.. mert te sem vagy más, mint én, és én sem mint az összes többi. csendnek hívják és karcol, mosolyt hoz magával. meg gondolatokat. sokat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fény. Összes bejegyzés megjelenítése
csütörtök, április 19, 2012
vasárnap, január 08, 2012
a zongorista
- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?
Közben
zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a
billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint
valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem
nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte,
vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.
- Pedig
engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden
sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam
órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel,
grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind
sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind
fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről,
természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha
magától értetődő volna,
hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény
megfogalmazható
volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők
legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az,
hogy fény...
A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr,
kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt
ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos
volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a
zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította
beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi
alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.
- Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De
hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön...
Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit
is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam
megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit
válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes,
hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki
számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem
gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek,
sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.
Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer
sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a
meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután
mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet.
A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató
melankóliát volt képes kiváltani belőlem.
- Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér
sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a
fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa
van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel
volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és
kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a
homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és
megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg
nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények
vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?
Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén
világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő
barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék
szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült
uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az
arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat
tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen
összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte
mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel
simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a
vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor
becsukódott mögöttem az ajtó.
vasárnap, március 14, 2010
mikor minden csöndes.
Mikor kinyitom a szemem- egy pillanatig sohasem tudom, hogy hol vagyok. Vagy azt, hogy ki vagyok. Vagy azt, hogy mit kell tennem. Egy mély szippantás, s a fénnyel együtt megvillan az agyban az értelem.
Szöszmötölök aztán. Az ágyam nyikorog. Gyorsan kibújok belőle, nyújtózódok egyet. Konyhába ki, vizet forralni fel, két csésze, egyik, a kicsi, kék virágokkal tarkított kávés, bele kávét, a másik, ami változó(mondjuk kéksárgafehér-sávos, vagy fekete, sárga szmájlikkal rajta, amolyan neláss, nehallj, neszólj s nemfájfejed-egyedi kiadású dolog, aztán van még a csoki-feliratú átlátszóüveg), abba teát, ami változó(szeretem a teát). Ki a fürdőbe, ott arcbeáztatás, közben vakarózás, gyűrött pofalemez-simítás, égnekálló haj kipofozás, ruhák. Szobatárs forgolódik. Gép fel, jelszó be, hírek, ilyesmik. Levelek.
Rotyog a víz, kávéra rá, teára rá, a maradékba dupla adag teát, majd bele a kulacsba. Hosszú lesz a nap, kell a folyadék. Virágokra vizet. Csak én szoktam öntözni őket. Szeretnek is. Hálásak. A fények, reggel szemet sértően direktek. Bár van egy erkély az ablak előtt, néha tele frissen kisuvickolt ruhákkal- ez nem akadály, hogy kilukasztva az álom-lufiimat sugarakat fröcsköljön az arcomra s úgy ébresszen.
Szeretem.
A reggel a nap leggyönyörűbb szaka. Ennek is a hajnal-része.
Mindegy, hogy valaki mellett ébredsz, vagy épp egyedül- mindig önmagad vagy, az álomillatú, éjszakai lehelletű, kissé morcos, cseppet hallgatag, széjjel-gyűrött, álom-viselt, mezítelen, a hajnalba bele-didergő önmagad. Ez egy amolyan szent tér, a maga esetlenségében. Mint J.A.-nál a szükségét végző vadállat. Vagy Charlie-nál. A reggel őszintesége szemetkiszúró pucérságában.
Kávét szürcsöl, valamit beletesz a szájába, hogy azért ne éhgyomorra menjen a feketeleves, s néha teával öblögeti. Csendben van, mit is tehetne, nem szokott magában dünnyögni. Majszol, szürcsöl, nyel és néha halkan böfög. S gondolkodik. A napfényeket nézi, azok cirógatják, követi a reggeli por röptét is a szobában, amint lassan elhelyezkedik a billentyűzeten. Nem mosolyog, csak a fejében, ebben a csöndben egy olyan jelenséget, melynek a félreérthetőségi rátája eléggé magas kár megkockáztatni. Néz, s töltődik. Bepakol, gépet kapcs le, cipőjét húzva érzi aktiválódott testének a ruhák alól szivárgó illatát. Tükör, benne külalak-rendezgetés, egy pillanatot a hajnak is szánni még, a szemetet is felkapni, kávét felhörpint, telefon, kulcs, minden nálam? Jó, akkor tovább. Elindul. Ajtót zár és már az arca is működik- a szomszéd szobából kellemetlen, a tájegységre jellemző zene szivárog. Mosolyog. Most már kivetíti. Kimegy, tavasz van, könnyű sál, csendes szél, napfény, közlekedés, hajnali levegő tisztasága. Már nincs csend. De ez is csenddel kezdődött.
Zene a fülbe, ugrás a buszra, lyukaszt, andalog. Boldog. Mosolyog. Kevesen teszik.
kedd, december 30, 2008
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)