- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?
Közben
zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a
billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint
valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem
nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte,
vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.
- Pedig
engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden
sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam
órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel,
grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind
sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind
fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről,
természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha
magától értetődő volna,
hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény
megfogalmazható
volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők
legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az,
hogy fény...
A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr,
kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt
ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos
volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a
zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította
beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi
alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.
- Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De
hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön...
Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit
is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam
megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit
válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes,
hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki
számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem
gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek,
sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.
Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer
sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a
meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután
mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet.
A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató
melankóliát volt képes kiváltani belőlem.
- Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér
sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a
fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa
van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel
volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és
kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a
homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és
megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg
nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények
vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?
Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén
világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő
barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék
szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült
uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az
arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat
tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen
összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte
mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel
simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a
vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor
becsukódott mögöttem az ajtó.