen

s már rohannak is lefele a lépcsőn

íves lábaid.

A rutin, a rutin.

Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.

Este magány van.

Este fájdalom van.

Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémes lázálmok.

Lázas vágyálmok.

Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,

lázas rémálmok,

vágyó lázálmok,

lázas lázak,

rémes rémek,

vágyó vágyak,

S MINDEN

ELŐLRŐL

MEGINT.

Őrület ez,

őrület bent,

őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,

néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.

Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.

Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.

Ütni, sebezni, vérezni, orozni.

S közben hang nélkül röhögni halkan,

fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,

vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.

Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.

Akarni akarok.

Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.

A tegnap láttam. Ült a várban

és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.

Egyedül volt és magányos.

Sírt.

Ilyen egy bukott isten?

Nem röhögött,

nem tiport

orozott,

vérezett,

ütött, vagy sebezett.

Ivott és sírt.

Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva

piált és sírt.

Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.

Megöleltem volna.

De nem értem.

Ő is gomb, ami leszakad?

Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.

Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni

lenni akarni,

lenni úgy, hogy leszakadtam,

mint egy gomb.

Van ennek értelme?

Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.

Azt tudom csak, hogy most

haza megyek,

lezuhanyzom forró vízzel,

bekenem magam illatos krémmel,

teát iszok, másfél,

pontosan másfél csészével,

és lefekszem.

És aludni fogok,

egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.

Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:

végül is mindegy.

Én élni akarok.

És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és

bevállalom, mindkettőt.

csönded vagyok

Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

- Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

- Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?

Hogy egyedül legyek.

És?

Mi és?

Egyedül vagy?

Nem.

Miért?

Te is itt vagy.

Miért, ki vagyok én?

Miért, ki vagy te?

Én kérdeztem előbb.

Nem tudom. De bennem vagy.

Ezt honnan veszed.

Mert mindenütt hallak.

És nem gondoltál a másik lehetőségre?

Mi az a másik lehetőség?

Hogy te vagy bennem.

Lehetetlen.

Ohó. Szóval lehetetlen.

Igen. Határozottan igen.

Ugyan miért?

Hát…. mert….

Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.

Igazad van.

S akkor megint: ki vagyok én?

Akkor mi egyek vagyunk.

Bizony. Egyek.

S téged hívnak léleknek?

Nem. De valami hasonló vagyok.

Mi?

Emlékszel az álmaidra?

Igen.

És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?

Igen.

És emlékszel, hogy miért zuhantál le?

Igen.

Miért?

Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.

És?

És utána ugrottam, hogy elkapjam.

És?

És elkaptam.

És meghaltál?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.

Nem haltál meg.

Ezt miért mondtad ilyen furcsán?

Felébredtél Kettős ébredés volt ez.

Éspedig?

Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.

Aha. Ez így nem érthető.

Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.

Ami miért jó?

Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.

Aha.

Mi ez a sok „aha”?

Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.

Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.

Láthatlak?

Tipikus... miért akarsz látni?

Úgy könnyebb ez az egész.

Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.

Szóval nem.

Nem.

Mit keresek itt?

Nyomokat.

Ezt tudom.

És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?

Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.

Pontosan. És ki ő?

Hogyhogy ki?

Hát kinek a nyomait követed?

Azét, akit követnem kell.

Igen, de ki az?

Egy nő?

Nem.

Egy férfi akkor.

Nagyon éles az elméd.

Ne gúnyolódj.

Pedig most lehetne.

Férfi, de ki az?

Te kell tudd.

De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.

Rendben.

Ki az?

Nem is sejted?

Nem.

Nyitsd ki a szemed.

Ki van nyitva.

Valóban?

Igen.

Akkor kit követünk?

Nem tudom. Valakit.

Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?

Az árnyékom. De az is az enyém.

Természetesen.

S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.

Bizony. Önmagadat.

Ez mért jó nekem?

Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.

Mit?

Hogy folytatni kell.

Miért?

Csak.

Ez nem válasz.

Pedig most: csak ez a jó válasz.

Merre?

Merre szeretnéd?

Előre.

De itt mindenütt előre van.

Akkor arra.

Merre?

Arra.

Így érzed?

Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.

Akkor arra folytasd.

És te?

Itt leszek, a nyomodban.

Árnyék?

Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.

Sötétség sincs?

Csak ha akarod. Akarod?

Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.

Legyen.

Köszönöm.

Mit?

Nem tudom. Csak köszöntem.

Köszönjük. Most indulj.

Mikor beszélünk még?

Még idejében.

Még idejében... mihez?

A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.

Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?

Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.

Vigyázz rám, jó?

Vigyázzunk magunkra. Indulj.