Vers.

A kislány az arcát az ablakhoz nyomta. A vékony, pókhálónyi jégréteg felolvadt, a matt üveg látni engedte a nedves felületén túli hideg tájakat.

Hajnalodott. A nap nemrég bújt elő valahonnan, a világ csak két-három pillanattal ezelőtt lett teleszórva fénnyel. Színes volt a fény és meleg. A hideg levegőt szinte meghazudtolta. Az ál-melegben didergett mindenki és a jeges tájat nyári fényáradat csiszolta végig. Nyomában szél karmolászta a hórétegek békésen egyenletes csillogásától égetett cukorszerű felületét. Karamell a reggel. 

Anya aludt. A néni is a szembe lévő széken. A férje is, mellette. Valakinek a nagyszülei. Talán többnek is. Több unokának a nagyapája és a nagymamája. A lány is csendben szunyókált, a fejére csúszó kapucni szinte teljesen eltakarta az arcát. A vele szembeülő, a lány vörös hajzuhatagát bámuló férfi is bóbiskolt. Csend volt.

Olyan igazi vonatos csend volt. A monoton kattogás, a zötyögések, a fények ismétlődő megszakítása egy-egy pózna árnyéka által, a jégvirágos matt üveg a változó színekben pompázó felülettel: mind-mind a maga ismétlődésében hallgatott.

Milyen szép ez. Milyen szép ez, mennyire szokatlan.

- Anya alszik. Néni alszik. Bácsi alszik. Leány alszik. Fiú alszik. A zaj is alszik.

Az arca egy pillanatig az ablakhoz tapadt, majd nedvesen levált róla. Azonnal ömleni kezdett be a fény, sértette a szemet, a gondolatokat, de új gondolatokat szült. Színeset és zajosat.

- Én most verset írok. Író leszek. Versetíró. Írok verset a ablakra. Kerek verset írok. Kereket- azzal kezével egy hevenyészett kört karcolt a virágos jégfüggönybe.

Anya megébredt.

- Mit csinálsz ott? Mi lesz abból?

- Vers.

- Milyen vers?

- Azt nem tudom... vers lesz.

Kezét játékosan rátapasztotta az üveg felületére, így a kör köré egy halvány kicsi kéz sziluettjét olvasztotta.

- Aha. Értem. Vers.

- És akkor most ide jön a szerelem.

- Hova?

- Az ember mellé.

- Hol van ember?

- Hát itt- a körre mutatott.

- Az nem ember. Az karika. Mondd szépen: ka-ri-ka!

- Az ember!- mondta kicsit hangosabban és összehúzta a szemöldökét. A szerelem egy vonalból állt és két pontból. A vonal két oldalán foglaltak helyet. A kör mellé került ez a figura.

- Rendben, akkor ember. És mi lesz még a versedben?

- Leszmég, leszmég... leszmég napocska!- ezzel valami fura kriksz-krakszot rittyentett a halvány kéz alá. Szemei ragyogtak a boldogságtól.

- Az a nap?

- Igen. Nap.

- De a nap nem olyan! Gyere, rajzolok neked egy napot, jó? Szeretnéd?

- Nem! -azzal az előrenyúló kézre ütött. - nem rajzolsz napot! Ez nap! Ez jó!

- Felőlem. Csináld ahogy tetszik!

A kis kezek még rajzoltak, és kapartak és pontoztak, a pici zöld szemek nem vették észre, hogy a vonalak megfagynak, és elhomályosodnak, a kis kezek csak rajzolták a vonalakat, kaparták a kriksz-krakszokat, olvasztották a pontokat.

A végén egy 10x20 cm-es mű született. Egy idő után megunta. Abbahagyta a versírást. Néhány állomás után le is szállott az anyukájával. Délre leolvadt az ablak. Estére újra befagyott. 

köszönet Gnek:)