volt egyszer, hol nem volt...
egyszer egy gyerek elindult a nagyvilágba.
nem volt semmije, két dolog hajtotta: a megismerni vágyás és még valami, amiről nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy motorként hajtja, folyton tovább, az emberek világának a furcsa bugyraiba.
az emberek világában egyszer csak elérkezett egy szent helyre. a szent hely egyszerű volt és közönséges, semmilyen látható jel nem utalt arra, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, egy szent helyre érkezett. mégis, a szentség, az ami még az emberek számára is megfoghatatlan ott volt a szent helyet övező gyomok és füvek leveleiben, száraiban, a fák lédús testében, a madarak gombszemében és a szél levél-zizgető duruzsolásában. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba gondolta, itt pihenőt tart. egy öreg remete élt a szent hely közepén, egy földbe szúrt bot tetején üldögélt naphosszat. testét körülnőtte a gyom, s a magasra nőtt bürök meg keserűlapi jótékony árnyékot vetett a remete csupán az eső által fényezett, sima, haj nélküli homlokára. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, csodálkozva nézte a mosolygó öreg remetét, aki a boton ülve mozdulatlanul ült és akinek sárgás-fehér, mosdatlan szakállát önfeledten lengette a szél. a bot tövéhez ment, majd felnézett az öreg remetére, majd a bot tövét kezdte el pislogó szemmel vizsgálni. három lépésre hátrált a remetétől a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, majd leült ő is, a remetével szemben, a földre. miután kényelmesen elhelyezkedett és behúnyta a szemét mindenre csend borult.
hetednapra rá, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a szent helyre, a remete kinyitotta a szemét. vele szemben, több méter magasan a gyerek ült, mozdulatlanul, a levegőben. homlokán lüktető fénnyel három pont lüktetett fényesen: egy vörös, egy fekete és egy fehér. amikor a remete, aki már évek óta nem használta testét, kinyitotta a szemeit, a szent hely ismét zsongani kezdett, s a néma szentség ismét elkezdte körüllengeni önkényes ritmusban a terét. a remete leszállott a botjáról és a gyereknek, aki addigra már a földön ült és szemeit dörzsölve csodálkozva tekintett maga köré adott három golyót.
-ezekre vigyázz. mindhárom értékes portékát rejt magában. ha a három közül egy is elvesztődik: elfelejted, hogy ember vagy. ha mindhármat sikerül kibontanod és magadévá tenned: ember leszel és tudatában is leszel emberségednek.- mondta a remete, majd visszamászott a botjára, behunyta a szemét és ismét belepett mindent a csend.
a gyerek, aki elindult a nagyvilágba a nyakába tűzte egy kis erszényben a három golyót, majd tovább bolyongott az emberek világában.
sokáig nem jutottak eszébe a nyakában fityegő golyók. el volt foglalva az emberek világában látottakkal, tapasztaltakkal. az emberek milyenségével. furcsállta tetteiket, gondolataikat, egymáshoz való viszonyulásukat.
egyszer, miután több napig víz nélkül bóklászott egy aszály által sújtott területen, megérezte a víz illatát. hűs, árnyas fák rejtekében kis patak csörgedezett, a gyerek sietve arra irányította lépteit, majd a patak partján letérdelt és fejét a vízbe dugva, jót ivott a hűvös finomságból. mikor kiemelte fejét a vízből, az élvezet hangja szakadt fel torkából, egy hosszú, elnyújtott ááá-t. roppanást érzett a melle tájékán, és valami mintha homlokon ütötte volna, erősen sajogni kezdett a halántéka. az erszényhez kapva érezte, hogy valami nincs rendjén, így helyet csinálva az avarban kiszórta az erszény tartalmát a földre. a fekete, meg a fehér golyó megvolt és ép volt, viszont a vörös szét törött a nyakában.
emberek jöttek a patakhoz, ki inni, ki azért, mert meghallotta a gyereknek, aki elindult a nagyvilágba, a metsző, még sohasem használt hangját. körülvették az emberek és kérdezték, hogy ki ő, meg hogy került ide, és miért kiáltott akkora nagyot az előbb. ő, aki elindult a nagyvilágba, azon kapta magát, hogy magyarázza az embereknek azt, hogy ki ő, hogy került ide és miért kiáltott akkorát az előbb. az emberek örültek neki, mert szent jelnek tartották a homlokán a világító vörös pontot és befogadták maguk közé.
idővel ő, aki elindult a nagyvilágba, megtanulta mindazt, amit az emberek tudnak. megtanult enni és ételt készíteni, megtanult inni és italt készíteni, megtanulta azt is, hogy nem végezheti el a dolgát bárhol. megtanult szépen beszélni és szépen énekelni, megtanult táncolni és zenélni. megtanult úgy, mint az emberek, gondolkozni és gondolatait árnyaltan kifejezni. megtanult harcolni, fegyvert készíteni a vadállatok és más emberek ellen. megtanult bizalmatlannak lenni, ugyanakkor megtanult hinni is, néma és láthatatlan istenekben. megtanult szeretni is, nevetni, ölelni, megtanulta a szerelem tudományát is, hisz azok az emberek, akik őt, aki elindult a nagyvilágba, körülvették mind rendes, jóra való, életvidám, pezsgő lelkű és pezsgő vérű népek voltak. a fekete golyó mégis csak akkor tört ketté, a fekete jel a homlokán mégis csak akkor jelent meg, mikor ő, aki elindult a nagyvilágba, gyűlöletet érzett egy gyerek iránt. a gyerek kíváncsi volt és matatni kezdett a dolgai között, így talált rá az erszényre, amiben a remetétől kapott golyókat őrizte. a gyerek kivette a két ép golyót és játszani kezdett velük. fémesen-élesen kongott a két golyó és szikrákat hányt, mikor a gyerek egymásnak ütötte őket, lett is nagy kacagás, sivítás, ő is úgy találta a gyereket: kipirult arccal, és ragyogó szemmel, boldogan a szikráktól meg a fémes-éles kongásoktól. kikapta a gyerek kezéből a golyókat és a gyereket kipenderítette hálókamrájából. csak úgy zilált a dühtől, gyűlölte a gyereket, amiért rátalált a titkára és már azon törte az agyát, hogy hová rejthetné el az erszényt, mikor fájdalom hasított a kezébe meg a homlokába. széttört a második, a fekete golyó is, mély sebet hagyva a kezén, míg homlokán fekete fénnyel izzott a vörös pont mellett az újonnan megjelent jel.
az eset után félni kezdtek az emberek tőle. féltek, hogy szerencsétlenséget hoz a fejükre és a a félelem szerencsétlenséget szül. a szerencsétlenségekből az emberek égi jeleket csináltak, s ezen jelek okán elkergették őt, aki elindult a nagyvilágba.
híre mindenütt megelőzte és zárt ajtókra talált. félelem övezte alakját és rettegés.
addig-addig kóválygott az emberek világában, míg egy nagy sziklára nem talált. a szikla fekete kőből volt és nagyon meredeken nyúlt a semmibe a semmiből. ő, aki elindult a nagyvilágba, leült a sziklával szemben, tőle három méterre és kényelembe helyezte magát. süvített a szél a szikla ormain, a hátrahagyott erdő fái pedig búsan zúgtak hozzá. valahol, a horizonton, megdördült az ég.
hétszer hét napra rá, hogy ő, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a fekete sziklához kinyitotta a szemét. a sziklán ült, a szikla tetején. pázsit volt itt, meg egy viharvert tölgyfa, néhány tiszafa meg néhány áfonyabokor. egy üreget talált, a szikla egyik hasadékában, azt mohával meg száraz füvekkel bélelte ki, majd kiürítette a moha-fészekbe a remetétől kapott ajándékokat. vörös és fekete szilánkokkal volt a fehér golyó körülvéve. ő, aki elindult a nagyvilágba, kiült a szikla tetejére és lehunyta a szemét. és csend lett.
egyszer, sok, nagyon sok nap és év után megértette. a golyó ketté válott, fénye a homlokára került és ő eggyé vált a fénnyel, eggyé vált önmagával, eggyé vált az emberekkel és a világgal.
ő, aki gyerekként elindult a nagyvilágba, megérkezett.
