A következő címkéjű bejegyzések mutatása: béke. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: béke. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, május 10, 2010

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.
- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?
- Semmi. Csak hülyék.
- De miért hülyék?
- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.
- És ezért hülyék a nők?
- Ezért.
- Megölelhetlek?
- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.
- De az én ölelésem...
- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

péntek, május 07, 2010

isten az esőben.



Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.