A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tér. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tér. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, január 21, 2010

orgia:.





... szóval jött ez a beteg és megkereste a helyét a pamlagon. Ő mindig olyan szöszmötölős volt, tudod, olyan fajta, amelyik egyszer meg kell találja a helyét, s ha kényelmesen befészkelte magát csak akkor tud elkezdeni beszélni. Én kivártam, míg ezt végigcsinálta, s mikor láttam, hogy kezdene sóhajtozni, meg mintha mondani akarna valamit, akkor megkérdeztem tőle, hogy na, kérdeztem, akkor lássuk, mi változás történt a múlt hét óta, meg hogy mit is akart nekem a múlt héten mondani, mert olyan titokzatosan előrevetítette, hogy ő majd el fog valamit mesélni nekem, mert most már nincs ideje, ezt mondta, s most, hogy ott volt hirtelen elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyanbiza mit akarhat szegény elmesélni, tudod, őróla meséltem még neked, rossz kapcsolatban volt a fiával, de mostanában más miatt jár hozzám, mert elhagyták, képzeld el, mindenki elhagyta s most egyedül érzi magát, s szorong, s mesélte, hogy, képzeld el, milyen durva, hogy azon vette észre magát, hogy molesztál egy nőt egy nagyáruház illemhelyén, és aztán, mikor észrevette magát gyorsan elment a helyszínről, pedig nem is vásárolt még, vissza kellett volna menjen, de már nem mert oda menni, mert rettegett, hogy felismeri, hogy találkozik a nővel, így képes volt kibírni a másfél órás dugót, hogy a város másik felén vásároljon, a másik ilyen mallban. Na mind egy, szóval kérdésem után elkezdte magyarázni, hogy sokat sétált a kutyájával, görög regéket olvasott(gyerekkorában nagyon szerette őket) és megkészítette élete első háromfogásos ételét, csak magának. A barátaival elment úszni, egy közeli fürdőre a hétvégén, és rendet rakott a garázsban és a pincében, meg a könyvei között. A munka jól ment, de amikor haza ér mindig elkezdte a sírást. Legalábbis ezt mondta, de nem hazudott, azt észrevettem volna. Na, s miután ezt így lerendeztük, azt mondta, hogy elmesélné azt, amit megígért. Nézd, ki is nyomtattam, engedd meg, hogy felolvassam. Olyan szöveg ez, bazeg, hogy már attól beindultam, hogy olvastam. Persze nem mutattam, mert ugye előszöris orvos volnék, vagy mi a szösz. De olyan nehéz volt koncentrálni. Látszik a szövegen, hogy művelt ember agyából pattant ki. Szóval olvasom, várj... hova is tettem a szemüvegem.. jaigen. Na. Figyelsz? Szóval akkor:


Nem is igazán tudom, hogy hogy hol kezdjem, doktor úr... ha nem ezt álmodnám majdnem minden éjjel azt hiszem le sem tudnám igazán írni. Nagyon gazdagok voltak a képek, telítettek, szerencsére minden alkalommal, amikor ezt álmodom észreveszek valamit, amit azelőtt nem, valami újat. Az álmom színhelye egy erdő, vagy valamilyen fákkal körülvett tisztás, aminek pontosan a közepén egy nagy épület van.. görög épület, az oszlopokról ismertem meg. Meg a fenti domborműről, amit nem tudom, hogy hogyan hívnak. Nyár volt, érződött, hogy ha nem volnának a fák, akkor nagyon meleg lenne, de a tisztáson kellemes hűs levegő volt. A fák lombhullatóak voltak, tölgy, bükk, bár ezek nem igazán szeretik egymást, hárs, jegenye. Északi oldalán az épületnek fenyőfák voltak, ott az erdő sötétebb volt. Késődélután volt, emlékszem, s minket bevezettek a hatalmas épületbe. Külön a férfiak, külön a nők, más-más ajtón. A következő terem egy márvánnyal kirakott fürdő volt, ahol szerecsen rabszolgák fogadtak, rajtuk vörös ruha. Levetkőztettek minket és bekísértek a vízbe. Itt szerecsen nő-rabszolgák vártak, minden személyre kettő. Vörös, könnyű ruházat volt rajtuk is, a vízben elősejlettek a kellemes idomok. Gyönyörűek voltak, a testük tökéletesen arányos, mint minden, amúgy, az álmomban. Egyik a hátamat kezdte el simogatni, bevizezte langyos fürdővízzel, majd elkezdte masszírozni és illatos szappannal bekenni. Izmos kezei minden kis izmomat megmozgatták. A másik szembe állt velem, majd a fejemre ezüst tálkából vizet töltött. Végigmosta a testem, majd lemerült a víz alá és a nemi szervemet a szájába véve elélveztem nagyon gyorsan valószínűleg a meleg víz illetve a hozzáértő nyelveknek köszönhetően. Mosolyogva emelkedett fel a víz alól, majd kikísért a medencéből. Ott fiatal fiúk fogadtak, mindenkit kettő, akik egy-egy asztalhoz kísértek és felfektettek rá. A fiúk illatos olajokkal masszírozták be a testem, s végigcsókoltak utána, tetőtől talpig. Megint olaj következett, ezúttal más illatú, de mindenképp a két olaj illata harmonikusan összeolvadt. Kókusz illat is volt a koktélban, erre határozottan emlékszem. Azután fehér ruhát adtak ránk, majd átvezettek egy másik terembe. Itt alig lehetett látni a sűrű füsttől, a légzés is nehéz volt a fűszeres levegőtől. Bódító volt itt, a falak feketék voltak, és fekete álarcos nők vettek körül, mindegyikünket kettő. Áttetsző fekete lepel volt rajtuk, a halvány, kék fényben minden idomuk látszott. Körülvettek, és egy pamlagra fektettek. Italt hoztak, vörös volt, bor, gondoltam én, de nem az volt, kellemes, mézes íze volt, de kiszárította a szájat és már néhány korty után érezni kezdtem, hogy a nemi szervem ágaskodni kezdett és a fejem meg szédült, de nem kellemetlenül, mint az alkoholtól, hanem annak ellenére, hogy szédültem: könnyű volt a fejem, nem volt hányingerem sem, vagy ilyesmi. A fekete álarcos nők erotikus táncokba kezdtek, melleikkel, a fenekükkel, a nemi szervükkel és az ajkaikkal érintették a testem, hogy a kezeik játékáról ne is beszéljek. De nem akarták hogy elélvezzek, csak játék volt, azt hiszem. Nagyon megkívántam őket, de nem engedtek nyúlkálni, amikor nyúltam volna utánuk vagy elillantak, vagy lefogták a kezeimet. Nem tartott soká ez a játék, egyszer csak arra eszméltem, hogy karon fogva visznek egy másik terembe, a legnagyobba azok közül, amit eddig a házban láttam. Maga a terem óriási volt, falai, oszlopai, a medencéjének a csempéje, minden vörös volt, vörös fények égtek a fal mentén és a mennyezetről lelógva, s a teremben egy labirintus lett kialakítva hatalmas áttetsző és lenge leplek segítségével. Egy bejárata volt a labirintusnak itt, a férfiak oldalán, egy pedig a másik, a női oldalon. Hallottuk a nevetéseket, amiket a terem visszhangja kissé kísértetiesen ugyan, de eszméletlenül izgatóan és hívogatóan vert vissza, biztos az előző terem füstjének illetve az italnak lehet betudni. Amúgy ott is füst volt, de a levegő nem volt olyan nehéz, mint az előző teremben. A fekete ruhás nők elkezdtek némán buzdítani, hogy induljuk el a labirintusba. Lassan, egymás mellett botorkálva a sejtelmes térben elindultunk, ki-ki valamerre aztán elkóborolva a lepelrengetegben. Hangok. Halkak, és sejtelmesek. Vonzóak. Mélyről jövő sóhajok. Sikolyok, férfi és női sikolyok. Vízcsobogás. Ropogó lángok a fejem fölött... én meg megyek előre, néhol elősejlik egy-egy női test a könnyű fal túlsó oldalán, nevet, hív... fehér álarc rajta, épp csak a szem vonalán, gyere, gyere, tied vagyok, gyere...


én meg sietek, egyre jobban lüktet a fejem, a szívem, sietek, elkapok egy női kart, ő hozzám simul, végigcsókol, míg én az ujjammal belé hatolok, ő felnevet, és tovább szalad, de egy másik jön, ő nekem ront és elkezdi harapni a nyakam, míg a keze a nemi szervemmel vadul játszik, aztán magára ránt az ágyékára, nyalj, igyál ki, sikoltja, én meg feldühödve nyalom a csiklóját , a szeméremajkait harapdálva, a hüvelyébe be-benyalva, míg csak el nem élvez, s akkor elrúg magától, s mire én feltápászkodom, már nincs sehol. Tovább rohanok, keresek, sok emberre bukkanok egy kupacban, ketten odajönnek hozzám, egy férfi meg egy nő, s még a férfi a fenekemet simogatja, addig a nő a szájába vesz és eszméletlen sebességgel szopni kezdi a nemi szervem. A férfi már a mellkasomat csókolgatja, majd az ajkaimmal játszik, közben jönnek a többiek is, és mindenki simogat, valaki ölbe kapja az engem orálisan kielégíteni akaró nőt, és hátulról belehatol, a nő sikít, körülöttem mindenki szeretkezik, egyszerre lüktet, doktor úr, az a sok test, lenyűgöző látvány a vörös fényben a sok olajos test ritmikusan pulzáló mozgása, a hangok, a testem tapogató női és férfi kezek, de már mindenki elélvezett, csak én nem, egymásra feküdve nyújtozódtak férfiak és nők, a testnedveket egymáson szétkenve... Mérgesen kiszabadulok az egy hatalmas testté olvadt emberek közül, s tovább rohanok, most már meztelenül, keresek valakit, hogy kiélhessem magam vele. Két nő bukkan elő, letepernek és lefognak, ismét a szájukba vesznek, de közben az egyik már ül is rajtam, és erőszakosan mozgatja ágyékát az orrom körül. Belehatolok a nyelvemmel, ő hangosan zilál tovább, majd elfekszik rajtam és a másik nő csiklóját kezdi izgatni rajtam. Hamarosan mind a kettőnek sikerül elélvezni, nevetve ott hagynak meredező nemi szervvel a földön. Nagy nehezen felállok, és tovább megyek, férfiak vesznek körül, csókolnak, játszadoznak a testemmel, a nemi szervemmel, de én nem szeretem, tovább akarok állni, de ők nem engedik, valahogy mégis kiszabadítom magam, közben mindenütt fokozódnak a sikolyok, a lárma nő, minden olyan hangos már, hogy egy hanggá olvad össze, s már ritmusra lengenek a függönyök is, a lángok is ritmusra lobbannak egyet-egyet, a levegő áramlik, a szívem is erre a ritmusra ver, erre a ritmusra pislogok, nyelek, mozdulok, egyre kétségbeesetten, míg egyszer csak a labirintus közepén lévő medencénél találom magam. Valaki megfogja a karom és húz a víz felé. Nincs rajta maszk, így először megijedek, de csodálatos az arca, a szemei így követem. A medence közepén, melyben a víz derékig ért volt egy márvány ágy, fehér, puha ágyneműkel. A lány kiemelkedett a vízből, és száraz lábbal landolt az ágyon. Felsegített engem is. Megcsókolt, majd miközben végigcsókolta a testem egy fehér leplet adott rám, nagyon vékony, függönyszerű anyagból, amibe úgy kellett bebújni, mint egy poncsóba, tudja a doktor úr is biztosan, hogy milyen az. Ezután távolabb állott és lassan, mélyen a szemembe nézve, vetkőzni kezdett. Lassan hozzám lépett, és ismét elkezdte csókolni az ajkaimat. A lárma mintha tompult volna. Lassan benyúlt a függönyszerű anyag alá, és nemi szervemmel játszott. Lassan, kimérten csinálta, érzéki mozdulatokkal, hogy éreztem: robbanok szét. Egy idő után nem bírtam, felemeltem és lefektettem az ágyra, de ő hevesen ellenkezett. Lefogtam. És belé hatoltam. Egy pillanat alatt mindenki körülöttünk körülöttünk volt, és mindenki szörnyülködött, mert a lány eltűnt és a hófehér ágynemű véres volt, tele volt vérrel, doktor úr, és én a vértócsa közepében, én is csurom vér voltam. Rettegni kezdtem. Mi történt-akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Megint megpróbáltam. Semmi. Mindenki elhallgatott és mindenki engem nézett. Felemelték a kezüket, egyszerre, egyforma szögben. A fények zöldre váltottak, a hófehér leplek pedig feketévé változtak. Én elkezdtem emelkedni és egy sötét burok kezdett el körülöttem kialakulni, egyre sötétedett a világ, doktor úr, én meg rettegni kezdtem és kapálózni kezdtem, és próbáltam ordítani, torkom szakadtából, de eltűnt a hangom, nem tudtam, hogy mit tudnék tenni, kétségbe estem, féltem. Hajthatatlanok voltak. Fent, a tető alatt a sötétség kezdett átváltani valami más fajta sötétbe. Ez gonosz volt. Sűrű és tömény. Félelmetes. S én afelé haladtam. A burok közben már teljesen körülzárt, s én éreztem, hogy körülvesz a gonosz sötétség , míg minden elhal, és én ott vagyok, tiszta vér, a nagy semmi közepette, egy fekete burokban. Majd megébredek. Amikor megébredek elfog a hányinger és hányni kezdek, miközben a sírás csak úgy rázza a testem... mi történik abban az álomban, doktor úr? Én nem értem... segítsen megértenem, doktor úr...


Komoran hallgattam végig a felolvasást. Annyira elevenek voltak az alakok a környezet, hogy a végén egy fura gondolat jutott eszembe, amitől kiütött a hideg veríték. Gondoltam hogy elterelem a figyelmet azzal, hogy rágyújtok még egy cigire és rendelek még egy kör whiskyt. Csendben voltunk, mind a ketten. Lassan, elgondolkodva kortyolgattuk a drága és szájpadlásszárító löttyöt, közben füstbe próbáltunk temetkezni. Miután fizettünk és szedelőzködni kezdtünk éreztem, hogy a fura gondolat már kezd nagyon kellemetlen lenni, sietni akartam kifelé, hogy bár e helyszínről szabaduljak. Elválásunk előtt a barátom, miközben lassan elnyomta a cigarettáját a legközelebbi kuka fémlapján halkan azt mondta:

Tudod, muszáj elmondanom neked... amikor a betegem az álmát mesélte, de főleg annál a résznél, mikor ő vérben volt és körülállották és a sötét mennyezetbe küldték volna az volt az érzésem, mintha én is ott lettem volna...
Gyorsan elköszöntem, majd a sarok után sietni kezdtem, szinte rohantam. Éreztem, ahogy a kezeim a kabát zsebében reszketni kezdenek...

szombat, január 16, 2010

Elmélkedés. Spirál után.

Vannak játékok, amik halálosak és vannak más, még halálosabb halálos játékok. Vannak gondolatok, melyek komolyak és vannak más, eltérő komoly gondolatok. Vannak igazak és vannak igazak, mások mint az előbbi igazak. Alapjában véve a játékk, ha jó:mind halálos, az igazi gondolatok meg csak komolyak lehetnek; az igaz meg csak igaz, bár a látószög sokat alakít ezen igazságok érzékelhető megalapozottságán. És, persze, van szerelem. De lehet hogy nincs. Akkor meg szerelemtelenség van. Ami kissé hasonlít a szerelemhez(asszem). Csak több az őszinteség benne. 
 
Észrevettem, hogy mikor teljesen jól érzem magam, mikor elengedem magam és azt hiszem, hogy mindenki boldog körülöttem, mert én is boldog vagyok, vagy mert ez épp egy olyan legyünkboldogok-nap, amikor mindenkinek, még nekem is boldognak kell lenni- akkor nagyképű vagyok, színpadias és arrogáns. Útálatos, a magam módján-az ú direkt maradt hosszú. Mikor azt hiszem, hogy igazán jót teszek, hogy talán mégsem kell folyton rossznak lennem, és megy ez már önfegyelem nélkül is, megy ez a szorítózabla nélkül- előjön a faszfej énem. Nem, kedves olvasó, nem önsajnálat ez, inkább olyan számadásféle, ami írásban is megjelenik, valószínűleg az én elképedésemre-is. Nem, nem akarok nagyképű, arrogáns, fellengző lenni. Amikor akarok- akkor mindig okkal vagyok az és úgy érzem, hogy olyankor irányítani is tudom ezt az egész játékot, hisz ugyan mi más volna az egész. De mikor nem ez a célom, mikor... asszem ezt, itt be kell rekesztenem. Ezt a gondolatmenetet. Kezdek undorodni magamtól.
A múltról gondolkoztam, meg azon, hogy létezik-e valahol egy másik jelen, ahol jól dönt az ember. Vagy rosszul. Ám meggyőződésem: sem rossz, sem jó döntés nem létezik, mert a jó-rossz döntések összefolynak úgy a múltban, mint a jelenben és megszülik önnön magunkat. És az ezt követő még újabb önmagunkat. Aztán meg a legújabbat, hogy még újabb kövesse azután. Folyton szülünk, ez az egész világ valahogy olyan, mint egy groteszk szülészet, ahol vége-hossza nincs a méhlepényeknek, a köldökzsinóroknak és a frissen kipottyantott frissen gőgicsélő éneknek. De mégis érdekel a fenti kérdés. Nem bánok semmit, amit tettem, még ha a társadalom konvencióit néha iszonyatosan tökön méltóztattam legyinteni. Ez a firkálmány sem azért született, mert bánok valamit, vagy mert meg szeretnék változni, olyan nagyon. Hanem mint gondolat. Szárba szökkent, így mutatta meg magát előttem és ez: írást kívánt. Spirál. Nem tudom, hogy hol van a kezdete valaminek is. A kezdet azért fontos, mert valamilyen módon magában hordja a vég jeleit is. Ahogy a vég egy új kezdetét sejteti, talán nem is olyan nagyon sejtelmes módon. Néha lassúnak érzem magam, csak pörögnek az események, és nem tudom már, hogy akkor kezdődik valami, mikor két ember érezni kezd valamit egymás iránt, vagy még azelőtt, mielőtt megismerték volna egymást. Félelmetes, ahogyan a dolgok hosszú sora összefolyik, egymásra olvad, elemeire bomlik és újjá szerveződik, csupán azért, mert egy új esemény hat az azelőtti rendszerre, ami miatt az egész azelőtti rendszer fogja magát és nagy alázatosan összeomlik. Igen. Nem tudom hol van kezdet. Hol van vég. Van e vég? És kezdet? És ha nincs- mi van akkor? Olyan szörnyen összetett az ember? Éppen ennyire? És éppen annyira? Miért? Miért ne, végül is? És ha változni akar? És ha nem akar változni? És ha változni akar mert kell? És ha esetleg változni nem akar, pedig kell, vagy talán mikor változni akar, de erre bizony semmi, de semmi szükség?..
Nézi a tükör előtt és... szóval nézi magát. Nincsen sok minden, ami megnyugtatná az arcvonásain. A szemein kívül. Azok megnyugtatják. Mert látja bennük: igen, ébren van. Néha. És olyankor: igen, bizony ez a valóság. Ez a reális állapot. Igen. A kritikust megkritizálták. És mi tagadás: ez fáj neki. Persze. Nem is az egójának- a létezésének fáj. Mert másképp kéne létezzen, ezek szerint. Másképp, érti vajon, hogy mit jelent ez? A másképp azt jelenti: nem úgy, mint azelőtt. Olyan furcsa régi leveleket bújni, és belepillantani abba, hogy milyennek is láttak régebb engem. Önmagukat az emberek. Önmagam én. Keserű. Meg édes is, kissé, tele elnéző mosollyal, vagy pajkos hunyorítással. Zömében zúzmarás hegycsúcson érzem magam, és egyedül, olyankor. Noha alátámasztják valamennyire hivatalos, mások által is megindokolt módon, hogy én, a hím nemű, x nevű egyed akkor is léteztem, mikor az a bizonyos levél íródott: mégsem rólam szól. Valakiről. Most hirtelen nem értette, hogy mit zagyvál itt össze. De hát- végül is mindegy. Nem az írás logikai korrektsége a legfontosabb(bár sokan nemígy gondolják), hanem az a tömény mondanivaló, ami lehet nagyon komplex, lehet nagyon egyszerű is, ám mindenképp kell adjon valamit annak, aki aztán értelmezi az elmondott mondanivalót. Szerintem. El kell érjen, és változtatnia kell. Ennyi. A többi, merő dekoráció.
Tanácstalanul kószálva a városban egyre inkább megtanul figyelni az ember. Aztán mintát észlel, amit több embernél is felfedez. Általában hasonlítanak egymásra ezek a hasonló viselkedés-mintával rendelkező emberek. A furfangos az a minta, ami egymástól eltérő emberek társaságában is ugyanúgy megmutatja magát, láttatja azt, hogy igen, én itt is élek. Vagy belénk sulykolt viselkedés-minta ez... vagy nem tudom, hogy mi. Az utóbbihoz tartozik a szerelem, a szeretet is. A gyűlölet, bár talán helyenként indokolt tud lenni, mindegyik. Ilyen minta kéne legyen az írásom is. Ilyen eltérő emberkékre is ható, elemi minta. De mikor ezt leírom, rögtön az jut eszembe, hogy: fuckeztnemlehetmegcsinálniteállaaaat!! Persze, le-legyintem magam, uggyan, nem láttál még engem, kisszivem, alkotás-szülés közben... kutyafasza Demiürgosz! Ezalatt rágom a körmöm. Szégyellem magam. És félek, hogy kiderül: kiderült. Mert akkor már röhöghetnek, akkor már széjjel lehet szedni, kérem szépen: nekem már mindegy lesz. Én már akkor halott leszek. Nem lesz író. Csak ember. Ami, már elnézést: nekem édeskevés.
Szóval, összegezve a fenti lecsót: író vagyok. Azaz: annak tartom magam, mert végigmentem az útvonalon(elmélkedés az egzisztenciámról, következtetés levonása- azértvagyok író mert...- és végül az ellene-ellenem, íróságom ellen-szóló érvek tüzetes-tüzes elemzése, mely után még mindig kedvem van tetszelegni ezen titulussal- értsd: más dr. Ádámfalvi Géza, vagy ing. Etelkási Kozma Magdolna, esetleg prof. dr. Péterfi Emília Andor, míg én író Kiscsuri Pinduri. Na. Így valahogy.) már csak egy aprócska kis lépés van hátra. Ez a életem nagy részét ki fogja tölteni. És, jobb esetben, ebbe fogok meghalni. Szóval abba, hogy bizonyítsam, hogy író vagyok. Emberségemből táplálkozok. Rossz tulajdonságaimból, meg persze a jókból, egyaránt. Ezért lehetek az, aki elbassza, és ugyanakkor az is, aki leírja, hogy elbaszta, hogy te, okosészseniálisOlvasó: ne baszd el.
Ha nem sikerül, az én kudarcom, az én kudarca, függöny le, slussz. Ha igen(és ebben nem egy ember dönt, de nem is egy generáció) akkor szarügy, mert nem érhetem meg, hogy babérkoszorúval körberángassanak agorákon meg egyéb ilyen muris helyeken, miközben százezrek visszhangozzák dicső nevem, valahogy így: Pindurííííííííí....íííííí.... Kiscsuríííííí...íííí... Na. És ebből maradok én ki. Jobbik esetben. De bár nem pazaroltam tintát, lapot, kB-okat hiába.
dedikálva: főleg magamnak. Emlékeztetésül.
meg névtelennek. Puffneki.
meg neked, Olvasó. Hogy keseredet plasztik- ambróziám enyhítse. Vagy keserítse. Ha túl sok  édes volna szájadban.

Spirál

Most jó így. Egyedül... egyedül.  
Figyelem az embereket. Nem az olyanokat, mint én. A normálisakat. Az egészségeket. Olyan komorak. Szomorúak. Folyton gondolkoznak. Agyalnak, valamin. Az, aki mosolyog, és látszik, sugárzik róla a vidámság: az vagy öreg, vagy gyerek, vagy felettébb naiv teremtés. Bohócorr mögé bújtam egy ideig. Az olyan minimál-álarc. Semmit sem takar, csak torzít. Átváltoztat, úgy, hogy minden a régiben marad, csak épp az orr dimenzióját megnövelve nevetségessé tesz. A nevetségesség nevetést kéne kiváltson. De nem. Nemtörődömség. Inkább.
Fenyőfa. Virága. Magja. Spirál.
Nem, nem igazán filozófia. Egyszerűen csak gondolkodás. Habár akár az is lehet(ne).
Emberek.
Nem tudom magam közéjük sorolni. Mint a szuperhősök, akiknek 2 életük van. Csak én nem vagyok szuperhős. Én csak több életet élek. De azt legalább őszintén.
Olyan, mintha a lelkem látható lenne. A párom. A másik énem, aki pont olyan, mint én, csak épp kiegészít. Ott jó, ahol én rossz. Ott szorgalmas, ahol én trehány. Vele végigmenni az utcán, vagy elüldögélni a parkban: pihenés. Feltöltődés. Mosolygunk egymásra, mert értjük egymást. Világos a világ. Szabályok, egyik a másikba, egyik a másikból. És mindez az őszinteség miatt. Mert merjük.  Mert mást nem is tehetünk. És nekünk jó így.
Engem senki sem tisztel. És senki sem szeret. Csak ő. Játszunk. És a játék világa kitölti ezt a másikat, amit valóságnak neveznek a normálisok. Értelme lesz mindennek. Átérezhető rendszerek sokasága, olyan, mint egy gép: nem értem a rendszerét, a fogaskerekek forgási sorrendjét- de érzem, hogy ez valami fontos dolog. Valami korszakalkotó kütyü. Ami eddig nem volt: most meg máris nélkülözhetetlen. Nos: ez eddig is volt. És tudatosan-tudattalanul is ugyanolyan: nélkülözhetetlen.
A fájdalom köt minket össze. Fáj a fejem, mikor érkezik és kábultan észlelem, ahogy élesen lüktet ugyanott, mikor elmegy. Amikor velem van: mindenre érzékenyebb vagyok. A fény, ha süt a nap, a világot ragyogó színűre festi, olyannyira, hogy utána hosszú órákig fáj a fejem. Az illatok erősek és mintha szúrnának, a hangok élesen kalapálnak a fejemben. Minden tapintás szinte fájdalom. Épp, hogy nem kezdek ordítani, mikor hozzáérek valamihez. Ő rám néz és simogatja a homlokom. Mosolyog. Ettől rendszerint megnyugszom. Átölel, alszunk, szeretkezünk, játszunk, banális dolgokat osztunk órák hosszát... aztán rám néz, néha könnyezik. És elhagy. Olyankor megint a lüktetés, a fájdalom, a hasogató zsibogás. Gyógyszereket adtak. Mikor beszedtem őket: csend lett. Nyugalom. Normális lettem. Csakhogy én ilyen világban nem akarok normális lenni. Én igenis dilis, gyogyós, hülye, gyagya akarok lenni. Nekem ez nem standard, ez a 21. századi normalitás. Meg ő is eltűnt. Többé nem jött. És már csak egy dolog fájt: a fogam, néha. Hiányzott. Olyan jól nem értett engem senki sem. Nem törődött velem senki sem. Vele nevettem, bár fájt minden agysejtem, fájt a létezésem, és egy kicsit talán a világ is fájt. Így most csend van. Na és?
Szomorú voltam. Mert mi a szerelem? Hát ez. Csak én nem hazudok. Így nem is baszhatom el. Nincs lehetőségem hazudni. Sem átverni őt. Mert az ő szomorúsága: az enyém is. A halála az enyém is. Békéje, szerelme az enyém is. Ilyen személy mellett akarok élni. Szarok a világra. Ő is szarik rám, csak épp diplomatikusan, úgy, hogy közben mosolyog. Nem érdekel a hazugság. Nem érdekeltek. Ő érdekel. ő...
Spirál. Forog. Körbe. Eszméletlenül gyönyörű. Mint az életem, ha lehet ilyen két ellentétes dolgot profánul egymásra hasonlítani. Megszületik, szél, pörget-pörget-pörget, földetérik, kihajtik, és kifenyősödik. Új élet. Egyben a mag halála. S a spirál, az tökéletes. Minden az. Az ember a legkevésbé, bár ő is, tökéletlenségében, úgy-ahogy: az. Én tökéletesebb vagyok, mint egy ember. Engem köt a világhoz- nem az emberéhez, a rendes világhoz- a fájdalom. A szeretet-szerelem. A függés. A párom iránt. Önmagam iránt. Tisztább vagyok, mint ti.
Most nincs itt. Egyedül vagyok. Tudom, hogy öltözetem hanyag, hogy nincsenek barátaim és nem adok a külsőségekre. Nem akarok adni. Felvállalom. Ezt az életemet is őszintén élem. Ám van egy másik is. Ott ketten vagyunk. Ő van. És én vagyok. És mi vagyunk egymásnak. Még ha szerintetek ez skizofrénia. Ez az életem is őszinte. Csak nem értheti rajtunk kívül senki. És ez a baj. Ezért a kiközösítés. Nem baj. Hamarosan megérkezik. Jön. Kezd lüktetni a fejem.
És megint boldog vagyok.
Érkezik.

kedd, december 02, 2008

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

hétfő, május 05, 2008

kettő.




Minden. A Minden. Nem is tudnám felfogni, ha nem lenne mellette a Semmi. Az a nagy, tudod, amelyik néha benned is felbukkan. Mert nemcsak bennem.






Minden hajnalnak két szeme van. Kettő. Az egyik langyos, hűs, csendes. Nem éles. Tompa. Mindene a lágyság, s a törtség. A csend. Az álom. A másik forró, csicsereg és siettetés, éber, mert ébren tart. És éles. Nem tompa. Néha vakító, máskor csak alig-alig villan át a tikkasztó vízgőzökön.
Az örök múlt s a mindenható jövő.






Minden víznek két csillogása van. Az egyik megtörik, a másik téged tör meg. Az egyik recsegve feszíti önnön anyagát a Paszkálok alatt, míg a másik alázatosan körülfon mindent és mindenkit, s gyilkos ösztönnel fojtogat. Egyik hűt, a másik izzaszt Serkentenek. Lágyítanak. Vannak. Nélkülük nincs H2O.





Minden csíknak két vége van. És olyan sok csík van a világon! Egy egész világ csupa-csík! Rajta a kegyelet zakatol, mint a teremtés linearitásának csonkaidő-vonala. Rajta táncol a Halál az Élettel. S a Halál, a tánc végén, ami tangó, mindég forró csókkal teríti le Életét. Majd mosolyog, új Életet kér fel, hopp, egy fordulat, s máris új Élet után néz.


Minden csemegeuborkának van egy ante- s van egy poszt-. Mikor virág. Mikor buksi tök(uborka)mag még, s hederíteni is alig a világra. S mikor összepréselve bambulja bele magát az üvegen túli világba, holland címkével a feje fölött, egy harmadosztályú áruházban, mustármaggal s babérral besavanyítva. Mindkét állapot csudás. Mert mindkettő új. S egyik sem tart addig, hogy megunja az ember. Vagy az uborka.






Minden csókot kettő levegő veszi körül. Egyik egy mély és sűrű szippantás, ami felüdíti a garatot, hűsíti a szájpadlást s erőt ad a nyelvnek. Másikba belecsattan, s még belenyúlik a nyál-fonállal együtt az édesség s a sóhaj s az elégetett kalóriák enyhén perzselt verejték-aromájú utóíze, ami új csókot vált ki, megládd, hamarosan... mindjárt... mindjárt... most.









S minden embernek, szerelmem, két árnyéka van. Az egyik csöndes, kicsi, hallgatag. Mosolyog csak, sosem nevet. Suttog, s olyankor orgazmust lehel beléd. Élettere a félhomály, meséje a végtelen Holddal a lemenő Nap utolsó, s a felkelő Nap első sugarai. A szerelem. Az utálat. S a kettőt kitöltő heves szenvedély, mint egyfajta láng. Kék láng. Ritkán meleg. De égetni tud. Nagyon.

És van még egy, aki főleg a vattacukor árnyékába szokott kapaszkodni. Ami beleborzol komoly hajazatodba, szél alakjába, hogy tőle, kedves, olyan ártatlan és gyermeteg leszel. Ő a csók is. S a szeretkezés talán. Ha nem munka vagy színjáték. Ha játék. Csak játék. Ő a lufit is szereti. Főleg az áttetszőeket. Olyankor magához ölel, egyik kezével engem, másikkal a lufim léha árnyékát, s egy jobb árnyék-világról álmodik, hol árnyékből több van, mint testből, s a legtöbb a vattacukoré meg a lufié közöttük. Mosolyog is. De nem mindég látni. Csak mikor az arc sötétjén egy fűszál leng, horizontálisan majdnem végig. Ilyenkor pajkos: szeretem. Ő is láng. De ő sosem éget. Legfeljebb boldogság-pírt az arcokra. Ő zöld. Neki csak hője van.












S látod, kis butusom: minden EGY – nek KETTŐ – je van. Ami végül is HÁROM. De mégis EGY. Mimás is lehetne, ha nem EGY. Benne a KETTŐ, ami HÁROM. Mi: te meg én. De mi. Érted, ugye? Csókolj meg. Újra elment egy Hold. Ismét egy Hajnal jön.







Minden ablak kettő világ között van. Egy kinti és egy benti. Egyik varázs másik álom. Néha átok és rémálom. Ahogy akarom. S a tükörképek, a torz jelek jegyek: még hány világ van vajon a HÁROM világán kívül az üvegbe beöntve, feltöltve, mind egy cseppig beleolvasztva. Vajon hány?..


A nap égeti a szemem. Megint nem aludtam. Semmit.