A következő címkéjű bejegyzések mutatása: groteszk. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: groteszk. Összes bejegyzés megjelenítése

szombat, február 13, 2010

amikor nagyon fáj.


1
Mikor a máz
lepereg és lelkedre gyász
pusztán, savas-marón alkonyul,
2
s a vér, s a tér,
s a benned zúgó szürke tél
mián elméd néha elborul,
3
mikoron vágyad,
mondjuk álmod, puha ágyad
nevetséges emlékké válik
4
zátonyra tért
életed síró, nem-remélt
körülménnyel egyedül játszik(?):
5
ez a muszáj.
Ilyen, ha bénítóan fáj.
Ez a szükségét végző állat.
6
Hontalanul,
az utad végtelenbe nyúl
beleid rángatod utánad:
7
ez a lelked.
Ennyi maradt meg csak neked.
Elégtek szeretteid s házad.
8
Tested puha,
szivacsos bűzölgő gyurma,
körmeid rángva feketéllnek.
9
Világtalan
szemed könnycseppeket remeg.
Tetteid mind igazi vétek.
10
Halál. Kívül-
belül, alul, közben, felül.
Mono a kincstelen érzelem.
11
Anyagyilkos,
szeretet nélkül csak síkos
lárva vagy, lankadó értelem.
12
Szerelemtől
mentes, dependens szúr meg öl,
érzelmeidtől demens agyad.
13
Zörgő csontú
sötétben lélek csikordul,
meztelen szellem tépi hajad.
14
Napsugarad,
bár hazudták: veled marad-
lehullt rólad, mint kopott ruha.
15
Ez nem szégyen.
Állj, merj, akárhogyan légyen,
de ne ábrándot kergess, buta!
16
Mérj, amivel
neked mérnek és az égnek,
a szélnek add meg, mi neki jár.
17
S aki végett
szíved így keserűvé lett,
neki add meg: érezze, hogy fáj.
18
Fáj. Nagyon fáj.
Ködbe vész mindenféle táj
s te egyedül ordítod: NAGYON FÁJ!
19
Nincs olyan, ki
elhinné poklod s komolyan
venné nyálas érzelgésed: fáj...
20
Te csecsemő,
Te épp szülő, elgyöngült nő
ordítsátok neki: nagyon fáj.
21
Ártatlanok,
csizmák rajtatok kérjétek
s nyüszítsétek neki: nagyon fáj.
22
Te alkonyat,
a hulló, véres nap alatt
duruzsoljad neki: nagyon fáj.
23
Ti is, fajok,
darwini színes kontrasztok
zsibongjátok neki: nagyon fáj.
24
Ti fényévek,
ti más bolygón élő lények
recsegjétek neki: nagyon fáj.
25
Istenségek,
természetfelettiségek
dörögjétek neki: nagyon fáj.
26
Vérrel tele
ere, tudata is vele
ott pattanjon meg, ő ahol jár.
27
Érezze ő:
bár élő és tündöklő nő
sorsa most már meg vagyon írva:
28
elvetette,
míg úgy vigyázta előtte
s nevelte: énem hányta sírba.




bibliográfia: Nagyon fáj

kedd, január 26, 2010

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.


… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.


A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

szerda, január 20, 2010

szavak. ( II.rész)

Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.


már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei


Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.


A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...


Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.


Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.


Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.


Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.


nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor

vasárnap, január 17, 2010

szavak. ( I.rész)


amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam
forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet




Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.




szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek




Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.




Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.




sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette




Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.




fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok




Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.

péntek, december 04, 2009

Fekete






A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.




Fekete.
Fekete. Fekete.
Feketén közlekednek a járművek.
Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.


fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.




Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.


Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.


Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.




Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.


Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.


Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.


Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.


Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.


Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.






Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.


Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.


Feketeség.
Fekete.
Fekete.
Fekete, fekete, fekete.




Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.


Feketén dobolva
feketén dobogva
feketén feketét kavargatok
fekete felhők mögött
feketén ragyognak
ébenfekete halálnapok.


Fekete teste,
fekete versbe
feketére égve. Elhallgatok.
fekete levesbe
feketére festve
táncolnak a fekete gondolatok.


Fekete ünnepek
fekete szemek.
Feneketlen kútban
fekete szellemek
testtelen vágyak felett
fekete fellegek.
Feketén felnevet
a sötét mennyezet
feketén mosolyogva
mondom neki én is:
meg fogsz halni.




Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.
Majd köddé feketéllnek.






Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)


kedd, december 02, 2008

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.