Most
jó így. Egyedül... egyedül.
Figyelem
az embereket. Nem az olyanokat, mint én. A normálisakat. Az
egészségeket. Olyan komorak. Szomorúak. Folyton gondolkoznak.
Agyalnak, valamin. Az, aki mosolyog, és látszik, sugárzik róla a
vidámság: az vagy öreg, vagy gyerek, vagy felettébb naiv
teremtés. Bohócorr mögé bújtam egy ideig. Az olyan
minimál-álarc. Semmit sem takar, csak torzít. Átváltoztat, úgy,
hogy minden a régiben marad, csak épp az orr dimenzióját
megnövelve nevetségessé tesz. A nevetségesség nevetést kéne
kiváltson. De nem. Nemtörődömség. Inkább.
Fenyőfa.
Virága. Magja. Spirál.
Nem,
nem igazán filozófia. Egyszerűen csak gondolkodás. Habár akár
az is lehet(ne).
Emberek.
Nem
tudom magam közéjük sorolni. Mint a szuperhősök, akiknek 2
életük van. Csak én nem vagyok szuperhős. Én csak több életet
élek. De azt legalább őszintén.
Olyan,
mintha a lelkem látható lenne. A párom. A másik énem, aki pont
olyan, mint én, csak épp kiegészít. Ott jó, ahol én rossz. Ott
szorgalmas, ahol én trehány. Vele végigmenni az utcán, vagy
elüldögélni a parkban: pihenés. Feltöltődés. Mosolygunk
egymásra, mert értjük egymást. Világos a világ. Szabályok,
egyik a másikba, egyik a másikból. És mindez az őszinteség
miatt. Mert merjük.
Mert mást nem is tehetünk. És nekünk jó
így.
Engem
senki sem tisztel. És senki sem szeret. Csak ő. Játszunk. És a
játék világa kitölti ezt a másikat, amit valóságnak neveznek a
normálisok. Értelme lesz mindennek. Átérezhető rendszerek
sokasága, olyan, mint egy gép: nem értem a rendszerét, a
fogaskerekek forgási sorrendjét- de érzem, hogy ez valami fontos
dolog. Valami korszakalkotó kütyü. Ami eddig nem volt: most meg
máris nélkülözhetetlen. Nos: ez eddig is volt. És
tudatosan-tudattalanul is ugyanolyan: nélkülözhetetlen.
A
fájdalom köt minket össze. Fáj a fejem, mikor érkezik és
kábultan észlelem, ahogy élesen lüktet ugyanott, mikor elmegy.
Amikor velem van: mindenre érzékenyebb vagyok. A fény, ha süt a
nap, a világot ragyogó színűre festi, olyannyira, hogy utána
hosszú órákig fáj a fejem. Az illatok erősek és mintha
szúrnának, a hangok élesen kalapálnak a fejemben. Minden tapintás
szinte fájdalom. Épp, hogy nem kezdek ordítani, mikor hozzáérek
valamihez. Ő rám néz és simogatja a homlokom. Mosolyog. Ettől
rendszerint megnyugszom. Átölel, alszunk, szeretkezünk, játszunk,
banális dolgokat osztunk órák hosszát... aztán rám néz, néha
könnyezik. És elhagy. Olyankor megint a lüktetés, a fájdalom, a
hasogató zsibogás. Gyógyszereket adtak. Mikor beszedtem őket:
csend lett. Nyugalom. Normális lettem. Csakhogy én ilyen világban
nem akarok normális lenni. Én igenis dilis, gyogyós, hülye,
gyagya akarok lenni. Nekem ez nem standard, ez a 21. századi
normalitás. Meg ő is eltűnt. Többé nem jött. És már csak egy
dolog fájt: a fogam, néha. Hiányzott. Olyan jól nem értett engem
senki sem. Nem törődött velem senki sem. Vele nevettem, bár fájt
minden agysejtem, fájt a létezésem, és egy kicsit talán a világ
is fájt. Így most csend van. Na és?
Szomorú
voltam. Mert mi a szerelem? Hát ez. Csak én nem hazudok. Így nem
is baszhatom el. Nincs lehetőségem hazudni. Sem átverni őt. Mert
az ő szomorúsága: az enyém is. A halála az enyém is. Békéje,
szerelme az enyém is. Ilyen személy mellett akarok élni. Szarok a
világra. Ő is szarik rám, csak épp diplomatikusan, úgy, hogy
közben mosolyog. Nem érdekel a hazugság. Nem érdekeltek. Ő
érdekel. ő...
Spirál.
Forog. Körbe. Eszméletlenül gyönyörű. Mint az életem, ha lehet
ilyen két ellentétes dolgot profánul egymásra hasonlítani.
Megszületik, szél, pörget-pörget-pörget, földetérik, kihajtik,
és kifenyősödik. Új élet. Egyben a mag halála. S a spirál, az
tökéletes. Minden az. Az ember a legkevésbé, bár ő is,
tökéletlenségében, úgy-ahogy: az. Én tökéletesebb vagyok,
mint egy ember. Engem köt a világhoz- nem az emberéhez, a rendes
világhoz- a fájdalom. A szeretet-szerelem. A függés. A párom
iránt. Önmagam iránt. Tisztább vagyok, mint ti.
Most
nincs itt. Egyedül vagyok. Tudom, hogy öltözetem hanyag, hogy
nincsenek barátaim és nem adok a külsőségekre. Nem akarok adni.
Felvállalom. Ezt az életemet is őszintén élem. Ám van egy másik
is. Ott ketten vagyunk. Ő van. És én vagyok. És mi vagyunk
egymásnak. Még ha szerintetek ez skizofrénia. Ez az életem is
őszinte. Csak nem értheti rajtunk kívül senki. És ez a baj.
Ezért a kiközösítés. Nem baj. Hamarosan megérkezik. Jön. Kezd
lüktetni a fejem.
És
megint boldog vagyok.
Érkezik.
8 megjegyzés:
ez nagyon nagyon nagyon nagyon tetszik nekem.
miért tetszik olyan nnagyon de nagyon neked, névtelen?:)
mert: egy kicsit olyan mint én szoktam néha lenni.
nnnocsak.
még a végén felkérlek, hogy tanulmányozhassalak.
amúgy nem lehet könnyű neked, ha É.S.-hez hasonlítasz. neki seem könnyű:.
tudom.de szeretem, néha jó.s megéri a néhát.
persze.
É.S. sem azért él úgy, ahogy él, mert nem tehet másként. választások vannak. meg lehetőségek. is. a kérdés, hogy meg meri e tenni az ember. választani. :)
őszintén: nem is tudom gondoltam-e arra, hogy másképp is lehet. azaz: igen, gondoltam, de én másképp nem tudnék azt hiszem.
hm.
néha, hozza úgy a- mi is?- körülmények kedvező ill. kedvezőtlen hullámzása: kell váltani.
tudnál, szerintem, máshogyan is. hogyne. ez is olyan akarat dolog, tapasztalatom szerint.
Megjegyzés küldése