Van egy nő. Szeret.
Színésznő.
Bejön,
szétnéz, leül. Visszafogottan gesztikulál, az ablak mögötte
világossá teszi a kontúrját: bal lábát behajlítva a szék alá,
a jobb fölé hajolva szerényen de mégis határozottan gesztikulál.
Elbújik a haja mögé, de ez nem menekülés. Olyankor megpihen.
Színésznőnek is kijár a pihenés.
Szeretem
a kezét, a kézfején az ereket. A fehér ujjait. Az ajkait. De
leginkább a szemét. Nem szeretem a körmeit, bár sosem néztem meg
igazán, úgyhogy ez a kijelentésem nem annyira konkrét, mint az
előző.
Hozzám
szól és elpirul. Erre én is elpirulok. Jó érzés. Minden piros,
ami él, szokta mondani Linnankoski Olavija. Ő él. És szeret.
Nem
engem szeret. Lehet, hogy konkrétan senkit sem. Ő ilyen szeretős
mégis, egy olyan ember, aki leginkább mosolyog és, csak úgy,
szeret. Ezt gondolom, hisz nem ismerem. Már kétszer
láttam ruha nélkül, mégis: sosem volt meztelen. Az ismeretlenség
titok-leplében állt ott, ruha nélkül. Kétszer is.
Sohasem
értem hozzá. Közöttünk mindig, minden helyzetben volt valami
átléphetetlen. A levegő néha megkövül. Olyankor üveg. Olyankor
páncél. Meg páncélszekrény. Kívülről nyílik, mi meg bent várjuk, hogy kinyissanak.
A
torkom összeszorul, szívem alig észlelhetően felgyorsul és
mosolyoghatnékom van, ha látom. Néha elbiciklizik mellettem. Néha
észre is vesz. Általában nincs itt. Ott van, valahol máshol, ahol
mindenki mosolyog. Ahol mindenki biciklin gurigázik, mindenki ablak
fényétől felemelve, pihenés nélkül, mosolyogva gesztikulál.
Pirul és szeret.
