A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sivatag. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sivatag. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap, január 08, 2012

a zongorista


- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?

Közben zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte, vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.

     - Pedig engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel, grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről, természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha magától értetődő volna, hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény megfogalmazható volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az, hogy fény...

A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr, kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.

     - Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön... Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek, sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.

Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet. A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató melankóliát volt képes kiváltani belőlem.

    - Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?

Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.

vasárnap, június 12, 2011

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?
Hogy egyedül legyek.
És?
Mi és?
Egyedül vagy?
Nem.
Miért?
Te is itt vagy.
Miért, ki vagyok én?
Miért, ki vagy te?
Én kérdeztem előbb.
Nem tudom. De bennem vagy.
Ezt honnan veszed.
Mert mindenütt hallak.
És nem gondoltál a másik lehetőségre?
Mi az a másik lehetőség?
Hogy te vagy bennem.
Lehetetlen.
Ohó. Szóval lehetetlen.
Igen. Határozottan igen.
Ugyan miért?
Hát…. mert….
Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.
Igazad van.
S akkor megint: ki vagyok én?
Akkor mi egyek vagyunk.
Bizony. Egyek.
S téged hívnak léleknek?
Nem. De valami hasonló vagyok.
Mi?
Emlékszel az álmaidra?
Igen.
És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?
Igen.
És emlékszel, hogy miért zuhantál le?
Igen.
Miért?
Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.
És?
És utána ugrottam, hogy elkapjam.
És?
És elkaptam.
És meghaltál?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.
Nem haltál meg.
Ezt miért mondtad ilyen furcsán?
Felébredtél Kettős ébredés volt ez.
Éspedig?
Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.
Aha. Ez így nem érthető.
Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.
Ami miért jó?
Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.
Aha.
Mi ez a sok „aha”?
Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.
Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.
Láthatlak?
Tipikus... miért akarsz látni?
Úgy könnyebb ez az egész.
Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.
Szóval nem.
Nem.
Mit keresek itt?
Nyomokat.
Ezt tudom.
És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?
Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.
Pontosan. És ki ő?
Hogyhogy ki?
Hát kinek a nyomait követed?
Azét, akit követnem kell.
Igen, de ki az?
Egy nő?
Nem.
Egy férfi akkor.
Nagyon éles az elméd.
Ne gúnyolódj.
Pedig most lehetne.
Férfi, de ki az?
Te kell tudd.
De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.
Rendben.
Ki az?
Nem is sejted?
Nem.
Nyitsd ki a szemed.
Ki van nyitva.
Valóban?
Igen.
Akkor kit követünk?
Nem tudom. Valakit.
Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?
Az árnyékom. De az is az enyém.
Természetesen.
S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.
Bizony. Önmagadat.
Ez mért jó nekem?
Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.
Mit?
Hogy folytatni kell.
Miért?
Csak.
Ez nem válasz.
Pedig most: csak ez a jó válasz.
Merre?
Merre szeretnéd?
Előre.
De itt mindenütt előre van.
Akkor arra.
Merre?
Arra.
Így érzed?
Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.
Akkor arra folytasd.
És te?
Itt leszek, a nyomodban.
Árnyék?
Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.
Sötétség sincs?
Csak ha akarod. Akarod?
Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.
Legyen.
Köszönöm.
Mit?
Nem tudom. Csak köszöntem.
Köszönjük. Most indulj.
Mikor beszélünk még?
Még idejében.
Még idejében... mihez?
A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.
Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?
Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.
Vigyázz rám, jó?
Vigyázzunk magunkra. Indulj.