szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés

a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák

a csendben elsóhajtott titkos vágyak

mindaz, amit gondolsz és teszel,

mindig

minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.

Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.

Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.

És ilyenkor,

ilyen esetekben

a bemagolt Isten, akinek

a nevét nagy betűvel kell,

mert szokás

mert muszáj,

mert kötelesség írni:

kint marad.

isten van csak jelen.

Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,

nem csörtet, csak

figyel szépen és várja,

vágyja,

hogy nézzél szembe.

Önmagaddal.

De te félsz.

És nem teszed.

Tévét kapcsolsz.

Vagy internetet.

El innen.

Csendet kell gyilkolni.

Ám legyen.

Mi várunk rád.

isten, meg én.

Az igazi te.

nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.

I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.

mikor minden csöndes.

Mikor kinyitom a szemem- egy pillanatig sohasem tudom, hogy hol vagyok. Vagy azt, hogy ki vagyok. Vagy azt, hogy mit kell tennem. Egy mély szippantás, s a fénnyel együtt megvillan az agyban az értelem.

Szöszmötölök aztán. Az ágyam nyikorog. Gyorsan kibújok belőle, nyújtózódok egyet. Konyhába ki, vizet forralni fel, két csésze, egyik, a kicsi, kék virágokkal tarkított kávés, bele kávét, a másik, ami változó(mondjuk kéksárgafehér-sávos, vagy fekete, sárga szmájlikkal rajta, amolyan neláss, nehallj, neszólj s nemfájfejed-egyedi kiadású dolog, aztán van még a csoki-feliratú átlátszóüveg), abba teát, ami változó(szeretem a teát). Ki a fürdőbe, ott arcbeáztatás, közben vakarózás, gyűrött pofalemez-simítás, égnekálló haj kipofozás, ruhák. Szobatárs forgolódik. Gép fel, jelszó be, hírek, ilyesmik. Levelek.

Rotyog a víz, kávéra rá, teára rá, a maradékba dupla adag teát, majd bele a kulacsba. Hosszú lesz a nap, kell a folyadék. Virágokra vizet. Csak én szoktam öntözni őket. Szeretnek is. Hálásak. A fények, reggel szemet sértően direktek. Bár van egy erkély az ablak előtt, néha tele frissen kisuvickolt ruhákkal- ez nem akadály, hogy kilukasztva az álom-lufiimat sugarakat fröcsköljön az arcomra s úgy ébresszen.

Szeretem.

A reggel a nap leggyönyörűbb szaka. Ennek is a hajnal-része.

Mindegy, hogy valaki mellett ébredsz, vagy épp egyedül- mindig önmagad vagy, az álomillatú, éjszakai lehelletű, kissé morcos, cseppet hallgatag, széjjel-gyűrött, álom-viselt, mezítelen, a hajnalba bele-didergő önmagad. Ez egy amolyan szent tér, a maga esetlenségében. Mint J.A.-nál a szükségét végző vadállat. Vagy Charlie-nál. A reggel őszintesége szemetkiszúró pucérságában.

Kávét szürcsöl, valamit beletesz a szájába, hogy azért ne éhgyomorra menjen a feketeleves, s néha teával öblögeti. Csendben van, mit is tehetne, nem szokott magában dünnyögni. Majszol, szürcsöl, nyel és néha halkan böfög. S gondolkodik. A napfényeket nézi, azok cirógatják, követi a reggeli por röptét is a szobában, amint lassan elhelyezkedik a billentyűzeten. Nem mosolyog, csak a fejében, ebben a csöndben egy olyan jelenséget, melynek a félreérthetőségi rátája eléggé magas kár megkockáztatni. Néz, s töltődik. Bepakol, gépet kapcs le, cipőjét húzva érzi aktiválódott testének a ruhák alól szivárgó illatát. Tükör, benne külalak-rendezgetés, egy pillanatot a hajnak is szánni még, a szemetet is felkapni, kávét felhörpint, telefon, kulcs, minden nálam? Jó, akkor tovább. Elindul. Ajtót zár és már az arca is működik- a szomszéd szobából kellemetlen, a tájegységre jellemző zene szivárog. Mosolyog. Most már kivetíti. Kimegy, tavasz van, könnyű sál, csendes szél, napfény, közlekedés, hajnali levegő tisztasága. Már nincs csend. De ez is csenddel kezdődött.

Zene a fülbe, ugrás a buszra, lyukaszt, andalog. Boldog. Mosolyog. Kevesen teszik.

reggeli hangulat/gondolat-minimália:.

Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza rézlemezekbe burkolta a reggelt.

Spirál

Most jó így. Egyedül... egyedül.  

Figyelem az embereket. Nem az olyanokat, mint én. A normálisakat. Az egészségeket. Olyan komorak. Szomorúak. Folyton gondolkoznak. Agyalnak, valamin. Az, aki mosolyog, és látszik, sugárzik róla a vidámság: az vagy öreg, vagy gyerek, vagy felettébb naiv teremtés. Bohócorr mögé bújtam egy ideig. Az olyan minimál-álarc. Semmit sem takar, csak torzít. Átváltoztat, úgy, hogy minden a régiben marad, csak épp az orr dimenzióját megnövelve nevetségessé tesz. A nevetségesség nevetést kéne kiváltson. De nem. Nemtörődömség. Inkább.

Fenyőfa. Virága. Magja. Spirál.

Nem, nem igazán filozófia. Egyszerűen csak gondolkodás. Habár akár az is lehet(ne).

Emberek.

Nem tudom magam közéjük sorolni. Mint a szuperhősök, akiknek 2 életük van. Csak én nem vagyok szuperhős. Én csak több életet élek. De azt legalább őszintén.

Olyan, mintha a lelkem látható lenne. A párom. A másik énem, aki pont olyan, mint én, csak épp kiegészít. Ott jó, ahol én rossz. Ott szorgalmas, ahol én trehány. Vele végigmenni az utcán, vagy elüldögélni a parkban: pihenés. Feltöltődés. Mosolygunk egymásra, mert értjük egymást. Világos a világ. Szabályok, egyik a másikba, egyik a másikból. És mindez az őszinteség miatt. Mert merjük.  Mert mást nem is tehetünk. És nekünk jó így.

Engem senki sem tisztel. És senki sem szeret. Csak ő. Játszunk. És a játék világa kitölti ezt a másikat, amit valóságnak neveznek a normálisok. Értelme lesz mindennek. Átérezhető rendszerek sokasága, olyan, mint egy gép: nem értem a rendszerét, a fogaskerekek forgási sorrendjét- de érzem, hogy ez valami fontos dolog. Valami korszakalkotó kütyü. Ami eddig nem volt: most meg máris nélkülözhetetlen. Nos: ez eddig is volt. És tudatosan-tudattalanul is ugyanolyan: nélkülözhetetlen.

A fájdalom köt minket össze. Fáj a fejem, mikor érkezik és kábultan észlelem, ahogy élesen lüktet ugyanott, mikor elmegy. Amikor velem van: mindenre érzékenyebb vagyok. A fény, ha süt a nap, a világot ragyogó színűre festi, olyannyira, hogy utána hosszú órákig fáj a fejem. Az illatok erősek és mintha szúrnának, a hangok élesen kalapálnak a fejemben. Minden tapintás szinte fájdalom. Épp, hogy nem kezdek ordítani, mikor hozzáérek valamihez. Ő rám néz és simogatja a homlokom. Mosolyog. Ettől rendszerint megnyugszom. Átölel, alszunk, szeretkezünk, játszunk, banális dolgokat osztunk órák hosszát... aztán rám néz, néha könnyezik. És elhagy. Olyankor megint a lüktetés, a fájdalom, a hasogató zsibogás. Gyógyszereket adtak. Mikor beszedtem őket: csend lett. Nyugalom. Normális lettem. Csakhogy én ilyen világban nem akarok normális lenni. Én igenis dilis, gyogyós, hülye, gyagya akarok lenni. Nekem ez nem standard, ez a 21. századi normalitás. Meg ő is eltűnt. Többé nem jött. És már csak egy dolog fájt: a fogam, néha. Hiányzott. Olyan jól nem értett engem senki sem. Nem törődött velem senki sem. Vele nevettem, bár fájt minden agysejtem, fájt a létezésem, és egy kicsit talán a világ is fájt. Így most csend van. Na és?

Szomorú voltam. Mert mi a szerelem? Hát ez. Csak én nem hazudok. Így nem is baszhatom el. Nincs lehetőségem hazudni. Sem átverni őt. Mert az ő szomorúsága: az enyém is. A halála az enyém is. Békéje, szerelme az enyém is. Ilyen személy mellett akarok élni. Szarok a világra. Ő is szarik rám, csak épp diplomatikusan, úgy, hogy közben mosolyog. Nem érdekel a hazugság. Nem érdekeltek. Ő érdekel. ő...

Spirál. Forog. Körbe. Eszméletlenül gyönyörű. Mint az életem, ha lehet ilyen két ellentétes dolgot profánul egymásra hasonlítani. Megszületik, szél, pörget-pörget-pörget, földetérik, kihajtik, és kifenyősödik. Új élet. Egyben a mag halála. S a spirál, az tökéletes. Minden az. Az ember a legkevésbé, bár ő is, tökéletlenségében, úgy-ahogy: az. Én tökéletesebb vagyok, mint egy ember. Engem köt a világhoz- nem az emberéhez, a rendes világhoz- a fájdalom. A szeretet-szerelem. A függés. A párom iránt. Önmagam iránt. Tisztább vagyok, mint ti.

Most nincs itt. Egyedül vagyok. Tudom, hogy öltözetem hanyag, hogy nincsenek barátaim és nem adok a külsőségekre. Nem akarok adni. Felvállalom. Ezt az életemet is őszintén élem. Ám van egy másik is. Ott ketten vagyunk. Ő van. És én vagyok. És mi vagyunk egymásnak. Még ha szerintetek ez skizofrénia. Ez az életem is őszinte. Csak nem értheti rajtunk kívül senki. És ez a baj. Ezért a kiközösítés. Nem baj. Hamarosan megérkezik. Jön. Kezd lüktetni a fejem.

És megint boldog vagyok.

Érkezik.

Csönd

Lehuppantam a deszkára. Ez újra egy olyan márunalmasanmegintaszépről szóló kicsike firka-maradék lesz, úgyhogy ne törd magad, aranybogár, csak ha olyan állapotban vagy, hogy kibírod az ilyeneket aczéélidegekkel.

 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen. Valahol négy óra felé lehetett az idő fölöttünk. A szél is csak halkan. Érdekes: egy idő után senki nem jött, csak magunk voltunk, pedig egy ideig léptünk egymás lábujjára. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp balra nézne, tuti, hogy nem tudná kicenzúrázni tekintete a Szent László katedrálist, aminek a csipkékkel lyukasra dekorált tetején a kereszt olyan elalélóan tunnyadt, hogy Dali biztosan inspirációs-mindennapihoz jutott volna, a maga perverz egoszexuális módján. S a fény, amely hamarosan lenyugoszik, de megvár, ameddig vidám és eszeveszett-gyerekes vargabetűket leírva alatta, szentségesen-öreg lábainál kötünk ki, hogy elvarázsoljon engem, minket, de őt nem annyira, mert egy kutya kötötte le a figyelmét. Egy „jaaaaj, de éééééédes”- németjuhász. Kinekis voltak ilyen festményei... várj... hogyis volt: a Notre-Dame hajnalban, a Notre-Dame délben, a Notre-Dame alkonyatkor.. mindegy. Most is kellett volna készíteni egy ilyen századfordulós-csodaremekművet. Csak álltam ott, bandzsítottam egészen bambán, s azon gondolkodtam, hogy kamerám hijján(mármint ha nem lenne ott, mert ott volt azért, bár, szegényke, eléggé lemerülő-félben..) milyen jelzőket loccsantanék a méz-arany szolisz-máz dizájnerek százát kicsúfoló non-természetes ragyogására. Mögöttem Szűz Mária aranyló szobra, mögötte az egyáltalán nem aranyló hold-nyaláb. S később meg az egyik kupola hagymaoldalán a lecsúszdázó napsugarak De megint ugrottam egy nagyot.


 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt, a villámhárító hegyéig spriccelve fel sugarait. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen, tudjátok. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp jobbra nézne most, akkor zöldet látott volna ennek a hosszú nyakú embernek a szeme, Zelengaj, Jelenovac, Vrovec lejtőit borító erdő városra ráboruló csücskeit. Ezt a térképről néztem ki, nem kell nagyon elhűlni, hogy szilárdgyerek ugyanbiza mit is tud! És a lassú napot is. És elnyúlni van kedvem. El is nyúltam tisztességesen. Próbáltam bepréselni fejem a rácsok közé, de túl nagyra sikeredett(a fejem): meg kellett elégedjek a tarkóm kívül-lengetésével. Pedig fejjel lefele néztem volna a várost. S fagyit is ettem volna. Vagy vattacukrot. Mint kölyökként, hajdanán, de ezt is tudod. Ő mellettem. Néha fotózás közben lecsúszik a felsője a válláról. Olyankor megérinteném. Érdekes. Háttal fekszek a világnak. Előttem egy megzöldült bádogtető, de réz. Árnyékok az ólommal, vagy lehet csak 70 éves gipsszel odafogott nem új ablakszemek előtt, bennük, mögött. Madár száll el felettem. Nem szart le: jó előjel.. de ezt csak most gondolom hozzá. Akkor észre sem vettem, azt hiszem. Egy esernyő akadt fenn a hófogón, azt fotózza.

 Nézem a napot. Szép, igaz nem látom, de ha hunyorítok: kicsit el Shebalbasodik a világ. Hagyom. Egész nap járt a szám. Tegnap is. És holnap is fog, asszem. Most legalább hallgatok. Írás közben eszembe jutnak a borzok: „beszél, aki keres; hallgat, aki talál...” és valóban. Fejemben az ok. Itt nem lényeges. A gondolataim, amik tizenkétezerszázmillióezeröt elektronként szokás szerint kavarognak paraszt agyamban, most lassú péppé, lusta masszává merevednek. Létezem.


Csak létezem.

Elég nekem ennyi. Behunyom szemem. A napot így sem rekeszthetem ki: keresztülvetül a szemhéjam cigarettapapír-hártyáján, s melege pórusaimon keresztül tovább ívódik belém, s kicsit én is eltúlvilágiasodok, ott, bent valahol, magamban. Nagy energia ez: bele is alszom. Ő játszik velem: fotóz. Soha, senki nem fotózott ennyit. Engem. Nevetségesen festek, mikor ráborulok a deszkára, s embrió-pózban alszom tovább. Alattam soksok méter, és semmi nem tölti ki, csak a napocska által izzított levegő. A szél is csak halkan. Olyan üres vagyok most, így, szövegen kívül, mint az ősszel, mikor elkezdődött otthon az egyetemem s én nem kezdődtem vele. Vagy mikor bejöttem, s becsuktam az ajtót, ez a hétvége után, amiről végül is most írok. Vagy most vasárnap, mikor az évfolyamom ballagott el, s én ültem a gépem előtt, infómorzsákra várva, hogy hogyan ballagnak, amúgy elég aktívan, otthon mások. Valamelyik részem velük kezdődött, ott maradt, elballagott velük. Talán az volt a jobbik, s most szarban hagyta a többieket. Van ez így. Éreztem az illatát. Halványan, pedig a szél is csak halkan. Lehet a nap miatt. Talán ő is magába itta a nagy részét. Nem lehet enyém a világ csak egy sűrített kivonata belőle. Az esszencia.

Pedig. Ott van folyton az a redvás Pedig. Pedig nem kellene, hogy ott legyen. Nem itt. Nem most. Nehéz dönteni. S ha mégis rávisz a lelked, akkor jönnek a pedigek. A kurva hétszázát! De legalább csend van. A szél is csak halkan. Néha azért a haját megmozgatja, felemeli kissé, muchás ívet rittyent nekik egy pillanatig. Azért többesszám, mert tincsek. De ezt se látom. Elképzelem. Pedig olcsóbb lenne rápillantani. De nem. Jobb így. Ja, igen, még ez is: a csigaházasdi. Vagy a teknőc-játék. Huzzukcsak be nyakunk, meert az, ugye, biztonságos. Nem érhet baj, sem ilyenek. Sem az ilyenekhez hasonlító ilyenek. Biztonságos rejtekünkben hízzuk ki magunkat páncélunkból, s oszt csodálkozik az agyunk, de veszettül ám, hogy hirtelen miért lett az egész testünkből céltábla. De főleg azon, hogy mért rogyunk össze, mi testrészek, a nyilak alatt. Megint szürreális rónákon bicsaklok előre. Nem lesz ez így jó nekem.

„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Ő? Nem tudom. Nem emlékszem már, fiam. Régen volt. Azt sem tudom, hogy hol készült az a kép...”

Mi a különbség az előbbi és a most következő párbeszédrészlet között, meg tudná valaki mondani?


„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Jaaaj, kicsim, hát tényleg nem tudod, hogy ki az a néni ott? Teeeeee, te füllentesz ám! Nem? NEEEEM? Teee.. kis ravasz. Igen. Úgy van. Látod? Felismerted: anya az.”

 No? Tudja-e valaki? Senki? Hümm.. Gondoltam. Én sem tudnám pontosan megmondani... de valahol az idő legkisebb egységei között kell keresni. Valahol olvastam, hogy tudósok kiderítették: végtére is nincs szabad akarat. Az emberben már azelőtt vagy tíz másodperccel ott rejtezik a döntés/elhatározás, mielőtt tudatosulna benne a dolog. Viccesek lehettek a kísérletek.. de nem is erről akarok beszélni. De miről is akartam.. nem fontos.. csak zselédzik a massza a fejemben, s a gondolataim, keményen betépve a nap és a szél és a fellegek és a világtalan, behunytszemes világ hatására, össze vissza zötyögnek, egész kellemetes súlytalansági állapotot utánzó tükör-állapotban.

Jó itt feküdni. Létezni csak a város felett, lenézni a zágrábi világra, beleszippantani levegőjébe, csókolózni illataival, ízlelni a szagokat, az életet, s a felesleges széndioxid-kibocsájtás ihol es elkerülhetetlen jelenségének halványan ragyogó délibábját, ott messze... már nem fotóz. Csak néz valahova ő is, messze. Lehet ugyanoda. Egy helyre nézünk. Talán nem. Ez sem fontos, végül is, nem?


Jönnek. Megint hallom a toronyba vezető lépcső megviselt porcikáinak edzett ropogását. Ennyi neked, Csend. Most megint gondolkodhatok! De ez sem baj. Összeszedelőzködünk. Indulunk lassan lefele. A többiek már fent. Baktatunk a sötét torony – alagútan keresztül a katedrális fényeibe bele. Vargabetűkben, mint írtam. A sikátorok ragyogó csodáitól kísérve. Meg a gondolatoktól. S játéktól. S valami sütitől, amit magával hozott, hogy megegyük. Illatokat halásztunk a levegőben, s mikor beleakadt a horgunk, akkor nagyot szippantva a másikat is magunkkal rántottuk.

Ilyen is az élet. Ilyen is lehet.



Most megint morzsákat lesek. És létezem. Csak. Elég az most nekem. S mint a főnixem: én is újraéledek majd, néhány hónap múlva. Lesem a tornyot, itt előttem. Benne sokkis emberke tesz-vesz, tehet-vehet mostan. És várok. És érzek, és írok. Mert elmondani ritkán. Érted?

Valami Csönd volt odafenn. S az a fajta intimitás, ami csak azok között lehet, akik szokva vannak. Egymással. A világgal. És azt hiszem: valahol a boldogsággal.