karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..