A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szó. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, október 15, 2012

szavak, tekintet.

settenkednek meg lebzselnek körülöttem a szavak. így, a kettőt egyszerre, pedig az ember azt hinné, hogy kizárja a két fajta cselekvés egymást. pedig hát nem is: néha settenkedve lebzselnek, máskor lebzselve settenkednek. nem hívja őket senki. előteremnek az emberekből. mindent ellepnek, szörnyű egy népség.

nem hívja őket senki, hazudom. mindenki hívja. éjjel van az, mikor a legkevésbé hívják őket. olyankor van a legtöbb csend. a legtöbb szócsend. ilyenkor van a legkevésbé szükség rájuk. mert túl hangos a zene, mert elég bor lett elfogyasztva, hogy egyenesen tettekké váljanak a gondolatok, vagy épp a testek beszélnek, s ha ők beszélnek, minden más hallgat. még a zene is, nemhogy a szavak.

mindenki hívja. úgy tanultuk, hogy kell őket hívni. szavak kellenek mindenüvé, mondták. szavak kellenek, hogy "érvényesülj". szép szavak kellenek, ha kellemes a környezet. még szebb szavak, ha diplomatikusak akarunk lenni, vagy enyhén feszült a levegő. csúnya szavak, ha gorombák akarunk lenni, és szóban akarjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk. félszavak, ha barátokról, szeretőkről, családtagokról van szó és barokk körmondatokba gyűjtött szavak, ha valamely tudományos traktátusról. kell egy jó szó mindenkihez, mert szavad se lehet, ha még ennyit is megtagadsz. mondhatsz egy jó szót az érdekében, ha segíteni akarsz valakin és csupán egy szavadba kerül valahol, hogy valakinek nagyon rossz legyen. vannak szótlanok és szószátyárok, vannak szó-kereskedők, szó-szabók és szó-tornászok. még szó-pojácák is vannak. s ezen kívül ott vannak az egyszerű emberek, ők itt szóra sem érdemesek. és ők, mi, mind-mind ontjuk a szavakat, szavainkat. borzasztó.

szavainkat, mert mindenkinek más van. másmilyen. van, akinek kevés szava van. van, akinek sok van. van olyan is, akinek csak kevés dologra van sok szava, másoknak sok dologra van csupán egy-két, tehát aránylag kevés szavuk.  vannak, akinek mosolygós szavai vannak és vannak olyanok is, akinek a szavai után borús kedvűvé válnak az emberek. vannak nevettető szavúak, vannak simogató szavúak, vannak játékos szavúak, vannak kimért szavúak. vannak illedelmesek és, mint fentebb is említettem volt, gorombák. vannak mély szavak és mélyen ejtett szavak, mint ahogyan vannak magas szavak is, meg magasan ejtett szavak is. mindenből van sok, és sok helyzetre jut sok-sok szó és minél civilizáltabb valaki, minél inkább "ad magára", annál több értelmetlen szót használ, valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. ilyenkor van az, hogy zöldségeket beszélnek az emberek.

nekem mondjuk semmi bajom velük. nekem tanították, hogy hogyan kell bánni velük. szó szerinti szó-idomítást tanultam, kérem szépen. de rosszul tanították, egyre inkább látni vélem. azt mondták: a szavak kellenek, ugye, ez másképp nem lehetséges. de mi megtanítunk bánni a szavakkal. megtanítjuk használni őket, hajlítani őket. manipulálni őket. persze az ember elhiszi, amit neki tanítanak. merthogy miért ne hinné, azért tanul másoktól, akiknek papírjuk van arról, hogy szakképzettek, hogy ő is szakképzett legyen.

aztán egyszer csak csend lesz.

valamilyen banális okból kifolyólag. s amikor nem lehet szavakat használni: az ember megijed. hogyhogy nem lehet? miért nem lehet? vajon most akkor mi lesz? biztos itt a világ vége.

vannak, akik tudják, hogy nincsen szükség mindig a szavakra. volt idő, amikor egyáltalán nem volt rá szükség. és, bízom benne, egyszer ugyanúgy el fog jönni ugyanaz a forma idő. addig viszont használnunk kell őket. de nem felelőtlenül.

meg lehet nevelni őket. idomítani lehet, magunkhoz babusgatni és vigyázni rájuk, hogy ne szabaduljanak rá senkire, akire mi nem akarjuk. mert mi irányítjuk őket. képesek vagyunk mi irányítani.


leginkább megkerülném őket, hogy ne kelljen használnom őket. egy érintéssel, mosolyokkal, lökött és bárgyú arckifejezésekkel. őszinte tekintettel. mert mindenki drágakő szavakat vár, és mindenki azt szeretné, hogyha ékszerként hordhatná szavainkat. de mi meg nem ékszerészek vagyunk, nem szó-ékszerészek. mi csak emberek vagyunk. s szavaink, mint gazdáik, esetlenek, néha. de ha mindig a csodát várják tőlük, megharagszanak, mindenkire. vigyázni kell rájuk, kímélni kell őket.

tekintet. ezzel lehet pihentetni őket, például. nézz. addig ne beszélj, amíg nem muszáj. ne bambulj, ne akarj sejtelmesen végzetes lenni, kivéve ha épp sejtelmesen végzetes vagy. úgy nézz, ahogy érzed, aki vagy, úgy nézz.

mennyi szó, s mind arról akar szólni, hogy ne szólj, ha csak teheted. de hát így van ez. mert a világ logikája paradox. meg mert nem tudtam volna egyetlen tekintettel ezt a gondolat-fürtöt veled megosztani.


hétfő, március 21, 2011

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)