Ádám

Ádám egyszerű férfi volt, visszahúzódó és szerény. alig lehetett látni az utcán: hajnalban elment dolgozni, délután hazament a munkából. néha bevásárolt, feltöltötte a spájzot, meg lecserélte a ruhatárát. évente kétszer az utóbbit, havonta nyolcszor az előbbit. csendesen élt. szabadidejében beült egy-egy kávézóba, vagy teázóba, nagy ritkán sörözőbe és miután kihozták a rendelt italt, elővett egy füzetet, meg egy tollat és írni kezdett. szeretett írni. nem kacérkodott a gondolattal, hogy ő, Ádám író. azzal sem, hogy esetleg költő volna. őt, Ádámot nem érdekelték az ilyen aprócska részletek. azt szerette, ha a gondolatainak meg tudja teremteni a kényelmes, lehetőleg optimális írott nyelvi formát. sok jó gondolata volt Ádámnak, a legtöbb mind érett, kiforrott gondolat, méltó arra, hogy babráljanak vele, hogy elidőzzenek fölötte. Ádám szerette a gondolatait, az embereket viszont alig, ezért minden szabadidejét kitöltötték a szavak.

egyszer Ádám ismét beült valahová. mivel nagy városban élt, nem volt szükséges mindig ugyanoda visszatérnie, hogy írhasson, relatív magányban és relatív békében. ezúttal teát rendelt, sötét pu-erh teát, ami alig tíz perc múlva már ott sötétlett az asztalán, egy kannában egy hófehér csésze társaságában. pu-erh-t nem illik sem mézzel, sem tejjel, de még cukorral sem inni. a föld tisztította feketére s így, szüzen érdemes csak inni ezt a fekete különlegességet.

Ádám tétlenül üldögélt még, a kanna mellett, mígnem megitta az első csésze teáját. utána hátra tolta a kannát, melléje tolta a csészét a tányérral és ismét elővette a tollát meg a füzetét. néhány óra is eltelt már, hogy Ádám nem csinált mást a teázóban, csak írássá formálta a gondolatait, néha ki-kibámulva a hatalmas kirakatokon, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Ádám azt érezte, hogy valaki figyeli őt. szétnézett a teázóban, szemügyre vette lassan és óvatosan, a maga szerény módján az asztaloknál ülők arcát, mozgását. semmi gyanúsat sem észlelt, úgyhogy egy idő után visszatért a mindenkori hobbijához, tovább tökéletesíteni az öreg gondolatok írásba formálását, de alig telt el úgy fél óra és már megint hatalmába kerítette az előbbi fura érzés, hogy valaki őt figyeli. türelmetlenül, már-már gorombán végigtekintett a teázó vendégseregén, és megakadt a szeme egy lebegő újságon. a lebegő újság zöld teát szürcsölt és néha meg-megroggyantak a lapjai, sőt, kissé összeesett, mikor lapozására került sor. hatalmas újság volt, az olvasóját teljes mértékben eltakarta. de az vékony, pici ujjakról, melyek a hatalmas újságot tartották sejteni lehetett, hogy az olvasó nő lehet. 

Ádám megvonta a vállát, töltött még egy csésze pu-erh teát és rendelt egy újabb főzetet a pincértől, majd nekilátott, ismét, az aprólékos gondolat-formáláshoz. ám amikor rövid időn belül újra elfogta az a furcsa érzés már nem érezte olyan kényelmetlenül magát. önmaga is meglepődött a nyugodtságán, a ráérős, kényelmes mozdulatain, ahogy hátradőlt a székben és ahogy karba font kézzel nézni kezdte az asztalról hirtelen fellendülő újságot. csend volt, csupán a forró vízzel töltött szamovárok zakatoltak néha, meg a süteményeket és a tejtermékeket magukba rejtő hűtőgépek. az újság egy darabig lengedezett, majd, annyira óvatosan, hogy majdnem teljesen hangtalanul, a bal oldalának a felső sarka betűrődött. egy szempár bukkant elő, meg néhány göndör tincs, de csak egy pillanatig, majd mindez hirtelen ismét eltűnt az újság lapjai mögött. Ádám mosolygott. összepakolta a dolgait, fizetett és kilépett a teázóból. kint kellemes meleg nyári nap volt, a mérsékelten forróak közül, könnyedén szeles, bárányfelhős volt az utca, narancssárga az alkony fényében. Ádám mosolyogva ballagott, ráérősen, mert nem sietett igazán sehová. a sétálást úgy tartotta számon, mint egy olyan tevékenység, amikor az ember igazán el tud kezdeni gondolkozni. nem erőltette sem a képzeletét, sem az akaratát semmire, engedte, hogy magával ragadja a szabad gondolatok árama és vigye arra, amerre az áramnak éppen kedve szottyan. már kezdett is elmerülni a mélyebb gondolatok világában, amikor megint el kezdte érezni azt, hogy valaki őt figyeli. nem értette, nem tudta felérni ésszel, hogy mi van rajta, ami olyan néznivaló, amit annyira bámulni kell. elkezdte gyorsabban szedni a lábait.  már az sem érdekelte, hogy kimarad a szokásos esti séta, meg az általa generált értékes gondolatok, csak otthon akarta magát tudni, a hűvös szobában, az éjjeli lámpa mellett, az íróasztala előtt, egy csészényi forró és jó tea társaságában. kapkodni kezdett, egyszer még a piroson is átrohant, szerencsére nem ütötték el. Ádám nem szokott rohanni, nem olyan típus, most is rövid időn belül visszanyerte nyugalmát. bosszús volt, haragudott önmagára, hogy nem bírt parancsolni magának és nem tartotta vissza az indulatait. elhatározta, hogy nem engedi, hogy ez még egyszer előforduljon. tudatosan lassította lépteit, és nyugodtabban is vette a levegőt, és alig pár perc elteltével már képes volt kuncognia a saját, valószínűleg komikus menekülésén. a következő átjáró előtt már megállt és megvárta, hogy átváltson a lámpa, csak azután indult el, a többi emberrel együtt. mielőtt fellépett volna a járdára, valamiért hátranézett. követték. a lány, kezében az újsággal épp őt nézte. szemérmetlenül mélyen néz, gondolta Ádám, és bármennyire is igyekezett lassítani a lépteit, két utcát gyorsított tempóban tett meg. utána sikerült ismét lassítania, s a lassú léptekkel a gondolatai is megnyugodtak. közeledett a lakásához. itt már szűk, csendes és bensőséges utcák vannak. a nyári alkony fényei egyre tompulnak és a levegő meleg lesz, fülledt. a kicsi utcákban nem fúj a szél, és nem zörögnek az autók sem, Ádám így könnyebben ellazulhatott a csendben, útban a lakása felé. betért az egyik útba eső kisboltba és üdítő citrusokat vásárolt. amikor mosolyogva kilépett a boltból, a bolttal átellenben megpillantotta az újságos lányt. haja sok volt és göndör, barna fürtjei mintha betakarták volna, rejtekhely volt az idegen szemek elől. zöld szeme ijedten nézte Ádámot, nem merte levenni róla a tekintetét, két karját, mintha fáznék, melle alatt összefonta, leeresztett vállal. Ádám megijedt. Ádám sosem ijed meg, de most megijedt és kapkodni kezdett. sietős léptekkel elindult a lakása felé, majd hirtelen megtorpant, mert mi van, ha követni fogja őt az újságos lány. hátat fordított, el kezdett gyors léptekkel az előbbivel ellenkező irányba menni, de ismét megtorpant, mert ugyan már, ez hülyeség, hát most ő mi a szöszt csinál, csak nem menekül el. megtorpant a kisbolt előtt, majd türelmetlenül állott, egyik lábáról a másikra, és esetlenségében elkezdte a fejét vakarni, majd letette a papírszatyrot a földre és kivett belőle egy narancsot. hámozni kezdte, egész ügyes volt, ebben is, meg jó fajta narancsot sikerült vásárolnia, könnyen válott a héjától. elkezdte enni, és már a fél narancsot elnyelte, mikor eszébe jutott a lány. ő még mindig vele szemben állt, karját melle alatt összefonva bámulta őt, félénk-kíváncsian. Ádámnak hirtelen támadt egy jó ötlete, szétnézett, majd lelépett a keskeny úttestre és odament a lányhoz. minden erejét és belső nyugalmát összeszedte, hogy az arcán bárgyú vigyorral a lány elé tudjon lépni, oda tudja neki nyújtani a majdnem megevett másik fél narancsot és meg tudja várni, míg az félénken elveszi. a lány hatalmas, zöld szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmit, csak nézte Ádámot. Ádám viszont erre zavarba jött. vissza ment a kisbolt elé, elvette a szatyrát a gyümölcsökkel meg a füzetet és elindult, a lakása felé. nem sietősen, nem is kényelmesen, normálisan, ahogy ő járni szokott. közben folyton nyomában érezte az újságos lányt és ez a dolog valahogy vidámmá tette, noha még mindig ezerfelé zakatoltak a gondolatai.


miután megérkezett a kapuhoz rutinból elővette a mágnes-kulcsot és kinyitotta vele az ajtót. még hallotta a lépcsőn, ahogy az majdnem becsattan, de valaki vissza löki és csak néhány másodperccel később hallatszik a kapu ismerős csapódása meg a zár kattanása, de ő ekkor már a liftben állt. a lány is belépett a fülkébe. kicsi, egyszerű lift volt, kevés ember használatára tervezték. a fülkében Ádám és az újságos lány egymáshoz értek. amikor egymáshoz értek, a lány megremegett és Ádámot elöntötte valami furcsa, ismeretlen forróság. a lift csilingelt, és az ajtó kinyílt. a nap utolsó sugaraival vörösbe áztatta a folyosót. Ádám kezében babrált a kulccsal és mintha lassabban lépegetett volna, mint ahogy azt tőle elvárná az ember. betette a zárba a kulcsot, majd elfordította. a zár kattant, és a vörös fényáradat folytatódott a  nappaliban, amibe belenyílott Ádám frissen kinyitott lakásajtaja. Ádám állt, a lakásának a nyitott ajtaja előtt és babrált a kulcsaival. gondolatok cikk-cakkoztak a fejében, nem tudta, hogy mit kell, vagy mit illik ilyenkor csinálni. lehajtotta a fejét, majd a liftajtóval szembe fordulva hátrált egy lépést, felszabadítva a bejáratot. a hatalmas zöld szemű, göndör hajú újságos lány lassan, félénken lépett be a lakásba. Ádám utána lépett, majd becsukódott az ajtó. az alkonyat épp most teljesedett ki, most a legpompásabbak a lemenő nap színei, melyek mintha a folyosó falairól csorognának, már-már magukkal mosva a kis akvarelleket a falról. bentről ennyi hallatszik csak:
- hogy hívnak?
- Évának.
- kérsz teát, Éva.
- igen, kérek.

Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.

Fénykép

Egy ember fényképet akar készíteni. Nagy hátizsák van a hátán és egy analóg fényképezőgép a nyakában. Ruháján látszanak a megtett kilométerek.  Egy részt akar lefényképezni  a terecskéből. Előszedi az állványát, felállítja, ráteszi a fényképezőgépjét majd megfigyeli a fényviszonyokat. Miután a fényviszonyokhoz beállította a gépet beállítja a képet. Az idegen ősz haja alatt mély ráncok jelentek meg, míg elegyengeti a lencsét, meg az állványát. A terecskének ez a szeglete nem érdekes sem a helybéliek, sem a külföldiek nagy része számára. A Karolina tér egyes és kettes számú házszám alatti kapukat akarja lefotózni az idegen. Meleg van, eső kabátját a háta megetti emlékmű lépcsőjére teszi le, a nagy hátizsákjával együtt. Kigombolja az ing nyakán a legfelső gombot és leveti a könnyű, nyári sálját, ráteríti a vízálló hátizsákra. Fúj egyet, majd vesz egy mély levegőt, mintha magába akarná szippantani a levegővel a terecske hangulatából is valamit. Majd ismét nekilát a beállításokhoz. Bal oldalt az egyes számú kapu van, sötétbarna, frissen felújított testét kontrasztozza a szintén nemrég felújított világos, homokszínű fal. A kettő összhatását csak a kapu fölötti matt üvegsor jobb felső sarkán keresztül fúródó, majd felfelé kunkorodó kábel árnyalja. Az egyes mellett lévő épület, a kettes málladozó, narancssárga falú, fura díszítésekkel. Mintha nem is egymás mellett lennének, teljesen különböznek egymástól: a narancssárgának egy ütött-kopott zöld kapuja van, ahol a kirugdosott táblákat natúr színű és mintájú lécekkel kupálták ki tessék-lássék. A kapu fölött nincsen matt üvegsor, csak egy jobb időket is látott zöld préseltlemez-lap és fölötte a málló vakolat alól szemérmetlenül kilátszó, vörös téglából rakott dupla soros boltív. Az egyesnek nem látszanak az ablakai, a kettesnek a hajdanán fehérre mázolt ablakkereteiben a szem málló, néhai finom csipkét sejtet és van egy rozsdás zászlótartója. A frissen macskakövezett térnek a matton szürkéllő gránit kockakövei látszanak, meg a rácsozott kanális-vonal egy része, a jobb ajtóval szemben egy nagy, szürkére pingált vastál van, benne virágok, sok színű árvácskák. Az árvácskák mögött, az egyest a kettestől elválasztó csatornavezeték vonalától balra, rögtön a macskakő fölött egy cső tekereg, egy helyen ellaposodik: nagy, kerek korong lesz a henger-testéből, a gáz-stabilizáló az. A kettes fala mellett, a kopott zöld ajtótól jobbra egy motorkerékpár áll. Amúgy minden kész, már csak a fotót kell elkészíteni. Miután az ősz hajú idegen beállította a szöget, a magasságot és a fényviszonyoknak megfelelő módosításokat is ismételten elvégezte a kamera záridején, illetve a blende-nagyságon, elbújt a kamera mögé és várt. Várta a megfelelő pillanatot.

Nyár volt és ünnepnap. A kis templom a terecske keleti oldalán hívta a lelkeket misére. A terecskén több terasz is volt, ahová kiültek a helybéliek és az ide látogatók beszélgetni, inni meg enni. Néha gyerekek szaladgáltak az emlékmű körül, máskor kerékpárosok suhantak át a téren, egyesek kecsesen, ráérősen, mások átsuhanták néhány másodperc alatt a teret. Sok volt a járókelő, a fagyizó, a söröző, a cigarettázó tinédzser. Az egyik anyuka, hogy ne kelljen folyton a csemetéje után futkorásznia, szappanbuborékokat eregetett neki, amiknek egy részét a csemete széles mosollyal és fel-felharsanó nevetéssel sikeresen ki is pukkasztotta, a többit meg szétszórta a szél a terecskén, a hársfák és az ernyők alatt, meg az emlékmű fölé.

Az idegent úgy látszott mindez hidegen hagyja. Ő csak ezt a részletet látja a terecskéből, ezt az épület-kontrasztot, ezt a régi és új valami csoda folytán egymás mellé való helyezését, aminek a hangulatára egy modern motorkerékpár erősít rá. Olyan, mint a félig töltött pohár, amiről mind egy, hogy azt mondjuk, hogy félig üres, vagy félig tele, az egész úgyis felfogás kérdése, hisz végül is félig van. Valamit mormog a szakálla alá az ősz hajú idegen, mosolyog és már majdnem kattintana, amikor végigsuhan egy galamb a képen. Az idegen felnéz a figyelőből és körülnéz és kicsit meghökken, mintha csak most fedezte volna fel a késő délutáni órába zsongó terecske pezsgő életét. Koncentrálni próbál, a képre, de mindahányszor, amikor lenyomná a gombot, vagy néhány szappanbuborék kerül bele a képbe, vagy egy idős házaspár, vagy valaki az egyes kapuján megy be, vagy másvalaki a kettes kapuján jön ki, vagy egy szerelmespár áll meg csókolózni, vagy két csíkos-blúzos, göndör hajú egypetéjű gyerekét hajkurássza egy kismama, vagy egy biciklis kerekezik tova, vagy épp akkor pottyan le egy kislány kezéből egy fagylaltgombóc, minek következtében a kislány megáll a képben és sírni kezd. Az idegen már nem mosolyog, türelmetlenül várja, hogy elkészítse az áhított fotóját a két kapuról, hogy valahol, egy messzi országban el tudja majd magyarázni, hogy ez egy jó pszichológiai teszt a pesszimizmus meg az optimizmus kiszűrésére, ez a fotó. Ugyanakkor a döntéseket is szimbolizálja valamelyest, hogy melyik kapura esik egy-egy embernek, nézőnek a választása, meg arra is jó példa lehet, hogy nem minden esetben a külső számít, mert ki tudja, hogy mi rejtőzik a kapuk mögött az udvarban, a homok falú házban meg a narancssárga házban. De a ráncos homlokú idegen nem tudja lenyomni a kioldógombot, mert a téren nyüzsgők folyton bele-bele arcátlankodnak a fényképbe. Türelmetlensége egy idő után betetéződött és a nagy nyüzsgés közepette megnyomta a kioldógombot. Miután kiegyenesedett komolyan és lassan, már-már ünnepélyesen elkezdte szétszedni az állványt, amit aztán elcsomagolt, majd, miután vissza tette a kamera lencséjére a lencsevédőt megnyomott egy gombot a fényképezőgép alján, majd kipattintott a fényképezőgép bal felső részén egy kis kart és feltekerte a filmet. Miután érezte, hogy a tekercs már könnyen forog kivette a százas monokróm Kodak-filmet a gépből és a zsebébe tette, majd egy másik a zsebéből egy másik százas monokróm Kodak-filmet keresett elő, amit aztán belehelyezett a nyitott fényképezőgépbe, miután egy kicsit kifújta a belsejét. Hát igen, mormogta, csak úgy, magának, egy furcsa, a helyi fülek számára egzotikusan hangzó nyelven, miközben fűzte be a gépbe az újonnan behelyezett tekercs filmjét, fejét kissé bal válla felé billentve, ez az élet.

Életek éneke

„ Már maga az a tény, hogy a lány derekát meg kell fogjad...

tehát a tapintás az ujjakon keresztül... ott már átviszel érzéseket.

Nem beszélve arról, hogy a páros tánc közben azért az ember

kommunikál. Nemcsak úgy, hogy az ujjaival, hanem hogy

közösen csinálsz valamit, megcsinálsz valamit...

érzéseket vált ki.”

Életek Éneke¹

Zenészek vagyunk és mind, mind belehalunk.

De amíg élünk, addig szóljon.

Talán nem is olyan rég volt az, mikor az ember közelebb volt- mihez is? Én úgy nevezném: eredendő önmagához. Vályogból a háza, kenderből a ruhája, bőrből a bocskora, csizmája. Kínnal, keservesen, hogy a már létező kliséisztikusságra én is tegyek egy lapáttal, szóval: kínnal, keservesen, ám mégis: az asztalán hús volt a hús, kenyér a kenyér, a tojás sárgája valódi, hamisítatlan sárga volt, aranyló sárga, mint az öregapám megmaradt pár foga vagy a máléliszt. A kolbász kolbász vala, a moslék moslék vala. A nap végén az izmokban a hamisítatlan munka utáni izomfájdalom. A kakas idegesítően csergett hajnalban, még fel sem kellett húzni, tölteni sem kellett, legfeljebb málészemmel; a kasza sem kért benzint, csak rendenként, azaz minden lehúzott rend után egy falás fenkövet. Gúnyolódok. Igen. Meg irigykedek.

Aztán ott volt a tér.

Az a tér, ami nem munka volt. Kicsi volt a tér, ugyan biza kicsike, legnagyobb részét az alvás tölté ki, de mégsem volt olyan kicsi, hogy ne fért volna bele egy kis mulatság.

Mulat-ság.

Gyerekként, falusi parasztgyerekként ott tébláboltam én is. Forogtak. Pörögtek. Csapkodtak, mint a kakasok. Dobigálták a szoknyásokat, jobbra, aztán balra, jobbra megint. Por volt a levegőben. Izzadság. Meleg. Pálinka szag és zsíros ételek illata kavargott a levegőben, néhol valamilyen illatszer is felsejlett, de inkább zavaró volt, mint kellemes: nem illett a környezetébe. Igen, tánc.

Táncnak hívják.

Annak idején az volt a tánc. Az is. Mert már ott settenkedett azért a Guns n' Roses, a Neoton és a Hungária is. És arra is táncolni lehetett, aztat is annak híták. Igen, tudom. A por nem kellemes. Irritáló. A többi szag is kellemetlen, kényelmetlen, nem is lehet illat, ugyanbiza mit képzelek. Izzadt népek? Na persze- csak egy Tankcsapda-koncertre kell elmenni, ott ugyanis aztán van Izzadság. És ezzel be is volna dugva a szám. Néptánc: letudva.

Pedig nem. Nem. Az emberek arca árulta el, hogy nem. Néztem őket. Ugyanazokat az arcokat nézem most is, lakodalmakban, temetéseken. Ritkábban, de talán éppen azért figyelmesebben. Az arcok megtörtek. Az arcok használtak. Kihasználtak, elhasználtak. Ráncosak, egyre ráncosabbak; komorabbak, egyre komorabbak. Gyakrabban néznek a lábuk elé, mint előre, gyakrabban elfele, mint a másik szemébe. Az élet, most, falun: más. Nem minősítem- az arcok megteszik helyettem. Pontozzák a színvonalat. Ezek az arcok sokat láttak már, mindenfélét. Évgyűrűk ezek. Jelenlétükkel tüntetnek. Az az államelnök lenne valamirevalónak mondható, akinek sikerülne kiretusálni néhányat ezek közül a kemény kritikusok közül.

Amire elnökök és izmusok nem képesek: megteszi azt néhány hegedű, brácsa, bőgő. Megteszik azt a rezgő húrok által megidézett múltbéli emlékek tucatjai. Megszólal a királynő, bütykös kezek facsarják a húrokat, az öreg vonó strapabíró, még nem adja fel. Az arcok elkezdenek lassan simulni, a tekintetek a távolba révednek, vagy inkább mindenki magába, oda, be, egy kicsit. A bátrabbak, a türelmetlenek elkezdik, előbb csak lassan, kimérten. Méltósággal. Csak felkeltünk egy rövidet lejteni, semmi akció, csak nyugodtan. Nem akarok leizzadni. Születik a por, kezd megjelenni. Muzsikás por ez, nemes az anyaga: cipők százai ritmusra tapodták finom szeműre a behordott sarat. Sűrűsödik a levegő is, nehézkessé válik, megtelepszi a tüdőt hamarosan. Fülled a levegő. Pedig nyitva az ablak. Több is már. Mégis. A nehéz levegő, a poros ki-pára meg burkot fon a kultúrotthon termében. Buborék. A fiatalok, a merészebb idősebb korosztály is felbátorodva teszik magukévá a szabad teret. Az öreg nénik fejének egyre nagyobb a vigyorgó kilengése, a taták meg egyre darabosabb könnycseppet pottyantnak örömükben. Zene.

Zene.

Tánc.

Ritmus.

Minta.

Minta a mozgásban. Akusztikus díszítések keresztül-kasul fonják a falak közé szorult emberek közé szorult levegőt. Zene. Ritmus. Tánc. Nincs por. Nem érzem, nem látom. Nem érzékelem. Nincs már veríték. Ki figyel már arra. Tenyerem egy nyurga derékon, jobbra billen, balra, jobbra megint, balra ki, forgás, pörgés, kidobós, hát mögött vissza, át a kézből a másikba, susog a szoknya, bár hangját nem hallani. Szédülök. Jó érzés. Burok a burokban. Nincsenek arcok. Mint a körhintán, ha nem nézel semmit, ha nem forgatod a fejed, együtt hagyod mozogni a testeddel. A lány mosolyog. Facsaró víz. Érzem. Nedves a háta. Ő is szédül. Ő is szereti. Egy kis cifrázás erről, forogunk egyet, aztán mostmá túl is valamit, had essen ki a szeme annak, aki néz! Most aprózzuk, most forgunk, most én forgok körülötte, őt meg pörgetem veszettül. Minek is híjják ezt... eufória?

Zene, meg a belőle fakadó eszméletlen, alig felmérhető erő. Sült hús illatától meg töltött káposztáétól terhes a levegő. Meg portól. Meg a táncban párolgó testektől, a nótázók leheletétől. A pálinkától. Így, összesítve: a boldogságtól. Az emlékektől. A fiatalságtól.

Zenészek.

A pap, a tanító és a rendőr-csendőr után a legtiszteltebb tagjai a rurális közösségnek. A helyi rocksztárok ők, ha szabad az autentikus terminusz technikuszokhoz nyúlnom. Minden szem a kezére. A táncolóknak a lábuk a szexepiljük, a zenészeknek a keze, s mindkettőnek az átszellemültség az arcán. Idolok. Példaképek. H.m.cs.²-k, vagy kisistenek- mindegy, hogy minek nevezzük őket. A lényeg ugyanaz. Markukban a tömeg. Kezükben a közönség. Nem a fejet irányítják ők(az a tanító meg a pap dolga- így is gond van a két prímással az egy fejben, hát még ha a zenészek is ide akarnának befurakodni... bizony felettébb tumultus lenne!), az nem érdekli őket: a lábra hatnak, a fülre. A szívre meg a tüdőre. Az ember elevenjére, ha lehet így fogalmazni. Onnan aztán lehet mozgatni az egész embert. S mozog is az szívesen, ránctalanul, megbabonázva. Elevenebben, mint valaha.

Emlékek.

Mert nem „mai”. Mert nem „eleven”. Nem élő. Nem élő?

Élő. Haldoklik. Szuszog még. A film is mutatja. És néha isteneset dobban a szíve.

Epilógus: nem tudok néptáncolni.

Csak kínozom. Valamikor abbamaradt a képzésem. Azóta sem kezdődött újra. De érzem. Valahányszor elkerítve, mintegy állatkertben látom a színpadon a pattogó csizmákat-cipőket, a dobbantó istennyilla-lépéseket: reszketek. Tapot a talpam, sietne ő is felzárkózni, szeretne beszállni. Lépkedne ő is. Vele nincs is gond. Bátorságommal van. Nem akarom magam röhögtetni. A többivel együtt inkább úgy döntök, hogy kizárom magam a játékból. És senyvedek, mikor az unokatestvérem a nővérével egy-másfél órát ropják, megállás nélkül ismétlik, váltogatják a lépéseket, kihasználva teljes repertoárjukat. Nézni kész élvezet. Csinálni- talán már nem is tudom.

1Életek Éneke(2008), 90 perces színes dokumentumfilm. Rendezte: Bereczky Csaba. Hivatalos weboldala: http://www.eletekeneke.hu/hu/index.html (2009-11-24)

2Helyi menő csávó

A fotók átmunkált képek a filmből.