szavak, tekintet.

settenkednek meg lebzselnek körülöttem a szavak. így, a kettőt egyszerre, pedig az ember azt hinné, hogy kizárja a két fajta cselekvés egymást. pedig hát nem is: néha settenkedve lebzselnek, máskor lebzselve settenkednek. nem hívja őket senki. előteremnek az emberekből. mindent ellepnek, szörnyű egy népség.

nem hívja őket senki, hazudom. mindenki hívja. éjjel van az, mikor a legkevésbé hívják őket. olyankor van a legtöbb csend. a legtöbb szócsend. ilyenkor van a legkevésbé szükség rájuk. mert túl hangos a zene, mert elég bor lett elfogyasztva, hogy egyenesen tettekké váljanak a gondolatok, vagy épp a testek beszélnek, s ha ők beszélnek, minden más hallgat. még a zene is, nemhogy a szavak.

mindenki hívja. úgy tanultuk, hogy kell őket hívni. szavak kellenek mindenüvé, mondták. szavak kellenek, hogy "érvényesülj". szép szavak kellenek, ha kellemes a környezet. még szebb szavak, ha diplomatikusak akarunk lenni, vagy enyhén feszült a levegő. csúnya szavak, ha gorombák akarunk lenni, és szóban akarjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk. félszavak, ha barátokról, szeretőkről, családtagokról van szó és barokk körmondatokba gyűjtött szavak, ha valamely tudományos traktátusról. kell egy jó szó mindenkihez, mert szavad se lehet, ha még ennyit is megtagadsz. mondhatsz egy jó szót az érdekében, ha segíteni akarsz valakin és csupán egy szavadba kerül valahol, hogy valakinek nagyon rossz legyen. vannak szótlanok és szószátyárok, vannak szó-kereskedők, szó-szabók és szó-tornászok. még szó-pojácák is vannak. s ezen kívül ott vannak az egyszerű emberek, ők itt szóra sem érdemesek. és ők, mi, mind-mind ontjuk a szavakat, szavainkat. borzasztó.

szavainkat, mert mindenkinek más van. másmilyen. van, akinek kevés szava van. van, akinek sok van. van olyan is, akinek csak kevés dologra van sok szava, másoknak sok dologra van csupán egy-két, tehát aránylag kevés szavuk.  vannak, akinek mosolygós szavai vannak és vannak olyanok is, akinek a szavai után borús kedvűvé válnak az emberek. vannak nevettető szavúak, vannak simogató szavúak, vannak játékos szavúak, vannak kimért szavúak. vannak illedelmesek és, mint fentebb is említettem volt, gorombák. vannak mély szavak és mélyen ejtett szavak, mint ahogyan vannak magas szavak is, meg magasan ejtett szavak is. mindenből van sok, és sok helyzetre jut sok-sok szó és minél civilizáltabb valaki, minél inkább "ad magára", annál több értelmetlen szót használ, valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. ilyenkor van az, hogy zöldségeket beszélnek az emberek.

nekem mondjuk semmi bajom velük. nekem tanították, hogy hogyan kell bánni velük. szó szerinti szó-idomítást tanultam, kérem szépen. de rosszul tanították, egyre inkább látni vélem. azt mondták: a szavak kellenek, ugye, ez másképp nem lehetséges. de mi megtanítunk bánni a szavakkal. megtanítjuk használni őket, hajlítani őket. manipulálni őket. persze az ember elhiszi, amit neki tanítanak. merthogy miért ne hinné, azért tanul másoktól, akiknek papírjuk van arról, hogy szakképzettek, hogy ő is szakképzett legyen.

aztán egyszer csak csend lesz.

valamilyen banális okból kifolyólag. s amikor nem lehet szavakat használni: az ember megijed. hogyhogy nem lehet? miért nem lehet? vajon most akkor mi lesz? biztos itt a világ vége.

vannak, akik tudják, hogy nincsen szükség mindig a szavakra. volt idő, amikor egyáltalán nem volt rá szükség. és, bízom benne, egyszer ugyanúgy el fog jönni ugyanaz a forma idő. addig viszont használnunk kell őket. de nem felelőtlenül.

meg lehet nevelni őket. idomítani lehet, magunkhoz babusgatni és vigyázni rájuk, hogy ne szabaduljanak rá senkire, akire mi nem akarjuk. mert mi irányítjuk őket. képesek vagyunk mi irányítani.


leginkább megkerülném őket, hogy ne kelljen használnom őket. egy érintéssel, mosolyokkal, lökött és bárgyú arckifejezésekkel. őszinte tekintettel. mert mindenki drágakő szavakat vár, és mindenki azt szeretné, hogyha ékszerként hordhatná szavainkat. de mi meg nem ékszerészek vagyunk, nem szó-ékszerészek. mi csak emberek vagyunk. s szavaink, mint gazdáik, esetlenek, néha. de ha mindig a csodát várják tőlük, megharagszanak, mindenkire. vigyázni kell rájuk, kímélni kell őket.

tekintet. ezzel lehet pihentetni őket, például. nézz. addig ne beszélj, amíg nem muszáj. ne bambulj, ne akarj sejtelmesen végzetes lenni, kivéve ha épp sejtelmesen végzetes vagy. úgy nézz, ahogy érzed, aki vagy, úgy nézz.

mennyi szó, s mind arról akar szólni, hogy ne szólj, ha csak teheted. de hát így van ez. mert a világ logikája paradox. meg mert nem tudtam volna egyetlen tekintettel ezt a gondolat-fürtöt veled megosztani.

fókusz

válasz K-nak a(-z idő híján fel nem tett) kérdéseire

Finom mozdulatok hátán lapuló, bús hajzuhatagok.
Egy perc csak éltem s mitől féltem (ha féltem):
Bekövetkezett. Az életnek egy pillanatra vége lett.
Majd folyt, lomhán, tovább.

Az idő, a nem létező anyagcsere-szegmens
beletenyerelt a tudatunkba, nagyon.
Időben kell élnünk az időben, mer időnkkel
nem élhetünk időtlen, grimaszolnád, reszketve
időtlenségemre s néznél rám, mint idő által
többszörösen lefejezettre.

Persze, mondanék én is valamit erre,
válaszként akár,
vagy egy képzelt idő-vádbeszédre,
mintegy a védelmemre,
néhány szót, néhány gondolatot bár, de
nincs idő.
Pontosabban: van s éppen ezért sürget,
te meg már-már ügetve sietsz
egy másik stációra,
előtted ismét kávé lesz (vagy tea, vagy kóla),
te meg beszélsz, vádolsz, lesajnálsz, kiosztasz
másokat neki, vagy éppen őt saját magának...
Ez volt az akció.
Reakcióra nincsen már idő,
rohannod kell, pulzusod
(a kávétól vagy a kólától) nő,
meg különben is: mi újat mondhatna neked
a különböző stációba rekedt
halandó-emlékezet
által alig követhető arc, meg hang
meg a temérdek arc mögötti gondolat-halmaz?
Lehet, hogy ezt-azt mind tapasztaltak,
de te, persze, tapasztaltabb vagy,
ők csak csajszik meg "faszik" s ami a lényeg:
hogy hangod hallasd, végtére elérted
s hogy elmeséld magad
s kiadd magad alig szerénynek,
regénynek,
eszelős, direkt, merész nőszemélynek,
ösztön-lénynek,
aki mégis mérnöki mércével tervez.
Persze kritikára nincs idő a tervhez,
s a tervnek, hitelesség avagy következetesség
(s ezáltal józan ész) híján kártyavárnyi
stabilitása sincsen.
A rosszt tervért valaki szenvedhetne, akár.
Te meg, mint általában, idő-bilincsben,
így magad felelősségre vonni, kibúvót találva:
nincs időd.

Szenvedhetne, bizony.
Ott van, például, a hat évvel ezelőtti énem,
na, ő szenvedne keményen.
És vannak mások, most, akiket a hasonló,
felszínes tervek fölötti ácsorgások szoktak volt
padlóra küldeni.
Igaz ugyan, hogy nemesít a bibi,
de kerülni kéne, ha lehetne s csak
néhány pillanattal kell időzni többet
egy-egy bután megtervezett
tökéletlen terv-tervezet
felett.

Érdemes, ugyanis, időt félretéve,
le-lelassulni a komoly dolgok fölött.
(bár mindezen fenti élet-felfogás kérdése,
a fájdalom, érezted talán, egyáltalán nem az.)

a zongorista

- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?

Közben zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte, vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.

     - Pedig engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel, grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről, természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha magától értetődő volna, hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény megfogalmazható volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az, hogy fény...

A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr, kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.

     - Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön... Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek, sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.

Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet. A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató melankóliát volt képes kiváltani belőlem.

    - Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?

Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.

Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.

februárból (megkésett) gondolatok.

ez olyan fura állapot, tudod, kedves, mikor hull kint a hó s az utca nedves s a nedves utcák keresztpontjában állok én. nyakig kabátban, fejemen sapka van, kezemben meg valami, ami énebb legénebb részemnél is. csak épp nem tudom micsoda. elfelejtettem. és ilyenkor mondanám azt, kedves, hogy parallel szkizofréniák, pedig ez paradox, már-már eredeti gondolat, kár, hogy  a minap hallottam valahol. ilyenkor érezlek közel. eres kezed a tarkóm fölé simul, lehelletedbe bukolózom, hull a hó és nedves az utca és rám dudál egy autó és énföleszmélek: sem te nem vagy, sem a tarkóm tájékában a kezes erezet, sem leheleted párája körülöttem, sem a kezemben lévő legénebb énem neve. csak hulló havak és nedves utcák és valahol, a kettő között: én.

felismerés.

valahogy így kezdődik minden jelentős pillanat:.

táncbizalmasságosság(?).

Bizalom.

Bizalom-játék.

Tangó (vagy mi).

Vagy, egyáltalán: táncz.

(Tánc a ködben, tánc a jégen, tánc a hóban, tánc a fagyban, satöbbi.)

Mert az információ hatalom. S a hatalom meg elég marha dolog (mert, ugye, gyarló az ember, nem hatalomra termett (bizonyos írások szerint (pölö Bibilia) de igen), vagy kiesett ezen szerepkörből (ti. a hatalmat gyakorlóéból)).

Fura egy állat ez a bizalom-dolog. Az ember van, kezdetben még semmilyen kontextusban. Utána az őt körülvevő minden kontextusában. Majd a saját kontextusában. Majd mások, külső emberek kontextusában.

A semmilyen kontextus természetesen valótlan, hisz már a fogantatásunk valaminek a kontextusában jött létre. De ez a konkrét kontextustalanság, mely a kontextusok tompa, érzékszerveinkre csak leegyszerűsödött, tompított, matt formában ható kontextusosság. Nem láng ez, hogy példával éljek, hanem a láng nyolc, egymástól egy-egy méterre álló tejüvegen keresztül kivetülő, alig érzékelhető pislákolása.

A már elkezdődött tompa, tejüveges minden(-ség) kontextusában csírázó, egyre élesedő és körvonalazódó környezet, mint rá(-m) hatás, mint kihatás mindarra, ami még nem vagyok, de ami leszek, ami, a rám való ki-/be-/át-hatásnak köszönhetően lehetek. Így jön létre az ént körülvevő minden kontextusa.

Ha már egy bizonyos pontig feltöltődött az egyre inkább finomodó személyi szűrők által beengedett információkkal telítődő élmény és tapasztalat-szütyők az emberben, akkor elkezd(-het) kialakulni valami olyasmi, amit később személyiségként merünk nevezni (és amivel, ezen okból kifolyólag csak mérsékelten tudok egyetérteni). El kezd kialakulgatni, nagy ímmel és még nagyobb ámmal az én. A saját. A persona, a mobilis in mobili. Az, akihez a másik porhüvelyének a héjába beleágyazva viszonyulni szoktunk.

Ha van egy én, kell legyen egy te is. Ha van egy te (ami kicsit olyan, mint egy én, csak kevesebb a nyűg vele (értsd: a te éneddel az én nyűgöm (és vice versa))). Ha van te, akkor van egy én-te, azaz egy, az én kontextusomban (és, bizonyos jól (?) körülhatárolható esetekben ez az én-kontextus kizáró jelleggel bír) megjelenő te. Egy olyan te, aki viszonyul (ti. hozzám.) és akihez én (is) viszonyulok. Ezt elemezni kell. Ehhez viszonyulva kialakul egy más fajta értékelés, más fajta érzékelés. Egy más fajta értelmezési szerkezet, mely nem engem véd le saját magammal szemben, de engem veled, a te éneddel szemben, illetve téged (bennem) az énemmel (mely helyenként mérsékelten (azaz kevésbé) kívánatos) velem szemben. Jó dolog ez a dolog, már itt elkezd alakulni az, amiből játék lesz. Táncz. A hóban, a jégben, a fagyban (akár).

A tánc a bizalom egyik legkifinomultabb formája (és meg vagyok győződve róla, hogy erről legalább egy liszteszsáknyi könyvet írtak már...). Ez a fidita maximája az emberi kapcsolatoknak (véleményem szerint a fidita minimája az emberi (és nemcsak (: okkal)) kapcsolatoknak a szexuális aktus). Van egy kontextus. A kettő(-nk) kontextusa. Mi emelhetné ezt magasabb szintre, mint a zene. S ezen muzikalizált kontextusban te, meg én, mi ketten: bízunk. A kettő bízik (confidit) a kettő muzikalizált kontextusában (a zenében (előzetes ismeretek és tapasztalatok alapján)) és egymásban (szintén előzetes ismeretek és tapasztalatok (vagy ezek hiánya) alapján). S ha ez megvan: már csak mozogni kell.

Nem hiszek az egyenlőségben két emberi lény viszonyában. Valaki domináns és ugyanabban a kommunikációs helyzetben a domináns alárendeltje. Rugalmas tud lenni ez a dolog, pillanatról-pillanatra változó (akár), de a kommunikáció, az emberi interakciók sohasem az egyenjogúságról szól (a demokrácia, mint tudjuk (de ha nem is tudjuk: biztosan tapasztaltuk-tapasztaljuk) nem ezt jelenti). A tánc is erről (is) szól: a hatalomról. Adott kettő darab, szuverén, saját, külön és teljes (értsd: egész) identitással rendelkező, (jobbik esetben (ez nem diszkriminációs beütéssel rendelkező cinikus megjegyzés, csupán a belém vert és velem megszoktatott esztétikai kánon mérsékelt nyomatékosítása)) ellenkező nemű egyén. Az egyik (jobbik esetben a nőnemű) egyén szuverenitásának (jobbik esetben) teljes tudatában átengedi a hatalmat önnön teste (s ez idő alatt lelke, tudata, stb.) fölött a másik (jobbik esetben) hím egyed számára, aki ( szintén jobbik esetben) ezen jogának a tudatában (mely jog egyben kötelesség, felelősség, számon kérhető feladat) átveszi a testet, nem teljes egészében, csak hogy a muzikalizált közös kontextus ritmikája és motívumai szerint, legjobb tudását előhalászva meg-táncoltassa (megrepengesse, lejtsenek egyet, stb.) a neki felkínált testet. Bármely ezen felállástól eltérő forgatókönyv (scenario) láb-lelépésekhez, idegességhez, mozgási (táncolási (lejtési, repengetési...)) inkompetenciához vezet, mely mindkét fél (akár a három (a muzikalizált kontext is lehet bibis)) kudarca. Mégis: van egy kivétel: amikor a férfi nőiességével arányosan nő a nő férfiassága (a tánc kontextusában, természetesen).

Itt nem győz le senki senkit. Vagy ketten győznek (tánc-versenyek) vagy ketten veszítenek (táncverseny és más, ennél kellemetlenebb alkalmak, helyzetek (is (akár))). A legtöbb alkalommal, amikor az egyik félre több felelősség, teher nehezedik (mert a másik épp inkompetens, bizonyos okokból kifolyólag), mint a másik táncoló félre annyira torzul magának a táncnak a harmóniája, hogy veszélybe sodródhat a táncoló felek testi épsége is (akár). A hatalom felelősség. Az irányítás felelőssége. Az alárendeltség kötelezettség. Az irányíthatóság kötelessége. Ha ez a kettő nem arányos és nem létezik egyensúly a kettő között akkor lehet szó bármiről: idétlenkedésről, tökéletlenkedésről, marhulásról, botladozásról, a táncon kívül.

Szeretek táncolni.

Már rég nem volt alkalmam egy jó táncra.

Zárnak az emberek, vagy, hogy hitelesebb legyek: zárunk, mi, emberek és bármennyire is szép, csodálatos, szív- és lélekmelegítő Poulain kisasszony zöldes-pirosas világa, az a világ nem létezik. Nem kell búsulni, mert létezik helyette valami más. Létezik játszmázás, sakkozás azzal, amit az ember (homo sapiens (?) sapiens (…)) tudni vél és amire képes. Játszmázás a lét képtelenségével, illetve az erre utaló kudarcok sorozatának a megemésztésével (bármit is jelentsen ez). Létezik két(három-, négy-, öt-...)értelműség és létezik boldog(-talan) (italos vagy más könnyű-drogos) eufória (euphoria) és az őt rögtön követő, a fent említett eufória-típus mennyiségével és milyenségével arányos a csalódottság (latin neve (vagy szava) most nem tud eszembe jutni).

Ritkán tud olyan lenni, mintha.

Mintha boldog lennék.

Mintha szeretnék.

Mintha értenék (és meg-értenék).

Mintha tudnék.

Mintha volnék (konkrétan itt a konkrét érzéki (érzékek) létezésre gondolok: tompák a csápjaim).

Mintha, mintha.

Mintha „Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban.
             Tánc. ” volna.

részletek.

Hiányoznak a részletek.

De hogy érthető legyen mit jelent számomra ez a kijelentés, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Mind a két elemét.

Hiány. A hiányt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet fogalmazni. Bármennyit is beszélnénk róla, a hiány leírása azonban, mint minden nemkézzelfogható dologé (és egyes kézzelfogható dolgok leírásai is) hiányos marad, mert bár bővül a hiány (mint emberi érzelmi jelenség) adat-halmaza, azt sohasem lehetne eléggé konkrétan megfogalmazni. Röviden, tömören megfogalmazva a hiány: kell, ami nincs és ami már volt. Az előbbi kijelentés miértje, holja, mennyiréje, mikorja, meddigje, a kell-ség árnyalása, az ami a lehető legkonkrétabb leírásában, keretbe öntésében: helyzetfüggő, így sajnos nem szabadíthatom rá agyam. Csak konkrétan az enyémet írhatom le. Konkrétan a fenti kijelentésre korlátozva. Tehát: a részletek számomra olyanok, mint a kőolaj a jelen emberi civilizációnk számára. Az olyan csakis a függés intenzitását hivatott leírni, nem olyan ártalmas, nem olyan fertőző és nem olyannyira hiánycikk, mint amennyire 10 éven belül a kőolaj lesz, önmagába süllyesztve vissza a társadalmat egy reálisabb szintre, mint amilyenbe bele álmodta, beleloholta magát (egy fájdalmasan, egy már-már kétségbeejtően fájdalmasan reális szintre). Nem. Esetemben ez egy örökké megújuló energiaforrás, aminek az egyetlen feltétele ahhoz, hogy belőle töltődni tudjak az az, hogy észrevegyem őket. Ami első hallásra nem is tűnik bonyolultnak. Egyetértek. De csak két érdekes tulajdonságát megvilágítva a hiány érzelmi jelenségének meggyőződésem, hogy érzékeltetni tudnám a hiány problematikájának a mélységét.

1. A hiány relatív, annak függvényében, hogy tényleg kell-e az, ami kell, avagy csak azt hisszük, hogy kell, amiről azt hisszük, hogy kell. Illetve az is közrejátszik a hiány relatívvá való válásában, hogy a hiány közvetlenül, avagy közvetett módon jelentkezik, azaz az hiányzik-e, amire vágyom, vagy az hiányzik, amit szimbolizál az, amire vágyom, vagy esetleg az hiányzik, amit talán csak akkor kaphatok meg, ha megkapom azt, amire vágyom (nem biztos még így sem, hogy megkapom, de az, amire vágyom elengedhetetlenül lépést jelent afelé, ami a vágyam rejtett tárgya, és aminek az eléréséhez a közvetlenül bevallott vágyott tárgy elengedhetetlen- pl. fitt szeretnék lenni és a fittség úgy él bennem, mint olyan állapot, amit a biciklizők érhetnek leginkább el, ezért közvetlenül biciklire vágyom, ahhoz, hogy majd talán fitt lehessek egyszer én is).
2. A hiány evolúciós jelleggel bír, azaz maga a hiány az, ami minket ennyire (mennyire?) előre vitt a fejlődésben (?). Ezt azért gondolom, mert az, hogy valami hiányzik visszafordíthatatlan folyamatokat vált ki az emberben (bennem mindenképp), ugyanis az ember úgy vágyik valamire, hogy azt még meg sem tapasztalta, mert az ember már nem arra vágyik, amit megtapasztalt, légyen szó tárgyi dologról, vagy eszmeiről, avagy érzelmiről, hanem annak a tükrében, amit már megtapasztalt alkot meg egy talán kissé idealizált, ám mindenképp továbbfejlesztett, evoluált képet arról az ideális állapotról, amire vágyik. A hiány relativitása itt is látszik: vágyom a szerelemre, szoktuk mondani, de az ember az ilyen maximalista kijelentések alatt minden kapcsolat után másra gondol, mint az előző alkalommal, egyrészt azért, mert gazdagodott a tárháza tapasztalatokkal, jókkal-rosszakkal egyaránt, másrészt azért, mert tapasztalatainak tükrében az előző hiány-, esetünkben szerelem-képet át kell alakítania ahhoz, hogy az a friss tapasztalatokkal kompatibilis legyen. Lehetnek dolgok, melyek nem változnak ami Ezzel azonban egy új fejlettségi szintre emeli magát, melynek következtében a dolgokat új látószögből képes megfigyelni és új, tartalmasabb felelősséget vállal fel, ami ugyanakkor új, tartalmasabb jogokkal ruházza fel, fejlettségének köszönhetően. Itt meg merném kockáztatni azon gondolatomat, hogy a gyerek-felnőtt konstellációt csakis biológiai (és az ebből fakadó neurológiai, pszichológiai, szociológiai, politikai) állapotokra kellene le-korlátozni, a tapasztalati rész ebből kihagyandó. Mert felnőtt is lehet gyerekes, és vice versa.

Szóval a részletek hiánya energiaforrás- veszteség számomra. Ez egyrészt azért bír jel értékkel (t.i. A nem-észrevevése a részleteknek), mert jelez, hogy valami nem stimmel, valamivel baj van, másrészt azért, mert feltöltődéstől, feltöltődési lehetőségtől leszek megfosztva és az egyedüli okozója: önmagam. Hangulatomból kifolyólag, már emberek, körülmények, jelenségek hatására nem tudok figyelni a részletekre. Ez nem a koncentrált figyelmet jelenti, hisz a részletek páratlan struktúráját észrevenni koncentrált figyelemmel egyrészt maga az energia-pazarlás, másrészt majd lehetetlen, mert erőltetett lévén nem nyilatkoznak meg a részletek finom struktúrái. Az más, hogy az észrevevés pillanatától fogva természetesen az ember nagy energiákat mozgat meg (vagy épp akkor sem) annak érdekében, hogy a részletek fenséges pillanatát a lehető legjobban magáévá tegye.

A részletek kapcsolatban vannak a szenttel. A szent térrel, mely bele van ékelve a mindennapi élet keretébe, de őket észrevéve ki lehet lépni belőlük. Féregjáratok egy másik dimenzióba, egy másik valóságba, melynek valóság-tartalma ugyanúgy nem megkérdőjelezhető, mint a hétköznapjaink valóság-értéke (vagy ha megkérdőjelezhető, akkor csak a hétköznapjaink valóságtartalmával együtt az). A részlet beavat, megszentel, megment. A részlet játszótársad és bűntársad is egyben, a részlet benne van mindenben és ha te észreveszed, akkor a részletekkel te is mindenben benne leszel, azaz pontosan annyiban, amennyit észreveszel belőlük. A részleteknek nincs határa, nincsenek szabályai, nincsen le-, át- vagy körülírása, a részletek nem meghatározhatóak. Csupán a részletek észrevevését lehet úgy-ahogy leírni, megfogalmazni. Azt is csak úgy-ahogy.

És akkor most: hiányoznak a részletek. Nemrég vettem észre, pontosabban ma reggel, mikor észrevettem őket. Ha már észrevettem őket, akkor nincs nagy gond: kezdek újra önmagam lenni (legalábbis remélem). Addig rossz, míg felfedezem, hogy mi hiányzik. Gondolom ismerős az állapot: nyűg van, meg morcosság, meg tohonya dohongás és nem tudni, hogy mi, de valami felettébb hiányzik. S nekem most ez hiányzott. Azaz, hogy pontosabb legyek: még mindig hiányzik. Mert kevesebbet veszek észre, mint akkor, mikor boldog, vagy boldogabb-féle voltam. Mert ilyen volnék: ajtóim nyílnak, csukódnak, de az ember azt hinné, hogy amiért az enyémek (t.i. rajtam, bennem vannak), ezért irányítani is teljes mértékben én irányítom... holott az ajtó irányít általában engem. Mint a fen említett, szifilizált civilizációt a kőolaj.

ma..

szöveg: