Jorge Luis Borges: A tükör és a maszk

A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:
- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz?
- Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.
A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd, megenyhülve mondta a költőnek:
- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett virrasztásaidhoz.
- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat - mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.
Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.
Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem értettek egy szót sem. A király végül így szólt:
- Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán - omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.
Rövid csend következett, majd a király így folytatta:
- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst.
- Köszönöm és értem - mondta a költő.
Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.
A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így szólt:
- Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.
Mosolyogva fűzte hozzá:
- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.
A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:
- A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan Szentháromság.
A király folytatta:
- Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.
- Köszönöm és megértettem - mondta a költő.
Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő - felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák kiürítették a termet.
- Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.
- De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk, Jézus Krisztus, megtiltotta volna.
- Elmondanád?
- Nem merem.
- Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.
- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?
- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.
- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.
S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.
A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.
Csuday Csaba fordítása
Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.
UNDR
Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.
Brémai Ádám ezt írja:
*
"...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.
Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.
Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:
- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem.
A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.
Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon. Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.
A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.
Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most semmit sem akar mondani.
Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap.
Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő kéz. Azt hallottam:
- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.
Azt feleltem neki:
- Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.
Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:
- Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé hajózol.
Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s, rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem, virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.
Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:
- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál.
Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte:
- Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?
Kissé megütköztem a kérdésén.
- Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.
- Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.
Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.
- Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte végül.
- Mindent - feleltem.
- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam gyenge, de hallgass ide.
Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.
Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt.
- Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."
Csuday Csaba fordítása

kíváncsi vagyok, hogy így m
ködni fog-e a blogom.

köszönet (ünnep táján)

tudod: nem félek.
te szellem, te lélek:
minden te vagy.

nekünk, embereknek nehéz dolgok ezek.
nem félni, meg
lelkekben remélni
s tudni meg tudni akarni önmagunkról.
élni és élni hagyni, magunktól.

az ember szeret ragaszkodni.
tudom jól, ember vagyok.
alattam mindig valami kemény van,
fölöttem meg mindig csillagok.
körülveszem magam tárgyakkal,
néha emberekkel, az utóbbi néha problémás.
hiányzik a társ, a másik ember
aki mellett teljesebb leszek
s valós a legtöbb békés látomás.

kényelmes emberként üdvöm mástól várom,
a megmentő lehet valami harmadik személy,
okos gép, földön kívüli entitás, isten, vagy lehet
valami egészen más, például valamiféle káros szenvedély.
lényeg: nekem ne kelljen semmit sem tennem.
így könnyebben és tovább félhetek.
cserébe az leszek, mi szeretnéd, te üdv hozó,
cserélek hitet, nevet, nemet
elveheted szabadságom, elmém s a pénzemet.

ez volt eddig.
most már nem félek.
mert tudom, hogy te, szellem, te, lélek
vagy és kitöltesz mindent, engem.
hogy isten vagyok, mert isten vagy bennem.

mióta nem félek, csendes, nyugodt a lélek.
elmém tisztább, kezem sem reszket,
pulzusom nyugodt, könnyebben lélegzek,
ártani is, gondolom, ritkábban ártok.
visszafogottan ömlenek belőlem a hazugságok,
igyekszem nem ragaszkodni sem emberhez sem tárgyhoz.

szeretek.
leginkább embereket.
szeretek még állapotokat, érzelmeket,
csak pillanatokban mérhető csönd-szigeteket,
s önnön kíváncsiságomat, feléd, veled.

a tudomány nem érti ezt.
a vallás nem érti ezt.
mindkettő elvont, légi entitás.
ez valami más.
elvontan nem magyarázható.
hittel, tudattal felfogható elemi tudás.


köszönöm neked,
te lélek, te szellem,
létezésem.

szavak, tekintet.

settenkednek meg lebzselnek körülöttem a szavak. így, a kettőt egyszerre, pedig az ember azt hinné, hogy kizárja a két fajta cselekvés egymást. pedig hát nem is: néha settenkedve lebzselnek, máskor lebzselve settenkednek. nem hívja őket senki. előteremnek az emberekből. mindent ellepnek, szörnyű egy népség.

nem hívja őket senki, hazudom. mindenki hívja. éjjel van az, mikor a legkevésbé hívják őket. olyankor van a legtöbb csend. a legtöbb szócsend. ilyenkor van a legkevésbé szükség rájuk. mert túl hangos a zene, mert elég bor lett elfogyasztva, hogy egyenesen tettekké váljanak a gondolatok, vagy épp a testek beszélnek, s ha ők beszélnek, minden más hallgat. még a zene is, nemhogy a szavak.

mindenki hívja. úgy tanultuk, hogy kell őket hívni. szavak kellenek mindenüvé, mondták. szavak kellenek, hogy "érvényesülj". szép szavak kellenek, ha kellemes a környezet. még szebb szavak, ha diplomatikusak akarunk lenni, vagy enyhén feszült a levegő. csúnya szavak, ha gorombák akarunk lenni, és szóban akarjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk. félszavak, ha barátokról, szeretőkről, családtagokról van szó és barokk körmondatokba gyűjtött szavak, ha valamely tudományos traktátusról. kell egy jó szó mindenkihez, mert szavad se lehet, ha még ennyit is megtagadsz. mondhatsz egy jó szót az érdekében, ha segíteni akarsz valakin és csupán egy szavadba kerül valahol, hogy valakinek nagyon rossz legyen. vannak szótlanok és szószátyárok, vannak szó-kereskedők, szó-szabók és szó-tornászok. még szó-pojácák is vannak. s ezen kívül ott vannak az egyszerű emberek, ők itt szóra sem érdemesek. és ők, mi, mind-mind ontjuk a szavakat, szavainkat. borzasztó.

szavainkat, mert mindenkinek más van. másmilyen. van, akinek kevés szava van. van, akinek sok van. van olyan is, akinek csak kevés dologra van sok szava, másoknak sok dologra van csupán egy-két, tehát aránylag kevés szavuk.  vannak, akinek mosolygós szavai vannak és vannak olyanok is, akinek a szavai után borús kedvűvé válnak az emberek. vannak nevettető szavúak, vannak simogató szavúak, vannak játékos szavúak, vannak kimért szavúak. vannak illedelmesek és, mint fentebb is említettem volt, gorombák. vannak mély szavak és mélyen ejtett szavak, mint ahogyan vannak magas szavak is, meg magasan ejtett szavak is. mindenből van sok, és sok helyzetre jut sok-sok szó és minél civilizáltabb valaki, minél inkább "ad magára", annál több értelmetlen szót használ, valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. ilyenkor van az, hogy zöldségeket beszélnek az emberek.

nekem mondjuk semmi bajom velük. nekem tanították, hogy hogyan kell bánni velük. szó szerinti szó-idomítást tanultam, kérem szépen. de rosszul tanították, egyre inkább látni vélem. azt mondták: a szavak kellenek, ugye, ez másképp nem lehetséges. de mi megtanítunk bánni a szavakkal. megtanítjuk használni őket, hajlítani őket. manipulálni őket. persze az ember elhiszi, amit neki tanítanak. merthogy miért ne hinné, azért tanul másoktól, akiknek papírjuk van arról, hogy szakképzettek, hogy ő is szakképzett legyen.

aztán egyszer csak csend lesz.

valamilyen banális okból kifolyólag. s amikor nem lehet szavakat használni: az ember megijed. hogyhogy nem lehet? miért nem lehet? vajon most akkor mi lesz? biztos itt a világ vége.

vannak, akik tudják, hogy nincsen szükség mindig a szavakra. volt idő, amikor egyáltalán nem volt rá szükség. és, bízom benne, egyszer ugyanúgy el fog jönni ugyanaz a forma idő. addig viszont használnunk kell őket. de nem felelőtlenül.

meg lehet nevelni őket. idomítani lehet, magunkhoz babusgatni és vigyázni rájuk, hogy ne szabaduljanak rá senkire, akire mi nem akarjuk. mert mi irányítjuk őket. képesek vagyunk mi irányítani.


leginkább megkerülném őket, hogy ne kelljen használnom őket. egy érintéssel, mosolyokkal, lökött és bárgyú arckifejezésekkel. őszinte tekintettel. mert mindenki drágakő szavakat vár, és mindenki azt szeretné, hogyha ékszerként hordhatná szavainkat. de mi meg nem ékszerészek vagyunk, nem szó-ékszerészek. mi csak emberek vagyunk. s szavaink, mint gazdáik, esetlenek, néha. de ha mindig a csodát várják tőlük, megharagszanak, mindenkire. vigyázni kell rájuk, kímélni kell őket.

tekintet. ezzel lehet pihentetni őket, például. nézz. addig ne beszélj, amíg nem muszáj. ne bambulj, ne akarj sejtelmesen végzetes lenni, kivéve ha épp sejtelmesen végzetes vagy. úgy nézz, ahogy érzed, aki vagy, úgy nézz.

mennyi szó, s mind arról akar szólni, hogy ne szólj, ha csak teheted. de hát így van ez. mert a világ logikája paradox. meg mert nem tudtam volna egyetlen tekintettel ezt a gondolat-fürtöt veled megosztani.

az légy

Feloldódik a város az alkonyi csendben.

A felhők színe, meg az égé,

meg a habos csíkkal a repülőgépé

enyhén illuminált, pazar lelkű

és pezsgő fantáziájú festő

színeinek finom keveréke,

ecsetének könnyelmű vonásai.

S mindez valami megnyugtató,

kiegyensúlyozott rendben.

Csönd vagyok, csak csönd, neked.

Ha vártál lángot, az nem lehetek.

Fölém hajolj, lásd, hamu vagyok,

belőlem csak jövőd jósolhatod.

Azt hiszem öregedni kezdtem.

Idézetekkel telik meg a fejem

s a testem már nem működik nekem

csak neked.

Ezt egyféle szeretlek-nek vedd,

ha veheted

s tedd, ahova tenni jónak véled,

nekem nincs dolgom már ezzel.

Én csak szeretlek téged.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Azt akarom, lelkem, az maradj, magadnak,

aki mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.

Pezsdítő ágyék, pihenő váll, büszke halánték

és ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,

mondanám. De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,

mi lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett

mind-mind bezáratnám, csak a fönti néhányat

eszközölném ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.

Az légy, aminek lenned lehet.

De ne engedd szabadon önző feled,

az önzetlened mélyebb és tisztább

és tudom, hogy önző ez most tőlem,

de én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,

bár nem belőlem van, mégis kitölti űröm,

valahogy enyhíti a legtöbb bűnöm.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Maradj meg te örökkön magadnak,

magaddal változz és magaddal telj ki.

S engem engedj mindezt megfigyelni.

röviden

röviden, kérem, csak röviden.

kínban játszó, benne fetrengő, de nem baj, csak röviden, nem elnyújtani, mert nincsen idő reá. félszavakban is ott az igazság, megtalálni nem kiváltság, de mára már kényszer. zagyván kapar a torok, zörög a hang, félénken villannak meg a tekintetek, majd remegő szájszéllel konstatálja az ember: őt is lenyúlták előlem. meg hogy: bezzeg engem senki sem nyúl ne senki elől. meg hogy: a fene egye meg.

napi rutinok halvány fényében teng a lét, reggeli kávé, korty tea, valami harapnivaló, kint zajok, bent csend s a többi igazából szemét. meg én. 

lehet túlzás ez az egész, bár ezt állítani senki sem meri, vagy pusztán csak annyi van, hogy könnyebb nem-állítani. mert kényelemesebb. s a kényelem mindenek felett való.

még álmomban is zakatol az agyam. minden helyzetre jut néhány lehetőség s minden lehetőség végtelen számú további lehetőséget takar. az ember összefut az utcán valakivel, zakatol az agya, hogy tenni kéne most mit, közben az illető ajkait nézi, vagy a szemét, vagy a nyakát, a melleit, közben érzi az illatokat, az övét is, közben a zajokat is hallja, tudomásul kell vennie, hisz ott van, neki zörög a világ, de közben úgy kell tennie, mintha figyelne rá, hát figyel is rá, mert az a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb megoldás egy ilyen helyzetre. meghívhatlak? persze. hová? ahová szeretnéd (máris ismét felbúgva zakatolnak a gondolatok, térképeket, fotókat tölt be az agy, alkalomhoz illő lokált keres az agy, haza mégse viheted, pedig azt szeretnéd, az meg blődség volna, hogy né, veszünk egy üveg fehéret s kiülünk a fellegvárra mitszólsz. legyen ez, vajon. hű, de jól néz ki ebben a ruhában. kár, hogy el van jegyezve). rendben akkor menjünk ide. hogyvagy, mitcsinálsz, mitiszol? villan az ajkán a fény, betölti arcod, szemei tükrében látod a sziluetted, már megint látod, ő meg figyel téged, csodál téged, legalábbis te ezt szeretnéd. használja a kezét, tudja használni a kezét, téged érint vele, még ha csak a csésze fülét is fogja, belekortyol, kimérten, kecsesen, civilizáltan. nem vagyunk mi állatok. eszedbe jut, mikor gumicsizmával topicskolt a sárban,  rád ugrott, feldöntött, rád kente, lecsókolta, szeretett. én is jól vagyok, csodálatosan, végre megnyílt a jövőm, stb. megérintene, de nincsen idő rá, rohanunk tovább, ő arra, én vissza, el. szomorú vagyok, valahol tragédia ez, két ember, aki szerette egymást, akik szeretik egymást, elrohantak most egymás mellett, az időre meg a körülményekre hivatkozva, izzad a homlokom, a hónaljam is izzad, meglazítom a nyakkendőt, a szemüveget a homlokomra tolva törlöm zsebkendőmmel arcomat, közben az órámra nézek, kísértés, hogy visszarohanjak, utána, hátranézek, még látom libbenni a szoknyáját meg a haját, mielőtt befordulna a sarkon, istenem, de gyönyörű, s én tőle rohanok, el, ez őrültség, félek és kívánom és akarom, mindenkit akarok, aki mellett elrohanok, de én rohanok tovább, mert fontos dolgom van, mert fontos vagyok, mert felnéznek rám és egy embernek, akire felnéznek, rohannia kell, soha meg nem állni, kreatívnak lenni, felettébb merészen, fiatalosan újat mutatni, mert ezért élünk, nem, végül is. az illatát még mindig érzem, hullámokban jönnek az emlékek, a nyakkendő megint túlságosan szoros, a homlokom ismételten gyöngyözni kezd, félek, mondanám, ha merném, de nem merem, mert félek. a kezeimben papírokat tartalmazó mappát viszek, meg egy ernyőt, mert esősnek ígérkezett a reggel, a szemüvegemen megjelennek a szitáló cseppek, a fejemben érzem a légnyomás-különbséget, jó reggelt, önnek is, mit adhatok, csak a szokásosat, becsomagoljam, természetesen, mennyi lesz, hétnegyven, köszönöm viszlát, viszlát. 

és, végre, esik az eső. esernyőt kibontani, jólesően nyugtázni, hogy jó döntés volt magunkkal hozni és egy pillanatra, csak egy pillanatra megállni.

s miközben áll, rájönni, hogy az élet, az az élet, amelyre vágyott, mely mellett letette a voksát gyerek korában épp elillant, az ellenkező irányba, lobogó szoknyában. a gondolatra megsemmisülni, épp csak egy perc erejéig, mert késésben vagyunk, épp ezért rohanni kell, be kell hozni a lemaradt időt. szapora léptekkel indulni hát tovább. a könnycseppeket az esőre lehet fogni.

Bella és a történet-ember.

A szokásos nyári dögmeleg volt. Bella nem találta a helyét a lakásban. Ő oroszlán volt és egy oroszlánnak nem ketrecben a helye, pláne nem ilyen rekkenőségben. Egy pillantás a tükörben és már tudta, hogy ma egész nap kint lesz. Nincs sok pénze, de nincs is szüksége sok pénzre ahhoz, hogy mindenkit elkápráztasson. Bella szerette az embereket elkápráztatni. Ilyen volt ő: káprázatos. Bella káprázatos teremtés volt és ezt tudta is magáról. Teste minden tekintetet magához ragadt, főleg ilyenkor, nyáron, mikor minden ruha feszült rajta. Alacsony volt, az átlagnál alacsonyabb. De feszülő melleine A tartása viszont egyenes, már-már katonásnak ható volt, a magasra szegett állának, magasan ívelő szemöldökének s nem utolsó sorban a testéhez viszonyítva picit talán kissé nagy, ám formás, feszes melleinek köszönhetően alacsonysága soha senkinek sem tűnt fel. Ahol Bella megjelent, ott ő dominált. Nem csak a testét tudta használni, de a gondolatait is: mindig tudta, hogy meddig mehet el egy férfival a vitában, annak függvényében, hogy mit szeretne tőle elérni. A nőket általában lenézte meghunyázkodottságuk, behódoló viselkedésük miatt, őt viszont minden nő irigyelni látszott s ez számára jól is volt így. Nem találni a városban senkit azokból a körökből, melyeket látogat, aki szembe merne szállni vele. Volt valami a vérében a Fridáéból, vannak, akik azt állítják, hogy távoli rokonságban áll a Kahlo-családdal. 

Nem volt jó módú, de sohasem törekedett meggazdagodni. Szerette az egyszerűséget, konyhájában, Ffürdőszobájában minden a célszerűséget szolgálta. Két dologra volt büszke, saját magán kívül: a könyvtárára és a ruháira. A könyvtára összesen négyezer háromszáznyolcvanöt kötetet tartalmazott, s könyvtárának tetemes százalékát olvasta, már többször is. Semmi sem tudta úgy szórakoztatni, mint egy jó könyv. Az emberek kényelmesek, szeretnek a rutin mentén cselekedni, az állatokért nem igen rajongott. A növényekért odavolt, viszont unta gondozni őket. Utazni szeretett s a könyvek révén oda utazott, ahová épp kedve volt utazni. Akkor hagyta abba a kiruccanást, mikor kedve volt abbahagyni. 

Ruháit maga varrta. Divatosak voltak, merészek és pont rá voltak szabva. Ügyes kezének köszönhetően egy-egy ruha néha hat-hét átalakításon is átesett, míg elnyerte végleges formáját, de ha nagyon szerette, még néhányszor változtatott rajta itt-ott, a divattól függően. Nem volt nagyon sok ruhája, körülbelül tizenkettő-tizenhárom ruha-együttessel rendelkezett, szigorú szabályok között tárolva annak függvényében, hogy milyen alkalomra voltak készítve. 

Bella 8 nyelven beszélt folyékonyan és 10 nyelven tudott szöveget írni. Ezzel kereste a kenyerét: fordító volt. 

zuhogott az eső. ez mindig megnyugtatta. az írógép kattogott, a kisujja még szokta a nemrég megjavított billentyűket. belekortyolt a kávéjába, majd felvette a cigarettát és meglobogtatta a levegőben. nem bírta az ízt a szájában, viszont a levegőben a cigarettafüst számára a múzsa közelségét jelentette. az ablak az íróasztal előtt volt, a függöny a visszafogott légmozgástól folyton meg-meglibbent. beletúrt  hajába. a hőség a szobában rekedt, a kinti hűs levegő még nem érkezett a szobába beáramlani. 

nem tudja folytatni. kész. nem tudja folytatni. minden szöveggel ez van, ez a kurva megrekedés. pedig látta már, ó, annyiszor látta. mindig oda ül a kocsmában, abba a sarokba, ahonnan az egész termet be lehet fogni egy mérsékelten nyilvánvaló tekintettel. ő is bejön, majd' minden este ott van, iszik és flörtöl és mesél. jól tud mesélni. az emberek hallgatják, körülülik és kérdezik, majd hallgatják. hamarabb azt hitte: azért, mert szép. mert testének adottságai diktálják a férfiaknak és a nőknek is egyaránt. de nem, ő, egyszerűen el kell ismerni: tudott mesélni. 

aki mesélni tud, mindent tud. akinek történetei vannak, az a világ legértékesebb embere. minél több történeted van a világ számára a világról, annál stabilabban létezel a világban. ez nem spekuláció, nem hipotézis hanem tény. rágyújt a cigarettára, belekortyol a poharába, hátra hajtja a fejét, s félig behunyt szemmel hallgat egy pillanatig. majd, ugyanúgy, ugyanazzal a test-tartással mesélni kezd. ilyenkor minden megváltozik a kocsmában. a füst lassabban gomolyog a fejek fölött, a figyelő tekintetek mintha a testébe fúródnának, az ő testébe s a testén keresztül a történetei testébe. a székek halkabban nyekkennek, a kocsmára jellemző alapzaj is mintha elhalványodna, a fények meg eltűnnek a teremből, köréje koncentrálódnak s ő mintha vászon lenne, a teste vásznára festené fel, tetoválná belé a testébe a történetek képeit. miközben mesél: játszik. hogy kinek játszik, azt nem tudni, de átkozottul jól csinálja. minden szereplő más-más test-tartást igényel, szereplőnként változik az arckifejezése és a hangja árnyalata is folyton alterál. neki, a mesélő, a történet-ember számára ő konkurencia kéne legyen. de ő, a történet-ember, a kétnaponta egy-egy tárcát, karcolatot, novellát megíró fiatal író számára nem konkurencia, hanem egy másik dimenzió. ő az egész testével mondja a történetet, míg ő, a történet-ember csak a szavaival. a szavak, leírva, nagyon üresek tudnak lenni. csupaszok, szárazok, majdnem használhatatlanok önmagukban. csak mondatokban válnak szervessé az olvasó számára, minél több a jó mondat, annál inkább érthető egy-egy szó s annál inkább személyes a történet amit a mondatok mesélnek. de ő... ő szavakban mesél. néha, mikor már túl részeg, már csak szavakat lövell a levegőbe. ezek a szavak élnek. ezeknek a szavaknak nem csak élük van, de mélységük is. hangjával a füstbe belerezonál, s a borgőzös tekintetektől kísérve a szavak életre kelnek, történeteket szórnak szét a hallgatóság között és mindenki réveteg tekintettel, már-már extázisban figyel a szavak körül vibráló néma történetekre, mialatt ő már pakol, taxit hív és haza viteti magát. 

el kellett ismernie: csodálta őt. mi több: tisztelte őt. és az a hetente két-háromszor megismétlődő csodálat- és tisztelet-akkumuláció az idők folyamán szerelemmé változott. ha, valamely ok folytán el kellett utazzon nem bírt nem rágondolni, főleg este, mikor magányosan feküdt egy-egy hotelszobában, vagy a kisebb fogadókban, ahol épp megszállt. hangja, a cigarettafüst, ami glóriaként övezte dús testét, a társaság, mely majd felitta tekintetével... ilyenkor valami nedves, zaftos álomnak tűnt, irracionális valótlanságnak, amit csak azért álmodik az ember, hogy ne kelljen a hétköznapi rutin unalmas szürkeségére gondolnia. aztán, ha ismét hazakerül újra meg újra megbizonyosodott róla: ő valóság. néha kétségbe esve kellett azt is tapasztalnia, hogy ő a valóság, számára, a történet-ember számára. sokszor használta fel a sztorijait egy-egy novellájához, karcolatához, mindig pedánsan ügyelve arra, hogy jól átgyúrja a sztorik húsát, de a magja, szerinte mindig teljesen nyilvánvalóan, nem az övé. lopta. tőle. 

igazából nem irigyeli. volt idő, amikor irigyelte, az irigység átalakult csodálattá, babonázott szerelemmé. kellett neki, mint valami drog, vagy mint az étel, mint a víz, az ágy, a levegő.  

sohasem beszélt vele. szégyellős volt, pedig mindenki meg volt győződve róla, hogy ő egy nagy nőcsábász. szégyellős volt és kiábrándult és ez, tudta, rossz kombináció. de ő, a kis, füstös kocsmában, ő mindig reményt adott számára, hogy van még esélye. hogy boldognak lenni-e, vagy jó történet-írónak, vagy valami másra, azt sosem sikerült magának ilyenkor megállapítani. a remény angyala lett számára. bizalmat kapott. az élettel szemben. saját magával szemben. s most őt akarja megírni. ez szánalmas, egyszerűen szánalmas. 

még egyszer beletúrt a hajába, sóhajtott s az írógép billentyűi ismét kattogni kezdtek. 

Tisztelet övezte a városban a tudásáért. De leginkább a meséi miatt csodálták ők az emberek. Amikor megjelent a törzshelyének számító kis vendéglő teraszán minden szem a mozdulatait kísérte. Miután egy darabig egyedül ült az asztalnál és ezalatt olvasott, vagy a tér eseményeit szemlélte, felállt és bement a vendéglőbe, a bárpulthoz, italt rendelni. Ez volt a jel: Bella mesélni fog. Tequilával kezdte mindig. miután egy pohárkával felhajtott arca kikerekedett, tekintete még inkább áthatóvá vált és tartása meglazult picit kevéssé. Az emberek köréje gyűltek, csendben figyelték, várták, hogy mesélni kezdjen. És akkor egyszer csak Bella mesélni kezdett. A vendéglőben a duruzsolás elhalt s nem mozgott más, csak a füst a levegőben, meg Bella érzéki ajkai között a ki-be settenkedő levegő. Hangja búgott, érzéki volt és már-már drámai. Történetei viszont színesek voltak, a hangját is színessé tették s a sűrű füstben, melyet megtört néha egy-egy fény-nyaláb az utcáról, vagy a lámpákból attól függően, hogy mikor mesétl mesélt Bella. S amikor mesélt: istennő volt. Történetei olyanok voltak a hallgatósága számára, mint egy mindig tisztán tartott ablak a világra: ezen az ablakon keresztül nemcsak a távoli világot vélték megtekinteni, de a világ hozzájuk közel eső, hétköznapi része is más megvilágításba került. Ha igazán figyeltek, néha még önmagukat is látták meg-megcsillanni az ablak üvegében. Ilyenkor könny szökött a szemekbe és vékonyra préselődtek az ajkak ám lehajtott fejjel is tovább hallgatták Bellát. Bella volt a mesélés alatt mindenük: az úrnő, a messiás, a próféta, a jobb holnappal és a szebb jövővel összekötő reménysugár. Történeteiből mindenki tanult, sőt, történeteit szegényesebb formában tovább mesélték mások, akik szintén tovább mesélték más embereknek, idegeneknek, s minden történet így kezdődött: "Valahol messze, egy kis baszk városkában van egy Bella nevű nő, akinek meséi csodákra képesek."

Meséi és a varázsa ellenére Bella magányos volt nő volt. Néhányszor nekifutott egy-egy kapcsolatnak, de egyik férfit sem találta méltónak arra, hogy beleszeressen. Az emberek lassan kezdtek belenyugodni, hogy Bella egyedül él, már beszédtémaként is csak ritkán merült fel, mikor valami megváltozott.
 

Úgy kezdődött, h Minden úgy kezdődött, hogy egy Paolo nevű férfi érkezett a városba. Több időt is itt kellett töltsön, valamely üzleti ok folytán. Egyik este Paolo nem akart korán lefeküdni, így gondolta, hogy a hozzá legközelebb lévő vendéglőbe néz be s ha már ott van, meg is vacsorázik. Mikor azonban megpillantotta Bellát...

Fehér. A történet elkezdődik.

nem igazán nevezhette magát valakinek, hisz ő, a névtelen, akiből mégis író lett (a szava járásával: így vagy úgy, per definitionem). vannak, akik ezt felháborítónak tartanák, hogy ők márpedig, kikérik maguknak, nem senkik, mert ők valakik ám. itt, állításuk bizonyításaként, felsorolnak egy-két, tényként ható dolgot, például hogy a múltkor is ott voltak valami elit művész-bulin (ott van, meg lehet nézni az xy datálású mappában ott vannak a képek), vagy felolvasó-esten, vagy színházi előadáson, stb.őket olyan embereknek tartja, akik szeretnek megjelenni: nem sok vizet zavarnak, meghúzódnak egy sarokban és nekik elég ennyi, mert ők ott voltak - tehát ők valakik. ő meg senki. ez azért kezdetnek egészen jó, vigyorodott el kajánul, mert mindenkinek kell egy kiinduló pont, nevezzük nullpontnak. ez a nullpont elég stabil. 

gondolkodott, hogy most akkor mi van. rá jött, kevés gondolkodás és egy szelet sárgadinnye elmajszolása után, hogy néhány dolog biztos. elsőként ott van az, hogy ő: van. ezt nem tudja bebizonyítani, de kiegyezéses alapon (saját magával) eldöntötte, hogy ez az egyetlen olyan elem ebben az egyenletben, amit csak azért kell elfogadni, mert. csak úgy. a másik ilyen dolog az elsőből indul ki (mint ahogyan a többi is, mindegyik biztos dolog egy darab ingadozó biztonságú, kompromisszum révén elfogadott biztos dolgon alapszik (haha, vicces.).), tudniillik, hogy ő senki. természetesen nem szó szerint, hisz ha ő van, akkor már nem senki, hanem valaki, aki már van (s itt be is rekesztette a gondolat-foszlányt attól való féltében, hogy lehet torkán fog akadni a filozófálgatás.). a harmadik hasonlóan fura az előző kettőhöz: ő, aki csak úgy van és senki, írni akar. miről írhat egy van? miről írhat egy senki? a kérdés igénybe vett egy kevés időt és még egy darab sárgadinnyét. a sárgadinnye finom volt, mézes-édes, jól választott a piacon, igaz, hogy ez nem ide tartozik, de nem kétséges. először azt gondolta, hogy semmiről sem írhat egy senki, aki van. mert hogy hogy is képzeli, hogy egy senki valamikhez, akár csak téma szintjén, hozzáérjen. már épp a sárgadinnye héját kapargatta a fogaival, ami szörnyű jele annak, hogy ismét kevesebb van egy sárgadinnye-szelettel a frissen vásárolt sárgadinnyéből, mikor felcsillant a szeme, mert megtalálta a választ. a válasz: egy senki mindenről írhat. logikai levezetés: ha valaki vagy, akkor annak függvényében írhatsz dolgokról, hogy mi vagy. egy politikus nem írhat időjárás-jelentést, kivéve ha érdekében áll azt írnia és valamely legitimnek tekinthető feljogosítás mentén teszi ezt. egy fizikus nem prédikálhat, csak ha pap is, vagy épp krónikus szófosásban szenved, vagy odaadóan szereti hallani/hallatni a hangját (értelmiségieknél ezek gyakoribbak, mint gondolná az ember), a rendőr nem virágkötő, a sakkjátékos nem űrpilóta, s ha egyik sem a másik, akkor nem is írhatnak azokról a dolgokról. punctum. de hát ő senki. neki mindenről szabad, legfeljebb nem veszik figyelembe (mert, ugye, ő egy senki, hogyan is írhatna valamirevaló dolgokat.).

elégedetten vigyorgott dinnyés bajusszal a névtelen, ő, akiből író lett (rájött, hogy egy ilyen eposzi jelző-féle név-helyettesítő nem előnyös sem a mondanivalója, sem saját az olvasó számára formált író-kép számára, így máris elkezdte törni a fejét valamilyen "ütős" néven), mert már ezen az akadályon is túl jutott. a név és a téma hiányzott még. és már csak két szeletre való dinnye volt az asztalon. hamarabb kellett volna elkezdje, gondolta fehér, aki még jobban vigyorgott, mert már a nevét is megtalálta. igaz, hogy csak egy melléknév, de az ödönnél, vagy a karcsinál jobban hangzott. és különben is: aki senki, annak fehérnek kell lennie s akkor ne óhajtozzon színekre, árnyalatokra s olyan nevekre, mint ödön meg karcsi. legyen csak büszkén az, ami: senki. aki fehér.

miután elmajszolta az utolsó előtti szelet sárgadinnyét érezte, hogy jól fog lakni az utolsó szelettel. jó érzés jóllakni gyümölccsel. nem terheli le a gyomrot. nem fosztja meg az embert az erejétől, ugyanakkor új erőket, vitaminokat visz be a gyümölcs húsa a szervezetbe s ilyesmik. kivéve, ha a magot is lenyeli. az nem vitamin, azt nem lehet megemészteni.persze, hogy nem. kemény a héja. de abból lesz a kisdinnye. azért nem. meg nemcsak. biztos másért is, csak ő nem tudja, mert ő a névtelen. de akkor írjon az élet magjairól. igen, eléggé közhelyes, meg minden, de hát ha valakinek, hát neki szabad. akkor magvakról fog írni. amikből, ha kikelnek, valamik lesznek. s ha meg nem kelnek ki, akkor lehet, hogy csak azért, mert nem sikerült megemészteni.

fehér elmajszolta az utolsó szelet dinnyét is. jól esett. elégedett volt. épp a születésnapján pattant ki az ötlet a fejéből. mint valami kikelt mag. igen, végül is az ötlet is mag. kikel, ha megemésztődnek azok a dolgok, amik elengedhetetlenek az ötlet kipattanásához a fejből. és akkor már meg is írta az első történetet is. mert ez ilyen történetes dolog lesz. történetenként egy mag. vagy több mag, mikor hogy futja a magvakra. s ha nincsen mag, akkor valahol máshol van, nem épp a történetben. talán épp  egy másikban, benne. 

fehér megtörülte a kezét, letörülte a billentyűzetet és lekapcsolta a számítógépet. elkezdődött, gondolta és kivitte a tányért a héj-szeletekkel a konyhába.

fókusz

válasz K-nak a(-z idő híján fel nem tett) kérdéseire

Finom mozdulatok hátán lapuló, bús hajzuhatagok.
Egy perc csak éltem s mitől féltem (ha féltem):
Bekövetkezett. Az életnek egy pillanatra vége lett.
Majd folyt, lomhán, tovább.

Az idő, a nem létező anyagcsere-szegmens
beletenyerelt a tudatunkba, nagyon.
Időben kell élnünk az időben, mer időnkkel
nem élhetünk időtlen, grimaszolnád, reszketve
időtlenségemre s néznél rám, mint idő által
többszörösen lefejezettre.

Persze, mondanék én is valamit erre,
válaszként akár,
vagy egy képzelt idő-vádbeszédre,
mintegy a védelmemre,
néhány szót, néhány gondolatot bár, de
nincs idő.
Pontosabban: van s éppen ezért sürget,
te meg már-már ügetve sietsz
egy másik stációra,
előtted ismét kávé lesz (vagy tea, vagy kóla),
te meg beszélsz, vádolsz, lesajnálsz, kiosztasz
másokat neki, vagy éppen őt saját magának...
Ez volt az akció.
Reakcióra nincsen már idő,
rohannod kell, pulzusod
(a kávétól vagy a kólától) nő,
meg különben is: mi újat mondhatna neked
a különböző stációba rekedt
halandó-emlékezet
által alig követhető arc, meg hang
meg a temérdek arc mögötti gondolat-halmaz?
Lehet, hogy ezt-azt mind tapasztaltak,
de te, persze, tapasztaltabb vagy,
ők csak csajszik meg "faszik" s ami a lényeg:
hogy hangod hallasd, végtére elérted
s hogy elmeséld magad
s kiadd magad alig szerénynek,
regénynek,
eszelős, direkt, merész nőszemélynek,
ösztön-lénynek,
aki mégis mérnöki mércével tervez.
Persze kritikára nincs idő a tervhez,
s a tervnek, hitelesség avagy következetesség
(s ezáltal józan ész) híján kártyavárnyi
stabilitása sincsen.
A rosszt tervért valaki szenvedhetne, akár.
Te meg, mint általában, idő-bilincsben,
így magad felelősségre vonni, kibúvót találva:
nincs időd.

Szenvedhetne, bizony.
Ott van, például, a hat évvel ezelőtti énem,
na, ő szenvedne keményen.
És vannak mások, most, akiket a hasonló,
felszínes tervek fölötti ácsorgások szoktak volt
padlóra küldeni.
Igaz ugyan, hogy nemesít a bibi,
de kerülni kéne, ha lehetne s csak
néhány pillanattal kell időzni többet
egy-egy bután megtervezett
tökéletlen terv-tervezet
felett.

Érdemes, ugyanis, időt félretéve,
le-lelassulni a komoly dolgok fölött.
(bár mindezen fenti élet-felfogás kérdése,
a fájdalom, érezted talán, egyáltalán nem az.)