konvencionális blog-bejegyzés, így, ünnep táján.

Ez egy konvencionális blog-bejegyzés. Legalábbis megpróbál az lenni (terjedelem, szóhasználat, mondat-szerkezet, stb.).

Ahogy közelednek a téli ünnepek: kiélesednek az érzékeim. A téli ünnepekre gondolok, tavasszal-nyáron a sok színesség-illatosság, a susogások és csobogások lefoglalják a csápjaimat és általában ilyenkor van az, hogy mindenre szeretnék figyelni s épp ezért semmire sem tudok igazán.

Télen, hidegben, havazások után, a kifehéredett tájban nemcsak az orrom pirul be és a szeplőim halványodnak el, de azok a bizonyos csápok is megnyúlnak. Az elején fáznak (később is, csak akkor már nem lesz erre figyelve). Majd érezni kezdenek. Havat, kopasz fák érdes törzsét, nedves ruhadarabokat. A füsskabátok egymáshoz súrlódó hangját a trolin vagy a kilehelt párát, a levegőben. A hidegtől összegörnyedt embereket. Sötét utcákra is kiszivárgó vacsorák illatát.

Fetrengek a hóban és jó. Hógolyó veri ki majdnem a szemem és jó. Fáj az arcom, amikor nevetve, ordítva két marékkal dörzsölik hozzá a kristályosodott vizet és nem tudok másra gondolni, hogy fáj, meg hogy valami ilyen perverz dolog lehet a boldogság. Vagy nekem jut csak leginkább ebből a fajtájából. Lehet, hogy azért, mert én (csak) ezt tudom értékelni (?).

Amikor a fagyott ujjbegyeim miatt szökdösök és nyávogok, meg jajongok és hóval etetem, hóban forgatom azt, aki miatt csurom víz és fagyott újjbegyes vagyok, amikor közben kicselez és ő forgat hóban és a kabátom, a blúzom alá is bekerül a jeges lé és én didergek, a legtöbb sejtem kontesztál és egy pillanatig még levegőhöz sem tudok jutni a bőr-receptoraim által okozott meglepetéstől: élek. Érzek és élek. És nevetek, szívből, vagy honnan. Élvezem a ropogó havat, amivel be vagyok borítva és amit próbálok lerázni magamról, kirázni ruhámból, közben nem jut eszembe semmi más, csak az, hogy mégmégmég, meg más, emberi, hedonista névszók, hogy forró tea, forralt bor, forró zuhany, forró fürdő, ilyesmik.

Én nem tudom, hogy milyen az embernek lenni. Én csak én vagyok, egy a sok közül, nem beszélhetek az emberek nevében, mint az ember. Megpróbálhatom, de semmiképp sem az én kontextusomban. És most rólam, egyesegyedül rólam van szó.

Rögtön Karácsony előtt elfog valami fura pánikos állapot. Pocoknak érzem magam, akit valami szorongat, és nincs hely lélegezni és nincs idő semmire és egyedül vagyok és elhagyatott. Eltompulnak az érzékeim s a pupilláim elé, mint Rilke párducának a pupillái elé egy matt, steril, hideg fátyol kerül. Nincs élvezet. Nincs öröm. Mintha megszűnne rövid időre az élet. Vagy mintha aludna, és hülye álmot látna, amiben groteszk figurák ünnepelnek valamit, aminek az eredetéről nem tudnak semmit, a szabályait felrúgják, a mondanivalóját elhanyagolják és a lényegét kukába dobják a megmaradt étel-felesleggel meg szaloncukor-papírokkal együtt.

Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy csak egoizmusom szólna ilyenkor, mert nem rólam szól ez az egész, nem rám figyel a világ, hanem egy állítólagosan kétezer tíz plusz éve született ürgéről, aki csinált mára alig (inkább egyáltalán) igazolható dolgokat. kétlem, hogy ilyenkor eluralkodna bennem a pesszimizmus, mint a (talán nem is létező) létem non plusz ultrája és kitölt mindent és ránehezedik mindenre: karácsonyfára, ropogó tűzre, illatos süteményre, kedves (vagy kedveskedő) arcokra, családra, világra.

Úgy érzem magam ilyenkor, mint amilyennek képzelem az alkoholisták egy részét: másnap, ápolatlan külsővel, ápolatlan belsővel és még-belsőbbel, egy újabb másnap előtt- ő meg csak úgy van. És ott a tükör és látom és nem teszek semmit. Mit tegyek? Mit tehetnék? Tehetnék-e valamit, egyáltalán? Ez egy ünnep. Mind egy, hogy miért, de mindenki ünnepli. És én is ünnepelni szeretném, hogy végre együtt legyek, valamennyire, mindenkivel. De ápolatlan vagyok. Ápoltság nélkül meg (ragyogás, önnön értékeim tudatának a hiányában és értéktelenségeim javítási folyamatának a hiányában ) nem tudok ünnepelni. Csak úgy tudok tenni, mintha.

De a mintha: az csak mintha.

S veszettül nincs már kedvem a minthákhoz.

Én nem tudom, hogy mit kívánjak magamnak (sohasem tudtam igazán), de nektek azt kívánom, kedveseim, hogy az ünnepekkel kezdődően kevesebb mintha legyen az életetekben. Több legyen az élet, a minthákkal ellentétes arányban és hogy mocorogjon valami, ott, belül, amit valamikor szívnek hívtak. Amit valamikor (mondjuk gyerekkorunkban) mérhetetlenül gyakrabban használtunk, mint most. Legalábbis én így vagyok ezzel.

Mert szerintem a minthák hiánya nem volna igazi hiány.

kis muzsika (köszönet endzsinek érte).

egy hétköznapi csalán rövidke története (természetesen a szerző semmire sem utal, sem közéletre, sem magánéletre sem semmire (de tényleg.))

Élt egyszer egy csalán. Egyszerű csalán volt, semmi különössel  magán. A Hosszú Mező közepe tájékán lakott, pont ott, ahol kissé lankás volt a síkság így hosszabb ideig maradt az árnyék, no meg a harmat. Egy volt a sok közül a csalánunk, ugyanúgy aludt éjjel, mint a társai, ugyanúgy fürdött meg a hajnal edény-tágító és levél-ébresztő harmatcseppjeiben, mint a többiek és ugyanúgy kókadozott a szárazság idején, mint minden egyes társa. Ugyanúgy félt a tehenektől és ugyanúgy vetette meg a birkákat, mint a Nagy Mező összes lakója. Szerette a méheket, meg a pillangókat, bár azok néha falatozni szoktak belőle, a csigák is, őket meg azért szerette, mert folyton csiklandozták a testét. De ez miatt még nem volt egyedinek mondható, mert ugyanúgy szerette a többi növény is a csigákat, meg a méheket és természetesen a pillangókat is. Átlag-lakó volt, ha mondom, higgyétek el.

Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.

A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését

De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.

A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.

Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.

-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.

És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn  ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.

A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.

A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.

A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.

Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.

Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.











Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.

a kép forrása

kevésbé következetes bejegyzés (azaz: kezdjük el az évet zárni-féleség).

Eső van. Decemberben. Ilyenkor kissé szomorú vagyok. Meg.. meg még sok mindenféleség. Például bújós. Elmerengő. Magába (és, talán: másokba (is)) mélyedő-süllyedő hímállat. Ilyenkor feljönnek a frusztrációim. Nem, szeretem az esőt, majd' minden mennyiségben, csak épp ne legyen december. Vagy január. Vagy február. Szomorít a hótalanság. S ilyenkor mocorog a Mephistó bennem.

Eső van, írjunk hát a kényelemről. No s a kényelem kapcsán a nőkről.

Igen, hájakról is akár. Igen, tespedésről, tunyulásról, döglésről. Narancsbőrről, petyhüdt izmokról. Miegymásról. Legyek „anti-femi” és nő-gyűlölő.

Nő.

Per definitionem: egy olyan, hozzánk, hím homo sapiens sapiensekhez genetikában, valamint fizikai, kémiai, biológiai; filozófiai, logikai, szociális, politikai, financiális, pedagógiai attitűdben és habitusokban relatív közel álló multiverzum, mely szisztéma szerkezeti és logikus működési rendszeri feltérképezése (köbö úgy, mint nembelijeim esetében) még saját maga számára is gondot okoz, számunkra (hímek számára) meg egy örök és széttéphetetlen gordiuszi csomó marad.

Én lenni hím. Én nem lenni nő(-stény). Én kelleni megtanulni nő(-stény)i nyelven, hogy megérteni őket. Én haladni jól (jóóóhóóól?!?!?), de hogy szemléltessem, betekintést nyújtok eddigi tapasztalataimba (t.i. velük (t.i. nőkkel)).

Óvodában volt olyan lányka, aki erősebb volt, mint én (ami nem csoda, mert egy ványadt, csenevész málészájúság voltam), mégis amikor elbőgte valamelyik hosszú hajú fülbevalós (egyáltalán: minek kell fülbevaló? Hogy minden (ceruza, az ujjam, pálcikák, madzag, ecset vége, stb) beleakadjon?) magát, akkor általában mink (hím gyerekek) lettünk letolva, merthogy a lányokat bántani nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.), mert szegénykék gyengébbek mint mi. Ettől függetlenül már nagymamámról is tudom, hogy felettébb csépelte a fiúkat, ahol érte és nem is akár hogyan (anyám dettó, húgom valahogy kimaradt a sorból, de gondolom van egynéhány az olvasók között, aki még tudna ilyesmiről sztorizgatni). Jó. Nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.). Ha nem szabad verni, akkor védeni kell. Aha. Egy frászt (értsd: úgyis te húzod a rövidebbet (ez a dolog addig ment nálam extrémül, amíg egyik osztálytársnőm az elemiben, hogy felvidítsa magát vette a bátorságot és pofon vágott (nevetni is kezdett utána), amit én rögtön voltam oly kedves és vissza szolgáltattam (elkezdett megint bőgni), mire fel megint megpróbálkozott vele (megint vidulni kezdett), amit természetesen ugyanolyan előzékenyen visszaszolgáltattam neki (megint bőgés, de még egy próbához már nem fűlött a foga (az arca)). Azután kezdett nekem gyanússá válni ez a védelem-dolog, meg a gyengébbik nem-jelenség (ettől függetlenül még beletelt vagy 17 évbe, hogy eljussak ide (öhm... hova is?!?)))).

Elemiben ha nem fogdostad a lánykát az volt a baj, természetesen ha fogdostad az is baj volt, ha ellökted, akkor te voltál a hibás, ha ő lökött el téged szintén te voltál a bűnbak. Ha vittél neki virágot az szép kellett legyen, ha mégsem sikerült valamilyenképp valami csodaszépet beszerezni, hogy neki is tetszen akkor égtél, ha nem vittél neki egyáltalán akkor meg egészen sértő dolog volt részedről. Ha fogtad a kezét: mért fogod. Ha nem fogod: mért nem fogod. Ha elkószáltok: mért bolondítottad el magaddal szegényt, ha nem kószáltatok el, akkor mi van, már nem vagyok a barátod? Ha adtál valamit kinevettek, ha nem adtál semmit, akkor önző bunkó voltál.

A tinédzseri (időszak) volt a legmeredekebb. Ha figyelsz: mért figyelsz annyit és annyira, ha nem figyelsz, mért vagy olyan érzéketlen. Ha meghallgatod, akkor mért nem emlékszel minden apró kicsi részletre abból, amit mondott neked ezelőtt három héttel, ha emlékszel és neaggy'isten megemlíted és neki nem jut eszébe akkor mi értelme van minden hülyeséget megjegyezni és különbenis: mit apropózom? Ha nem szeretem, akkor mért akarok vele lenni, ha szeretem akkor tényleg? Komolyan? Igazán? Csakőt? Csakittcsakmostsigazánteljesen? Ha én döntök, hogy hová menjünk, mit csináljunk, akkor uralkodni akarok felette. Ha ő dönt akkor: de most mért megint ő kell döntsön, mért nem tudok egyszer én is dönteni (értsd: miért vagy ilyen töketlen!) már? Ha nem akarok csókolózni, akkor mi van, már nem szeretem, már nem kell nekem, ha akarok, akkor mért pont ott/akkor/úgy/annyira akarom, ahogyan? Ha nem akarom megfogni a kezét, akkor csak a testét akarom, én, a disznó. Ha meg akarom, akkor ne mind tapizzam s különbenis: ez nem az a hely!!! Ha ki akarom elégíteni a nyelvemmel, akkor fúj, gusztustalan, ha nem, akkor persze, csak belerakni jó, mih? Ha akarom, hogy ő tegye ugyanezt, akkor hímsoviniszta állat vagyok, ha nem engedem, hogy megtegye (mert derogál, hogy mindenki megalázónak tartja egy nő számára az orális szexet (micsoda marh...) s szégyenlem magam, hogy én nem, s akkor inkább visszafogom magam), akkor most mi van, mért nem, hülye f... vagyok, na majd várhatom, amíg még egyszer megkér. Ha akarom, hogy csináljuk, akkor mért ott/úgy/akkor/annyira akarom és hogy nekem folyton a szexen jár az agyam (persze, szerintem ez normális (s különben meg: attól, amiért mogyorónyi agyam egy része ezzel a... SZÜKSÉGLETTEL van leterhelve attól még tudok gondolkozni (nem hiszed? (Próbáld ki!)))), ha nem akarom csinálni akkor: nemszeretsz, nemkellekneked, nemkívánsz, kihasználsz, szakítsunk, stb.

Az utó-tinédzserkedős időszak a legviccesebb viszont. Itt jönnek a játszmázások. Profi játékosokkal lehet ilyenkor összefutni, komolyan (kutyaf.... sakk). Attól kezdve, hogy az elmebajos páciensekre jellemző 180 fokos hangulati-, állásponti- véleményi fordulatot vevő nőstény-tüneményekkel lett szerencsém (?) megismerkedni (több hónapig, konstans módon csak nem lehet menstruálni kérem!), megadatott, hogy kijusson egy-egy érdekesebb példányból (név nélkül persze), éspedig: totális határozatlanság, aki utólag mindent bán (anti-carpediem effekt- lemaradt carpediemes utó-dohongással), a mindentapasirahagyunk-effektben szenvedő példány, aki csodálkozik aztán utólag, hogy a hím nem gondolatolvasó majd hősiesen szenved (mert tett-képtelennek tudja magát, persze). Aztán ott a kényelmetlenül ragaszkodó, akaszkodó, megfojtó. A hippiskedő nonszenségekkel teletömködött művészlélek-búra, aki tudja mitől döglik a légy és tudja a dolgok állását, meg hogy mitől világ a világ. A föld fölött 19,38(4) cm-rel lebegő naiv csipkerózsahamupipőketubarózsa s sokmindenmás, aki amiért kis ártatlanságnak látszik, meg minden azért tud, sőt, akar olyan két(három, négy...)értelmű helyzeteket összehozni, amiben a döntés lehetőségét reád bízván mentesíti magát a felelősség alól, mintegy megőrízvén... mijét is? Ott a tanárnéni-típus, aki hideg elmével és szívvel szemléli elefántcsont-tornyából a pórnép szerelmi életét és vesziafáradságotés lealacsonyodván a mi szintünkre megmondja minékünk, plebs miserabilisnak, hogy mi a frankó (mérsékelt mennyiségű tapasztalati háttér ellenére, persze.). Felnőtteskedő bakfis, aki elvesztette már rég a fonalat, de túl büszke, hogy keresgélje vagy hogy valaki segítségét kérje a megtaláláshoz. Begyöpösödött földhözragadt, aki vagy folyton az istennel, vagy folyton valami isten-szerepet helyettesítő dolog idealizálásával volt (van- lesz (habár az utóbbit ki tudja...)) ezerrel elfoglalva, minden mást lenézvén és kiközösítvén a környezetében. Ott van még a tapasztaltat játszó kurvoid alkat is, akin verbálisan már fél Afrika végig.., de mimóza, mikor ágyban köt ki vele az ember. Ott a kapitány, a kalóz, a dekadens, ott a sok kvázi-kultúr-teremtés, jah és a kedvencem: az, aki a pasiját velem-általam szeretné megtartani (megszerezni, visszaszerezni, magába-szerelmesíteni, sötöbö).

S ha a fentiek nem szemléltetik eléggé, akkor használtak már: iránytűnek, szopókának, nyalókának, zsebibabának, alvómacinak, céltáblának, cégérnek, trófeának, ritka (és, kérlekalássan: kihaló-félben lévő) muzeális példánynak, piperének, B-tervnek, szemetesnek, papír zsebkendőnek, vállnak, lábtörlőnek, unalom-űzőnek, fűszernek, fasznak, lexikonnak, mindenesnek, ölebnek, inspirációnak s még mennyi mindennek, amiről (még/már/épp (nemrég tudtam meg, hogy asztaltársaságnál voltam már vicc meg elrettentő példa (is))) nincs még tudomásom.

Nos. Ezeket tudom róluk. Még van sok pozitívum, amit, ha belelapozol a szövegeimbe könnyen kiszimatolhatsz. De tudod: eső van és Mephisto mocorog.

Kényelem. A fenti szerepek-szerepelések a kényelemről szólnak. Nem közvetlenül: közvetett módon. Így néz ki (tapasztalataim és megfigyeléseim alapján, persze) a képlet (-féleség): lány-kisgyerek néz, néz, kiválaszt környezetből egy biztonságos (tehát kényelmes) mintát, adaptálja, csiszolja és mindent megtesz, hogy többé ne tudjon megszabadulni tőle. Erre az egyik legjobb módszer: mindenért a környezet a hibás. A hárítással a megoldás fölötti felelősséget sem neki kell hordozni. Ő, köszöniszépen megvan, jólvan. De a környezet... ez a fránya környezet, ugye...

Rendben. Ez nem egy olyan tökéletes világ. De ha a világ tökéletlen, akkor az emberke benne lehet-e tökéletes?

Könnyebbnek tűnik hazudni, a másikat megváltoztatni akarni, mint, ha egyszer felkészültünk rá: megnyílni és esélyt adni, hogy a másik (t.i. hím-egyed, potenciális nagyő, sötöbö) ne egy... olyan képpel szembesüljön, ami teljesen meg fog változni a lehető legrövidebb időn belül, hanem veled. Veled. Tudod: a királynővel. Hogy királyt találj (kösz, Kornis), nem csak egy faszt.

Hitelesség? Ugyan! Következetesség? Minek? Kárpa diem, s lesszahogylessz. S lesz a sok sssz, tüske, szilánk s lesz csodálkozás, hogy mértééén?!?

Még mindig eső van kint. December 2, hajnal. Szobatárs alszik énnekem meg rá kell jönni, hogy a húsztízes év meglepően termékeny volt az emberekből való kiábrándulás szempontjából. Ami nem baj. Nehezít a dolgon, hogy valakiből kiábrándulván kiábrándulok énem azon részéből, mely azta előbb említett valakit hozzám kötötte, amire azavalaki hatással volt. Összegezve a 2010-es év ilyen síkon mozgó tapasztalatait (és, természetesen, megelőlegezve azt a sejtést, hogy nem sokat fog változni arányaiban az elkövetkező 30 napban az évre jellemző kiábrándulás): kiábrándulás emberekből, önmagamból.

Nem épp úgy sült el ez a kényelmes-nős narrálgatás, ahogy sejtettem volt az elején (kimaradt a háj és a narancsbőr..). Nem baj. Az eső a hibás. A december. A nők, természetesen. Meg a világ. S talán icirinyipicirinyikét, mondom talán, én is.

esik éppen.

És odakint,
a napsütésben
lágy párájú
esik éppen,
megtöri a fényét
az egésznek
így láthatóbbak
az egészben
rejtőző
színes részek.

Fenséges disztorzió.

A nedves,
fényes rengeteg
egyik
szegletében,
igen,
idebenn,
az ablakból nézem
éppen:
egy színes esernyő
takar egy padot.
Alatta egy ember.

Színes esernyő alatt egy szürke
ember
meleg, nyugtató
tekintettel
méri a világot.
Mérlege lelke,
a test-serlege
meg a puha
homok
a konok
cipőrésen, mi befúrta
magát.

Teljes
teljes lényében,
s az égi permet,
mi részekre osztja
a színes
szín-termet, az
idő
ráncos falai között,
a színes permet
a falba,
a téglák közé is
fényt fröcsögött
s a csendben
vidám csepp-hangjegyek
zajosítnak be mindenféle
teret, vermet, eltemetett
rongy-kerevetre fektetett
kiszáradt
csontváz szerelmet.

Az esőcseppek árnyékában
megrajzolódnak
egy másik jelen
boldogan
bolond körvonalai.

Bolondak,
mondom,
a fények,
életlenek a
fény-képek,
s a kép-fények
szögébe
beleveszve
éppen
próbál megnyílni a
szende
szemérem.

Torzak a képek,
de a lényeg,
mint oly sok torz képen,
a pixelek közül negéden
föltör, kitör, betör,
be az égbe,
az alig mocskos, mégis
torzított
szürkéskékbe.

Igazság, már megint, a nap alatt.
Nem új.
Mint már olyan régen.
Szelídülve terül szürkéskéken.

És az esernyő eltűnik,
a szem is egyszer kihűl,
s a fények elhalnak,
a forrás is kimerül,
persze.

De addig sziporkáznak
néha
esőben
a fények
és a könyvtárban szertenyúló
árny-élek,
a szétterülő meleg
színek kavalkádja,
(mi a szemet, savként,
néha-néha rágja)
meg a kinti térben
szóródó
életet feltöltő
pezsdítő
szárazság- méreg-
s míg ezek, egyben
és egyenként
retinámig
s retinámon keresztül
az agyamig
a lelkemig
elérnek...


...addig érzem,
hogy élek.
Addig feléled bennem
elhanyagolt
és ki-kifosztott életem
és nevet,
kacag önfeledten,
fürödve
a délután
bársony fény-levében
mikor az eső esik éppen.

egy gyertyaláng:.

a közel és a távol
fondor mámorából
önmagad menthet csak meg
nincsen itt
de ott sincsen
bennem van
s akkor mindenütt
zörgő felhők mögött
megbújt hamvas ezüst
csendben szétmálló
kottafüst
s a tavaszi délben
a szemszúró fényben
gyertyaláng az akarat

de az ég, míg eljő az este
ég a szeles éjjel alatt
míg reggel rózsaszín fényekkel
felébred egy újabb pirkadat

a fénye, fényének lénye ugyanaz marad
lángja csendben játszik az álmokkal
ez a játék az, mi örökre veled marad

ez, s a folyton megújuló
rózsaszín pirkadat

Csend van. Sötét van.

Ez a sötét: sötét. A csend- igazi csend. Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel.

Menj fel egy domb tetejére, éjjel. Lámpával. Egyedül. Kapcsold le a lámpát. Maradj mozdulatlan. Figyelj. Csend van? Sötét van? Nincs csend. Nincs sötét. Árnyak vannak. Meg színek. És formák. Alakok. Csillagok vannak. Vagy hold. Vagy felhők. Zajok. Mocorgások. Szelek a fák közt. Minden zajong. Semmi sem sötét.

Majdnem semmi.

Arról a csendről beszélek, amely bármikor és bárhol megtalálhat. Bárkinek a társaságában. És rögtön kisajátít. Elszigetel mindentől. Amikor csak én vagyok... meg én. Semmi más. Csak magamat hallom. Csak magamat látom. Csak én vagyok- minden sötét. Csak én.

Nem tart soká. Nem tart kevés ideig sem. Tart. Van, megjelenik. Eltűnik. Nyomot hagy.

Magammal szembesít ez a csend. Nem rossz. Nem jó. Őszinte. Tükör. Tökéletesen engem mutat. És csak engem.








Csend van. Sötét van.
Nincs szélessége. Nincs hossza. Mélysége sincs neki. Van és léte áthatolhatatlan. Megkérdőjelezhetetlen.


Ebbe a sötét csendbe, csendes sötétbe csobban bele egy csepp. A zaj fényt szül és a fény zajokat hoz magával. Színes zajok, hangos fények. A térnek tér-jellege lesz. Minden van már: szélesség, hosszúság, mélység; sűrűség nyomás; fényerősség, fénymilyenség- amit csak mérni szeretnél. Amit csak mérni lehet. A sötétet nem lehet mérni. A csendet sem.

A csobbanás színeket szült. A színek levegő-folyadékként, gomolygó ködként csókolták egymást, és a csókokból új színek születtek. Új zajokkal. Új formákkal. Új mérhetőségekkel, mint árnyalat, decibel- magasság, hertz-kiterjedés, ilyesforma dolgok.

A színek összeölelkeztek és köröket róttak. A hangok egymás lényébe vágva zajoskodtak. Az árnyalatok áriájában a zajok árnyaltsága vibrált- és fordítva. Csendnek nyoma sem volt. Sem sötétnek.

A kavalkád gondolatot szült. A gondolat gondolatokat. A gondolatok még több gondolatokat. Sokat. A gondolatokból képek lettek, tele imbolygó alakok színes alakjával, mozgással és álló mozdulatlansággal. A gondolatokból hangok lettek, rögzült mintái agyunknak, melyek még sosem illettek ennyire tökéletesen egymáshoz, ennyire kiegészítően egymásba. A gondolatokból illatok lettek, színesek. Hangosak. Egyesek hangoskodóak. Mások halkan vibráltak sárgán. Egymásba gyűrűzött minden, ami megszületett. Érintések születtek a gondolatokból, vágyak, akaratok, álmok, áldások, mélységes mélységek, melyeket bevilágított a szín, a hang, a gondolatok világos világa. A csendtelen zajoké.

A világ kiszélesedett. A képek, amiket láttam: dimenziókra bomlottak, a dimenziók más dimenziókba szaladtak tova, halk zajban vibrált a minden. Minden volt a mindenben és új mindenek születtek. A képek amiket láttam hangokat hoztak magukkal, a hangok cipelték maguk után a más érzékek által rögzített emlékek, majd-képek és még kitudjamiknek a hosszú, felmérhetetlenül gazdag négydimenziós halmazát. Lucsogott minden a térben, és én is lucsogtam, a térrel együtt. Térben. Térből.

A kezem a fotel karján görcsbe rándult, a pupillám talán eszméletlenül nagyra tágulhatott, bogár volt a szemem és a szememben voltam én.

Én voltam a szemem.

Képek előttem, fölöttem, körülöttem, mögöttem és a lábaim alatt. Mindenben a mindenem, énemben önmagam. És csak én.

Leesett kezemből. Koppant a földön, a kattanás törte meg. Elvesztettem önmagam.

A képek elhaltak. A hangok a képekkel mentek és vele eltávozott minden, ami érzék. A színek utolsó gyűrűiben eltűnt a hangok utolsó gyűrűje is és mindent körülvett újra a csend. Meg a sötét.

Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel. A sötéttel.


Ha valami eléri a maximumát- önmaga negatívjába fordul át.

Nem sokáig. Nem is kevés ideig. Mégis: mély nyomot hagyott bennem.




Megláttam önmagam.









köszönet Gnek:)

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

A nyelvről.

Könnyen meglehet, hogy nem értesz. Meg is értem: én sem mindig értelek téged. Szóval egál. De gyere: lássuk: miért lehet erről szó. Ne fárasszál megint az emberi egyediséggel. Mert télleg fárasztó. Nem ez a lényeg. Érdekes: az állatok tökéletesen meg tudják érteni egymást. Nem fura ez egy kicsit? Nem érdekes?

Talán igazad van. De biztosan túl sok szavunk van? Vagy biztosan túl kevés? Én mondjuk inkább azt kérdezném most: van-e egyáltalán megfelelő szavunk? Mármint dolgok kifejezésére. Meg ideák. Meg cselekvések, történések, létezések leírására. Pl.: „jár”. Ugye: érthető, világos, el is képzelted, hogy... várjunkcsak- mit is képzeltél el? Pontosan! Mert én mást képzeltem el. Most mosolygok. Megint. Látod: túl általános. A bicegés is. Nekem most a kis Bice-Boca jut eszembe. A kincskereső kisködmönből, tudod. Neked is? De nem csak ez: a bicegő asztal, esetleg szék, a billegő számítógép-képernyő, meg a folyton elboruló fotótartó, kiömlő tej, kisbabakori énem, anyám melle, s a rég elfelejtett anyatej körül keringő régész-gondolatok... neked is mindez eszedbe jutott? Kétlem. Az igazság az, hogy ezt a nyelvet kommunikációra találták ki. Nem pedig megértésre.

Nem muszáj egyetértened: nincs kedvem vitatkozni. Nem is azért mondom, hogy meggyőzzelek. De ez a véleményem. És előnyöm veled szemben az, hogy te olvasod az én véleményem, nem pedig én a tiédet. És nem tudsz hozzá (-m) fűzni, vagy csak erősen korlátozva. Néha írok: néha annyi mindent el szeretnék mondani, csakis úgy, csakis egyszerűen, ahogy van, ahogy én érzem, vagy értem, vagy szagolom, vagy ízlelem- és nem lehet. Mert a nyelv, kérlekszépen, a képembe nyomja a szinonima-listáját, oszt a fejem fáj tőle, annyira sok van, és annyira kifejezéstelenek, vagyis nem is kifejezéstelenek, csak fogyatékosak: nem az én mondandómat akarják és hivatottak elmondani. Ám ha mégis megelégszem valamelyikükkel, akkor körül kell írjam, körülményesen, összetetten, többszörösen összetetten, kényszeredetten nyújtanom kell mondandóm, míg vagy elkezdik megérteni azt, amit mondani akarok-szeretnék, vagy tettetik magukat, hogy értik-forma, csak ne kínozzam őket tovább a körülírás leírásaival; vagy belezavarodok, de úgy, hogy elmém félig már megzavarodva kiutat talál a saját maga keltette útveszejtőből, illetőleg bágyadtan hagyja a fenébe az egészet, mert nem éri meg ennyit baszkódni egy csepp megértésért. És valóban: megéri-e?

Néha meg szavak sincsenek. Ez a legfurább. Ilyenkor olyan érdekes. Mintha beszéd közben elmenne a hangom. Vagy hirtelen amnéziám lesz, lapszusz kerülget, s én meg bambán bámulom a semmit, valahol a másik háta mögött, az a személy mögött, akivel épp társalogtam- mert nem tudom befejezni. Új szót kitalálni? Badarság-ez egy csomó időbe telik. És energiába. S ha meg történetesen sikerem is volna, mert az új, ropogósan-friss szó szerintem megfelel annak a dolognak a kifejezésére, melyet nekem kifejezni muszáj, akkor még meg kell győzni a plebs miserabilist, hogy nekem igenis jó a szavam, azt használni lehet, csak tessék, nyugodtan, kéremszépen, parancsolj, igen. Csurom ideg lenne ez a meló. Már inkább betonkeverőnek elkeveredni egy építőtelepre.. ám: akkor mit lehet tenni? Tudom a választ? Te tudod? Mert azért még vannak lehetőségek. Például egy régi szóhoz új értelmet társítunk. De ezt is el kell magyarázni. Szegény Foucault – ezért olyan nehéz őt megérteni, még a magyarázataival is, az általa használt más-értelmű szavak kimerítő szótárával, merthogy nélküle aztán lehetetlen zöld ágra vergődni gondolatai kapcsán... de nem is fontos mindig a megértés, mondhatnád: minek idegesítem magam, s vele téged is?! Hisz nem is biztos, hogy az emberek meg akarják/szeretnék egymást igazán érteni. Valóban. Meg kell-e értenünk egymást? Meg lehet-e értenünk egymást? Én mindig a szemekre figyelek, ilyenkor. Ha valakivel beszélgetek, mármint. Vagy az ajakra.. csak azok elcsábítják az embert. Elbódítják a világot, amit a szavak által próbálok építgetni, s langyos csókok párás ígéretével próbálják összedönteni épületeimet. És néha sikerül is nekik. Ez a nagyon furcsa. De nem ez a lényeg. Viszont meggyőződésem, hogy a testi kontaktus segít a megértésben. Szavak is kellenek- de magukra csak nem elegek. Nem mondanak sokat. Semmiképp sem annyit, mint a szavakon túli fizikai megnyilvánulások, rejtett, vagy kevésbé rejtett üzenet-formák. Persze van olyan, hogy végigcsiklandoz a szoknyám alatt a hideg, mikor rám néz azokkal a mély-zöld szemeivel, és közben meg épp azt részletezi, hogy milyen volt a 320 köbcentis KTM-jével a kiruccanása a hegyekbe... de ez nem ide tartozik. Igazán nem ide.

Szavak. Folyton csak szavak. Dömdödöm. Most nem csuklottam, csak Lázár Ervin mesealakja jutott eszembe.. tudod-az, amelyik mindig csak azt mondja, hogy dömdödöm. De valahogy mégis úgy, annyira árnyaltan, hogy mindenki érti, hogy mit akar. Igaz: csak egyedek tehetnek így, csak ők élhetnek ilyen nyelvi luxusban- elmondani az érthetetlennel a mindenséget- de mégis. Mégis meg kell kérdenem: kell-e nekünk 120 ezer magyar szó? Vagy mennyi is van- még nem tanultuk. De mégis, ha el lehet intézni egy szóval: akkor miért fárasztjuk magunkat? S ha nem elég: akkor mennyi elég? Én megértem, hogy kínai nyelv, s 4.000 jel(vagy mennyi)... de szóból mennyi? És mindenki hogyan ismerheti meg? És ha nem értenek úgy sem? Jaaaaaaaaajjj....


Fő a fejem. Rotyog. Kicsit. Mert gondolkodok. Neked nem? Persze: könnyű neked- te olvasol, te csak az én gondolataimat matatod végig... tapogatod, s élvezed, hogy neked nem kell gondolkodnod. Még.



Mit mondjak egy lánynak, ha akarom, hogy felfigyeljen rám? „Szeretlek”? „Figyelj rám”? „Dömdödöm”? Mit? Mert valamit mondanom kell. Még a James Bond-féle filmekben is először van a duma, utána a smár. Szöveg nélkül nem lehet. De hol a nyavalyában van a megfelelő szöveg? A pontosan találó? Az, aminek a mondanivalója szervesen eggyé olvad, és kifejez egy fél világot vele. Vagy egy fele királyságot. Királykisasszonyostul, lovastul, mindenestül. Ami átad, nem csak közöl, ami kiszolgáltat, nem csak felmutat. Ami beléd hatol, ahelyett, hogy körbebolyongana, folyton, újra, megint.

Kell egy új világ. Egy közlési forma, ami más, gazdagabb, mint ez a ronggyá likasztott, szeles (anya)nyelv. Mert üres, és félő, hogy egyszer csak úgy jár, mint a lufi: kilukad. Oszt ülünk majd, egymással szemben egy másikkal, a Másikkal és idegenebbek leszünk a teremtő Istennél. Nézünk, csodálunk, gondolunk, álmodunk, alkotunk- de mint tükör-kalitkában a fény: önmagunk sokszorosítjuk, önmagunk ragyogjuk be, ragyoghatjuk be- mert lehetetlen(?) lesz kiöklendeznünk a fényt bentről. És lehetetlen lesz felfognunk, megismernünk azt. Önnön fényünkbe rokkanunk, majd pusztulunk bele.


Tegnap a lakótársam mályva színekben ragyogott, álmában. Mikor kérdeztem, hogy mit álmodott: csak mosolygott. Mondta: nem tudja szavakkal leírni. És én annyira el tudtam hinni, hogy vele mosolyogtam. Meg a felkelő nappal. Hármasban.

másfajta karácsony

Ünnepi térben tépem szárnyaimat.


„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.

Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...

Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.


December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.

Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.

Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.

Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.

...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.

Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.

Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
 Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.

Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.

Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.

Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.

A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

édesanyámnak..

... akinek elfelejtettem a születésnapját. Már megint.







Van valami az anyákban, ami lenyűgöz. Nem tudom mi az. S nem csak az emberi anyákban. Ott vannak az állatok. Kötődnek, ápolnak, tanítanak, védnek, rendbe rakják buksidat.. egy egész állam. Egy egész világismeret. Valami biztos ebben a világban. Valami stabil és alap. Valami állandó, a test efemeritásától vajmi kevéssé befolyásolva.

És az én anyám: ember. érdekes, mint mindegyik anya. De nem tudom leírni. Nem tudom úgy, hogy megértenéd: fontos. Úgy tartom: valami bonyolultat csak egyszerűen és tömörítve lehet „elmagyarázni”.. vagy sehogy. Minél jobban bonyolítod, minél inkább belegabalyodsz a lassan ideje-múlt szavak sokezer-éves hálójába: annál inkább jobban észrevehető – vagy nem azt mondod, amit akarsz/szeretnél/ami szándékodban lenne... vagy tisztára becsavarodtál.

Röviden mondok köszönetet. Hogy él. Hogy élek. S hogy még hugim is szuszog. Hogy ojjan finomakat tud főzni. Hogy megvert, mikor kellett. S megölelt s puszilt is mikor kellett. A könnyeit. Mindahányat. A csalódásait, bennem, az életben, s a folyton erőrekapó reményét és hitét, amivel ha hegyeket nem is mozgat, de fontosabb dolgokat bír mozgásra: minket. A családját.

Nem nagy kunszt szülőnek lenni.. komolyan. Csak tudni kell jól csinálni. És csak ennyi a bökkenő: csináld jól, baszd meg, ha már kölyök kellett a nyakadra! Mikor hozzáfogtunk a didaktikához meg a pedagógiához: kicsit félni kezdtem. Vajon menni fog nekem a tanárkodás? Mert laza nagyon odaállni a porontyok elé, s azt mondani, na, kölök, akkó ezt csinállld s osztán így csináld.. amíg vissza nem kérdez. Mert akkor a Metamorfózis lép érvénybe: a Lócis. Te összemész, s a világod hirtelen szabályok és rendszer nélkül marad: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, amit ojjan bonyolultul összeraktál magadban? Hisz az, ugye, buta, meg még nincsmegérve, megmég nincsenek tapasztalatai, meg ilyenek. Vajon? Nem lehet, mondjuk, hogy együtt fejlődünk? Hogy ő tanít engem, én meg őt?.. az ilyenekbe bele is lehet zavarodni. De én azt mondtam neki, édesanyámnak: „Azé nem tudom, hogy hogyan sikeredett belőlünk ilyen embereket faragni. De gratulálni akarok: sikerült. Már csak arra vagyok kíváncsi: NEKEM összejön-e majd?..”. mosolygott. Tudom, hogy ő is velem tanúlt. Velem gyakorolt, hogy ott voltam az én óráimon, ő meg az övéin, s mindketten bekaptuk a kefét, ha nem tanúltuk meg a leckéinket.

Köszönöm, hogy szeret. Bár ez nagy marhaság: olyan, mintha egy normális szexuális étvággyal rendelkező férfinak levágnánk a nemiszervét, s adnánk neki egy 1OO-ast, hogy na, haver, akkó remélem egálban vagyunk! Aprópénz. De én azért megteszem. A többit úgyis tudja. Remélem tudja.

Megint elfelejtettem. Mindig elfelejtem. A bajom az, hogy a szeretteimnek nem tudom, egyszerűen nem tudom a szülinapját. Szégyenletes, meg ilyenek. Elismerem. A húgomét tudom csak. De anyám az, aki figyel az ilyesmire. Diszkréten figyelmezteti a népet, hogy nó, most mamusnak van szülinapja. Vagy apucinak. Vagy húginak, nekem. S ugyanolyan diszkréten hallgat a sajátjáról. Várja a csodát. Erre fel: pofára esés. Csalódás.


Talán egyszer majd elolvassa. Hisz ez az én legtitkosabb nyilvános-naplóm. Amihez senkinek sincs joga, s mégis.


Köszönöm, mami. Jövőre hátha.. most már én is kíváncsi vagyok.. és remélek.

az érem két oldalú. LEGALÁBB kettő!

Egyszer, már nem is tudom, hogy miért, azt merészeltem mondani a főnökömnek, a Házból: az éremnek két oldala van. Mire ő, széles vigyorral, hunyorgó szemekkel azt válaszolta: „Legalább!”

És tényleg. Legalább kettő. Természetesen Borgesnek itt is kivételnek kell lennie, az Odin egylapú korongjával. De ezt igazán nem lehet gyakorinak mondani.. 2 oldal. A válasz meglepett. Lehet-e több is, talán? S kicsit megfacsartam agyam tekervényeit. Vagy legalábbis megpróbáltam. Az eredmény a DE-szó lett. Miért ne lehetne? S most, ha már megroppant a határ, más kérdés ötlött fel: jójó – de mennyi? Mennyi lehet maximum? Jobb választ nem sikerült kiszorítani magamból, mint az amennyit akarok.

De nem a Münzékről van itt szó, lényegében. Hanem a nézőpontokról. A szerepekről. Az életről is, talán. Mert azért meg kén’ vallani: szörnyen könnyen ítélkezik az ember. Vagy ha nem is, a hajlam nagyon erős. Nagy a kísértés az ítélkezésre.

Fr. Charlotte Bemba meghalt. Ma szedtük le a tapétát a szobájában. Megint egy meztelen szoba.. Egy aszott, csontésbőr öregasszony. És savanyú. És keserű. Kicsit nagyot hallott, Isten nyugosztalja. S mindig ki/megmondta, ami épp a szívét nyomta neki. Egyszer valami listát kellett megírjak, s leültem egy pillanatig, mert így könnyebben ment a lista-szerkesztés. Leült mellém. Elkezdett beszélni. Az elején még bele voltam merülve a lista-összeállításba, de lassan-lassan teljes figyelmemmel feléje fordultam. S elképesztett! 2 világháború, 3 gyerekkel egyedül maradt egy felszívódott férj után. Dolgozni, hogy a kölykök tanuljanak, gyarapodjanak, meglegyen nekik ami, ugye, kell. Elveszteni az egyik fiút. Három héttel a beszélgetésünk előtt a másikat. Képzeljem csak el – mondta – , hogy mit érezhetett, mikor mondják neki, hogy üljön le, nyugodjon meg, nem történt semmi különösebb, csak a fia halt meg egy balesetben. Én hogy éreztem volna magam? Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom. Ön eléggé rendes, már rég megfigyeltem. De ezek itt – s lefitymálóan az egyik elrohanó ápolónőre mutatott, akinek valószinüleg több helyen is dolga volt – ezek egy fikarcnyit sem adnak ránk. Nem érdeklik őket, hogy mi van velem. Az sem, hogy másokkal mi van. Úgy beszélnek velem, mint egy utolsó kutyával! Ezért éltem ennyit, hogy ezt is megéljem? Ahhh.. nemnem... hát nem!

Ahh, biztos bűz van odabenn – mondja Anja, az egyik ápolónő a harmadikról. –Mindig odabenn bagózott. Mikor azt mondom neki, hogy kicsit azért nekem hiányozni fog, akkor furán néz rám. Tudod – mondta – nem mindég volt ilyen nyugodt meg csendes. Valamikor régebb olyan volt, mint egy igazi boszorka. Akkor kellett volna látnod! Mindenkit csak kínozott! Egy igazi boszorka, én mondom!

..s igazán pénzesek, tudod? Igazán pénzesek. Annak idején, mikor elromlott a tévéje a szégyentelen lánya azt mondta: minek vegyen tévét neki-úgysem látja már nézni. Most meg ide jön a ravatalozásához, s játsza a szerető lányt: „jaaaj, jaaaj, anyus, elmentél, jaaj, nem vagy már nekem”. Igazán seggbe tudtam volna rúgni, hogy hazáig repült volna. Nem értem. Huhhhh – sóhajt a főnököm – hiányozni fog Fr. Bemba! Szerettem. Volt benne élet, minden gyengesége ellenére. Nó, mit csinálni? Gyere, menjünk, akkor felhozod a spaklikat, a rolót, a vizet, s hozzáfogtok leszedni. Hétfőn jönnek a padlólerakók, addigra kész kell lenni..

Sok a lap. A korong-lap. Igen. Mennyi mindent megváltoztatna, Istenem, már csak az is, hogyha ezt tudatosítani tudnánk magunkban. Ugye?

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..