A szomszéd lány:.

Néz. Aztán azt se.

Hallgat. Mozgása maga a csend. Mikor csapkod, akkor is. Csak akkor a csend zajosabb változata. Néha játszik. Öccsével. Vagy öccsével és az unokaöccsével. Vigyáz rájuk. Kicsik. Elevenek meg csintalanok. Neveli őket. Nincs türelme. Kamasz.

Néz. Aztán azt se. Feje, tekintete a földet kémleli. Talán a föld komplex szerkezetét szemlélheti, Gaia néni millió apró csodáját, mit lábaink előtt szórt szét és most nézi a lány, hogy tanulja, hogy értse, hogy lejegyezze aztán megjegyezze a talaj-menti világok még soha fel nem fedezett titkait- írhatnám, de valószínűleg csak úgy szokta meg. Jelleméből fakad. Nem a szemeivel figyel. Azaz a szemeivel is, de az átlagnál mérsékeltebben.

Hallgat és néz. Indirekt néz. Úgy néz, hogy ne lássam, hogy néz. Néha olvas. Máskor meg csak szemmel tartja a lurkókat. Sohasem nevet. Minek azt, kérdezné, legalábbis szerintem. Néha elfeledkezik arról, hogy a szabadban van, hogy bárki megláthatja. Olyankor üdébb lesz az arca. Mosoly villan át. A teste, mely kamasz teste: kitelik, nővé válik a mozdulatban, nőként rugaszkodik el a földtől, pattan a levegőbe, ugorja át a lépcsőfokokat, hogy egyenesen a legfelsőn landoljon és a mozdulat alatt az idomai teljessé lesznek, tökéletessé, haja előrelibben, szemét takarja, részben arcát is, a kinyújtott kéz vonala a hajlított háton a kinyújtva elrugaszkodott láb fejében ér véget. Mellei megvillannak, feneke gömb, bár a ruhái nem arra voltak készítve, hogy ilyeneket ki-, illetve megmutassanak- aztán kamasz lesz. Megint. Nemmosolygós. Nembeszédes. Nézős.

Nem tudja, hogy néz. Talán azt se, hogy hallgat. És talán azt sem igazán, hogy én nézem, néha. Mikor tehetem. Láttam felnőni. Mindig nézett. Az ajkait néha összepréseli, néz, elnéz, néz megint. Pirul. Igaz, csak ritkán. Kamasz.


Világa csendben gazdag. Talán még szél se fú benne. A királyfi a fehér lovon- bármilyen alakban is jelenjen meg, mind ugyanaz, szerintem, férfi szerint- nem dalol, nem dúdol benne, még zümmögni sem mer. Nem kell. Nézések világa. Hallgatások világa. Egy kamasz lányé.

Munka után

Csellengve lép az éjszakában,
lámpák alatt, ködös félhomályban
számolja ujjait.
Fél.

Zománcozott gömbök fölötte.
Jelennek meg, majd tűnnek el, megint.
Spirálban fúj a szél. Hordoz falevelet.
Az összes ujja megvan. Mosolyog. Legyint.

Játék. Kezében piros, gömb alakú szivacs gurigál.
Színes kabátja lyukas. És úgy van jól.
Fél. Felröpül az orr a levegőbe, lepottyan, fel, megint.
Lágyulnak az álmok.

Néha mintha lebegne. A köd miatt van.
A butykos csilingel a zsebében. Fél. Fázik.
Fáradt. Vörös a szeme. Meg kék. Meg szürke.
Kopott.
Köpött.
Festékes nyála szétfolyik a kövön.

Talpig fehérben, feketében:.

Felhő lábakon rohan a hajnal
szembekacagom és ezer bajjal
karon öltve táncolok az égben
talpig fehérben,
talpig feketében.

Nevető szemekkel simulok a naphoz
a bolond szélhez a kongó haranghoz
dörzsölöm a testem. Szív a kézben.
talpig fehérben,
talpig feketében.

Csillogó párák pajkos mezejében
csurranó felleg-pázsit tocsogó levében
hajam-tekintetem lobog.

Fülledt éjszakák szomorú jegében
könnyesen nevetek, bohócorrom ében.
Ölelve világot, szeretem egészben:
talpig fehérben,
talpig feketében.

Levél a palackban.

Tánccal kezdődött minden. Tánccal kezdődik megint. Megszülettem. Te is megszülettél. Már az anyaméhben egy ritmusra pörögtünk. Emlékszel? Emlékezz. Mert.

Mert születhet egy ölelkezés kettő tekintetben,
Születhet álom egy rácsos veremben, ahova
Csak néha és halványan pislognak be sovány csillagok.

Igen: nélküled nem vagyok. Nélküled nincsenek fények,
Nincs kósza tekintet, mi a világba téved véletlenül
És benne fölfedezne egy másikat, minek a teste csak
Oly kevéssé tér el övétől mint borsószem
Borsószemétől s mégis teljesen és egyedien más. Egyik
A valóság, a másik annak délibábos, fejenálló képe.
A valóságból merítkező pőre látomás.

máskülönben: te sem vagy nélkülem. tudd meg. velem
vannak csak kattogó éjszakák, amit annyi színes
Ábránd jár át meg át, velem vannak csak játék-
napok és kacagás-évek. nélkülem csodáid körötted
nem élnek. velem vannak csak percek, nappalok, mikor
az óramutató csak alig-alig mozog, mikor hetek telnek el s egy
perc sem éri utol a közös történelmünk sivatagnyi porát.
csak együtt láthatunk Esthajnalcsillagot meg Aurórát.

Ha te talpig fehérben állsz el-megkeseredten én feketén
mosolygok rád: gyere, mi van, mi fáj. A te sötéted
pihentet engem mikor hajt a szemvakító muszáj.

Talpig fehéren, talpig feketében.

Valahol vagyunk, mind a ketten. Valahol sírunk:. Majd
nevetünk megint. Elért hozzád üvegem ez üzenetben.
Várj. Jövök. S táncolunk megint.