Amikor egy hópehely lehull: valami véget ér.
Ez egy olyan folyamat, ami a fagy, a szürkeség beálltával egy állapottá merevül. Ez az állapot: egy egész folyamat, mint a jég jégsége, a köd ködsége, a szerelem szerelmessége. A véget-értség utó-, illetve előrezgése.
Az emberek ilyenkor szürkék lesznek, meg átlátszó bőrűek, kövérek és morcosak. Ilyenkor több a fejfájás, és több a stressz, a negatív adrenalin-termelés. Több a baleset( nem csak a hulló hó, csúszó jég mián) és kevesebb a mosoly. Persze, mint mindig, most is kivételt képeznek az örök szerelmesek. Több a csend: a tél szigetel. És több a kontrasztokra való felfigyelések lehetősége. Meg a szín-telenség.
Változik viszont a helyzet akkor, mikor az első rügyek kicsordulva héjukból széjjel buggyannak a levegőben, fröcskölő illatuk szétpermetezi a szél és hirtelen, a vörös hajnalok küklopsz-szemének ráncai tüzében megjelennek a fecskék: akkor megváltozik a helyzet. Először csak ez-az. Először csak itt-ott. És csak többé-kevésbé. Egyszer csak hamarabb virrad. Vagy egy nem várt pillanatban egyszercsak madártrilla pofázik bele a szörnyenfontos telefonbeszélgetésekbe. Vagy alkonytájt lenge, hormonokkal telített illat-fátyolt csapkod arcokba a szél. A fák ágai nem csak nyikorognak, recsegnek, mint ahogy ők ezt egész télen tették, hanem a szél már levelekkel hárfázik, ropja lenge illó táncát, a folyton elhalót és folyton megújulót, a fűszer illatút.
Aztán változni kezd minden. Immáron nyilvánvalóan és le nem tagadható módon. A fehér zöldre vált. A ropogás zizegéssé halkul. Az álom éberséggé, a szürke falak napsugár-minták vásznává, kiállítótermévé az árnyékos szobák. A sötétben való matató tapogatózás rövid ujjú, kurta szárú, lenge vagy épp feszülő kitárulkozássá. És akkor zúg az ég, az alkony, a nosztalgikusan dogos szagú árnyék a sarkokon. A tekintetek hirtelen élni kezdenek, a mosolyok szélesednek, a dekoltázsok gazdagodnak, a bőrök kreolos-olajos színű fényt vesznek fel. Te is megfogod a kezét neki, és kézenfogós sétálás közben rájössz, hogy nagyon sokan sétálnak még. És mind kézen fogva. Mind azzal a fura fénnyel szemükben, hajukban. Mind azzal a fura liftezéssel hasukban. Aztán a felpattant rügyek virágokká érnek. Fehérré, fakóvá, sárgássá, rózsaszínessé, piros fehérré, fehér-pirossá, hullámzó-árnylatossá. Meg kékké, lilává, sárgás vörössé, vörössé, az élők színévé, ibolyává, a formák a színekben és a színes formák fodrozó-hullámzó közös szél-dala. Az illatok még erősebbek lesznek, a macskák, a kutyák gyakrabban néznek egymás szeme közé. Patakok hangosabban csobognak, autók halkabban zúgnak(legalábbis fák között). Még a kukák büdös magánya is valahogy... meghittebb(pedig télen nem dolgoznak annyira azok az ammónia-bacik). És már csak nagy ritkán üti fel fejét a félelem.
Az emberek? Azok igyekeznek figyelmen kívül hagyni az Állapot újra Folyamattá válását. Akik észreveszik a főnix-szerű Folyamat újra-születését azok a magányos lődörgők meg a szerelmesek. Akik nem veszik észre, az az összestöbbi. Én sem akarom figyelembe venni. És ez akkor nem olyan vallomás-forma dolog, sokkal inkább egy ember jellemzésének a halvány tervrajzának a hevenyészett firkája, hanyag részletezéstelenséggel. Én sem akarom figyelembe venni. Azt akarom, hogy hagyja a picsába(ki is?) az ébredését és a hormonizálódását az egész világnak. Én kérem önző vagyok és ha a világfájdalmas, tavaszi dpresszijómat élem: akkor igenis dögöljön meg mindenki. Bezárkózom a szürke, kopott, kicsi, szobának nevezett lyukba, behúzódóm a képernyőm elé, a paplanom mögé a fent említett depresszióm alá és az ideges alsó szomszéd fölé..
ilyenkor félek. Vagyis féltem. Ha ki merem nyitni a szemem, ha ki mered nyitni a szemed, ha ki merem nyitni az ablakot, ha ki mered nyitni az ablakot, esetleg az ajtót is, ha ki merünk lépni rajta, te meg én, és ha merünk bele nézni egy cseresznyevirág epicentrumána: akkor a félelem mosolyogni kezd, nagyokat pislog, elnézést kér majd, merthogy neki mennie kell- és eltűnik az egyik fa kinyúló ágának karcsú, hűs árnyékában.
Igen, most mondhatnád. Igen, ilyen a világ. De nem. Vagyis a világ tényleg ilyen, de az ember, az a megkergült. Annak, azaz neked is, Olvasó, elment az esze, elment az eszed. Talán nem is az esze. Csak a természet katapultált belőle, hagyta magára. Talán a napfelkelték és a naplementék varázspora pereg le rólunk, folyamatosan. Esetleg az illatok bársonypaszomántja kopott meg a sokszázéves evolúciós elfejlődés során.
És akkor mi van, ha nem is érdekel?-kérdezhetnéd. Akkor semmi sincs. Vagyis a szintetikus környezet is környezet. A teljesen szintetikusra gondolok. Csak minden élet-területre vannak mellékhatásai. Az igazi, szaftos-ropogós és önmagában megmásíthatatlan Környezetnek csak a társadalomra vannak „negatív” mellék(?)-hatásai. A társadalmi kapcsolatokra. Ám a társadalom egy .. hmm.. eléggé beteges képződmény, szóval egy kis homeopatikusság nem árthat. Félni bent lehet. Kint nem lehet. A tágas tereket a félelem nem tudja behatárolni. Csak a szeretet. Meg az ilyesmik.
