A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jel. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jel. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap, március 20, 2011

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.
hatalmasak a szavak.
hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.
hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.

péntek, február 04, 2011

kép-esség.

Néha úgy alakul, hogy stresszhelyzetbe kerülök. Olyankor kattog a fejem és bőszen darálja le a normális gondolataimat, fölényes eleganciával zúzza be a normalitásomhoz oly elengedhetetlen, kiegyensúlyozott önmagamat. Ilyenkor megpróbálok valami olyat csinálni, amit a leginkább „agymosás”-címszó alatt szoktam emlegetni. Tévét nézek, csak mert mittomén, bambulok valamit, amit amúgy nem bambulnék mert nem érdekes (vannak ilyen pillanataim is), vagy épp neten nyaldosom végig az ilyen meg amolyan oldalakat. Most épp az arckönyvben kalandoztam el kicsit, rég csináltam olyat, hogy ismerős ismerősének az ismerősén pihentettem a szemem. Most egy ilyen tíz perc volt.

Azt hiszem, hogy minden ember függő. Lehet, hogy csak önmagam megnyugtatására fogalmazom ezt meg így, de szeretem úgy tudni, hogy ez egy, az emberi természetből fakadó sajátosság. Szeretünk függeni. Tárgyaktól, emberektől. Véleményem szerint az ilyen függőségeknek mindig megvan a maga átlátható, lánc-rendszerű logikája. Jó néhány éve fotózom már, ez az idő alatt akaratlanul és alig-tudatosan megtanultam bekeretezni, leválasztani pillanatokat a valóságtól, ugyanakkor időt lelassítva (talán megállítva is) valamit „borostyánba önteni”, valamit, ami volt és ami megérintett, ami kitöltött, ami teljessé tett a szemlélés pillanatában, teljessé nem a maga abszolút értelmében, de teljesebbé, mint amennyire előtte, az élménye előtt, voltam, lehettem. Az utómunkálatok még személyesebbé tették a kapcsolatom a fotókkal, olyan, mintha vizuálisan nevelnél egy fényképet, „megtanítanád valamilyennek lenni”, ahhoz hasonlatosnak, mint amit te, a valóságból ki-, át-, újra-alkotó elképzeltél. Az ilyen alakulások mellék-hatása (ha lehet így nevezni) a fogékonyság arra, hogy az ugyanilyen kifejező fotográfiákat, rajzokat, tehát: vizuális alkotásokat felismerjem, értékeljem, magamévá tegyem elemezzem. Mindez, természetesen, állapot és hangulat-függő, mégis úgy érzem, valahogy minden egyes alkalommal jobbá tesz-minél is?- azelőtti önmagamnál. Egyik függőségem ez hát, a látható és rögzíthető csodálatos.

Az arckönyvben kóborolva találtam meg annak a lánynak a fotóit, akit itt nem szeretnék nevén nevezni. Egyrészt azért, mert nem ismerem. Sikerült néhány pillantást vetnem rá az egyik fesztivál alatt, de, mint tudjuk, a fesztiválok zsúfoltak és osztott figyelemmel tudtam csak szemlélni őt. Másrészt azért, mert meglehet, hogy negatívan érintené ez az egész, ami alatt a publikus szövegemet, véleményemet és az előre nem elgondolt, alig kiszámítható következményeket értem.

Rettentő mély az a barna szempár, legelső benyomásom is ez volt: mély és szomorú. A fotókat lapozgatva azonban nem szomorúnak hat, hanem valami más egyébnek, amibe most talán nem szeretnék elmélyülni. A fotók már annyira, de annyira hozzánőttek az ember imázsához (természetesen köszönhető ez úgy a technikai forradalom exponenciális ívelésének, mint az ember másik érdekes tulajdonságának: szeretünk megörökíteni pillanatokat, önmagunk folyton elmúló jeleneiből.), hogy úgy érzem bátran kijelenthetem: beszélnek rólunk. Bárki fotója készítőjéről. Egy fotó szemlélésekor nem csak az jön át, hogy mit látunk, hanem hogy vajon mi lehetett a készítőjének a célja a fotográfiával, illetve ezen túlmenően: mi olyanról árulkodhat a fotó, amit a fotós a kép készítésekor figyelmen kívül hagyott. Egy fotó-sorozatnak van karaktere, főleg, ha az önarcképekből áll. A lány fotóit nézegetve érdekes érzelmi keverékkel kellett szembesülnöm: egyrészt vágyni kezdtem valami után, amit nem tudok sem leírni, sem körülírni. Egy állapot, a valakihez való tartozás aprócska momentumai, pici élmények, amik csak addig tartanak, amíg lecseppen a nap olvasztotta fagyiról egy vanília-csepp, vagy az ember befordul a sarkon. Amik miatt akárhányszor, ha újra megéled őket, egy kicsikét kisüt a nap az ember szívének az egyik sarkában legalább és a konzervált napfény miatt mintha meleg és puha és ölelni való volna egy rövid ideig az egész világ. Másrészt elfogott egy butácska vágy, hímeknél, nőstényeknél egyaránt fellelhető, hogy ÉN legyek azon a mosoly-ráncon, énrólam szóljon az a nevetés, a játék az arccal, a testtel és énrám szegeződjön az a mély szempár és én legyek abban is benne. Hogy a titkok mélyén én lapuljak a bogár fekete centrumában, az az én, aki jobb, mint én és akinek köszönhetően én is jobbá válhatok, meg ő is, a fekete szembogár mélyén megbúvó titkok hordozója. A sorozatnak olyan töltete volt itt, ma számomra, mint egy fejes (vagy segges-ezt könnyebben össze tudom hozni) önmagam szeretetre méltó és már oly régóta tüskédző oázisába (tudjátok: vízesés, dús növényzet, gyönyörű víz, csiripelő madarak, és dzsungeli hangzavar – mint egy tisztességes Fa-reklámban) és felüdülnék benne. Mialatt elmerültem a fotókban: szerettem önmagam. Mindig szeretem, de most hangosabban, erősebben, mosolygósabban. Erre képes egy alkalmi fotográfiákból összeállított, egyáltalán, vagy alig-megmunkált fotó-sorozat. Mert a megörökített csodálatos által kicsit én is csodálatos lehetek. Kicsit és kevés ideig, a vizuális élmény droghoz hasonlítható pillanat-mámorában olyan, amilyen amúgy sohasem: ideális.

Köszönöm.

S te, kedves olvasóm, bár zsong a fejem a megosztani való gondolatoktól: amint meg tudom csapolni rendesen, nyelvedre, szavaidra lefordítva a duzzadó buksimat – jelentkezem. Öleljen addig napsugár és csak neked susogjanak hajnalban a jég-virágok.